Szemtelen orosz lány volt a keleti élharcos

A női teniszt sokáig az jellemezte általában, hogy a különböző időszakokban nem volt igazi versenyhelyzet, mert egyvalaki mindig kiemelkedett a mezőnyből. De előfordult, hogy ketten is, és ők vívtak ádáz csatákat éveken keresztül, mint például Chris Evert és Martina Navratilova, később Steffi Graf és Szeles Mónika, majd Martina Hingis és Lindsay Davenport. Ketten, nem többen.

Hanem a sportág rohamos fejlődése és nem utolsósorban növekedő népszerűsége nyomán egyre több és több üstökös jelent meg a horizonton, igaz, az ezredforduló táján Serena és Venus Williams jószerével motorizálta a játékot, azzal ijesztgetve, hogy ismét kétszemélyessé „degradálódhat" a versengés.

Szerencsére csatlakozott hozzájuk a két belga élharcos, a történetünk idején már háromszoros Grand Slam-bajnok, nem mellékesen világelső Justine Henin-Hardenne, illetve a nála talán jobb képességekkel megáldott, de akkor még nagy tornagyőzelem nélkül álló Kim Clijsters, továbbá a francia Amélie Mauresmo, valamint a pokoli mélységből visszakapaszkodó Jennifer Capriati, aminek következtében egyre sűrűbb lett az élmezőny.

És a sűrűsödés korántsem ért ezzel véget. Megjöttek ugyanis az oroszok. Egyre több képviselőjük bontakozott ki a profik táborában, ügyes, elszánt, magabiztos küzdők. Nyolc éve hat orosz tanyázott a világranglista első 20 helyezettje között, ami eleve óriási szó, és látványos fejlődésük láttán valószínűsíteni lehetett, hogy hamarosan nem csak jelen lesznek, de előbb-utóbb csúcsviadalt is nyernek.

„Odahaza rendkívül népszerű a sportág, ami elsősorban Andrej Csesznokov és Jevgenyij Kafelnyikov eredményeinek köszönhető. Annak idején óriási lökést adtak a gyerekeknek, mert olyan sikeresek akartak lenni, mint a nagy elődök. Nem is beszélve politikusainkról – főleg a teniszfanatikus Borisz Jelcinről –, akik rengeteg pénzt fektettek a sportágba" – magyarázta Olga Morozova, a szovjetek egykori klasszis teniszezője, aki 1974-ben döntőig jutott a Roland Garroson, ám csúnyán kikapott Everttől.

Se előtte, se utána nem tudott szovjet, illetve orosz hölgy egyéniben Grand Slam-tornát nyerni (persze ő sem, míg 1988-ban az akkor még „összbirodalmi" színekben versenyző, de fehérorosz Natasa Zvereva finalista volt Párizsban, ám 6:0, 6:0-ra kapott ki Steffi Graftól...), s értelemszerűen a Roland Garros 107 éves történetében se akadt erre példa – egészen 2004-ig.

A szinte megszámolhatatlan orosz tehetség közül ugyanis kettő, az egyformán 22 esztendős Jelena Gyementyjeva és Anasztaszija Miszkina meghódította a párizsi salakot, miután az utóbbi négy gémet veszítve tulajdonképpen simán elintézte Capriatit az elődöntőben.

„Életemben nem láttam még ilyet... Úgy tudja megütni a labdát, hogy – nem is tudom, hogyan. Ráadásul hihetetlenül gyors" – mondta legyőzőjéről a 2001-ben bajnok amerikai klasszis.

A másik ágon Gyementyjeva a nagyon bizonytalan argentin párosspecialistát, Paola Suárezt verte el. Ő és honfitársa nagy versenyen addig még címmérkőzést sem vívhattak: előbbinek egy US Open-elődöntő (2000), míg Miszkinának két Australian Open- (2003, 2004), illetve egy US Open-negyeddöntő (2003) volt korábban a legjobb eredménye.

Ezt megelőzően hat alkalommal csaptak össze profiként, s mind a ketten három-három győzelmet számláltak; Grand Slam-viadalon egyszer találkoztak (2002, Melbourne), akkor Gyementyjeva nyert, salakon pedig kétszer, azokon a mérkőzéseken viszont Miszkina kerekedett felül.

Miután csütörtökön sikerrel letudták az utolsó előtti akadályt, szombat délelőttig le sem lehetett volna olvasztani a mosolyt az arcukról. Az interjúk során mindketten örömmel beszéltek jelenről, jövőről és persze a múltról, arról, hogy milyen régóta is ismerik egymást, meg hogy legalább harmincszor csaptak már össze.

Miszkina elárulta, gyerekként egyaránt azt feltételezték a másikról, hogy még a barátságos meccseken is csal, hisz javarészt mégiscsak egy pizza volt a fogadás tétje – hanem Gyementyjeva szájából elhangzott egy olyan nyilatkozat is, amely túlmutatott holmi jópofáskodáson. „Fogalmam sincs, hányszor játszottunk egymás ellen kisgyerekként, majd juniorként, de amikor volt valami tétje a mérkőzésnek, szinte mindig Anasztaszija nyert."

Szombat délután, 2004. június 5-én minden addiginál nagyobb volt a tét, a Roland Garros trófeája: nos, ez a „fogadás" is Miszkinának sikerült, így ő lett Oroszország első Grand Slam-győztese női egyesben.

Sokat mondjuk nem kellett várni arra, hogy „ránézésre" megállapítsuk, ki lesz a befutó, Gyementyjeva ugyanis rettentő idegesen teniszezett. Az első gémben elnyerte ellenfele adogatójátékát, ám rögvest elveszítette a sajátját, méghozzá úgy, hogy három (!) kettős hibát ütött. A találkozó hátralévő részében meg további hetet.

Miszkina 6:1, 2:0-ra vezetett, amikor először hozta a szerváját a szőke orosz, és bár ez – no meg a közönség biztatása – akár jó hatással is lehetett volna rá, ezúttal mindegy volt, mivel próbálkozott. Akadt néhány világklasszis megoldása, olyan, amilyenekkel Davenportot és Mauresmót romlásba döntötte, de a nagy tét, vagy talán maga a rivális (akivel, ugye, számtalanszor megküzdött már) megbénította a játékát.

Érdekes és könnyen sebezhető adogatását – 67 kettős hiba hét forduló alatt: nagyon sok – ezúttal nem tudta ellensúlyozni félelmetes alapvonalütéseivel, a hálónál szemlátomást zavarban volt (hogy honnan próbált meg röptéket ütni...), tulajdonképpen csak statisztált a meccshez.

„Ideges voltam, nagyon ideges. Szégyellem magam, hogy nem tudtam megvalósítani az egyik legnagyobb álmomat. Talán majd jövőre" – mondta utóbb Gyementyjeva (akinek aztán sohasem jött össze...). Holott úgy is hozzáállhatott volna a döntőhöz, mint a szintén a nagy küszöb átlépésére vágyó Miszkina.

Akiről még csak azt sem állíthattuk, hogy mindent kiadott magából, vagy hogy fölszántotta a salakot, egyszerűen annyit használt a kiismerhetetlen ütéseiből, amennyire szüksége volt. Okosan, türelmesen teniszezett, tényleg felnőtt a feladathoz, és végül 59 perc alatt, teljesen megérdemelten 6:1, 6:2-re megnyerte a párizsi döntőt.

Hogy örömében nem ugrándozott élete első Grand Slam-diadala után? Megbocsátható, elvégre jóval az utolsó labdamenet előtt tudta: senki sem veszi el tőle a trófeát. Pedig ez néhány nappal azelőtt úgy másfél centiméteren múlhatott. Még a nyolcaddöntőnél járt a női mezőny, amikor a kiesés szélére sodródott, ráadásul nem rajta múlt, hogy el is búcsúzzon a további küzdelmektől.

A harmadik játszmában 6:5-re vezetett ellene honfitársnője, Szvetlana Kuznyecova, el is jutott meccslabdáig, egy erős ütéssel szépen „elterelte" Miszkinát a jobb oldalra, majd az azt követővel a pálya üresen maradt bal oldalát vette célba, a labda süvített is a rendeltetési helyére – ám hirtelen éles csattanás hallatszott, elakadt ugyanis a háló tetején.

Miszkina fújt egy nagyot, utána a maga javára fordította a mérkőzést (8:6 a döntő szettben) – a viadal történetében harmadszor fordult elő, hogy a női győztes a verseny során meccspontot védett ki, csupán Margaret Osborne duPont és a legendás Margaret Smith-Court tudta megcsinálni ezt –, hogy aztán a hátralévő három fordulóban az ellenfeleknek, sorrendben Venusnak, akit korábban egyszer sem tudott felülmúlni, aztán Capriatinak, végül Gyementyjevának esélyt sem adva egészen a Grand Slam-torna-győzelemig hatoljon, Kafelnyikov és Marat Szafin után harmadik oroszként. Viszont első orosz hölgyként!

Ez a hölgy, az életet olykor nagy kanállal evő, egzotikus orosz játékos nem az a tipikus jó kislány, de talán éppen ezért szerették (szeretik) őt nagyon sokan, a játékostársaktól kezdve a szurkolókig. Hatéves kora óta teniszezett, azzal a feltett szándékkal, hogy egy napon világelső lesz, és bár nem veti meg az élet apró (?) örömeit, amikor kellett, minden idegszálával a labdára összpontosított. Sohasem adta fel – illetve egyszer majdnem mégis.

„Az első három nekifutásra rendre az első körben kiestem a Roland Garroson, és a harmadik után tényleg azt hittem, itt a vég. Elment a kedvem az egésztől, mert annyira rosszul teniszeztem, hogy azt el sem tudják képzelni. Néhány nap kellett, mire nagy nehezen megemésztettem a történteket, rájöttem ugyanis, hogy nekem ez a hivatásom. Korábban büntetőjogász akartam lenni, de semmi kedvem sem volt elkezdeni tanulni – úgyhogy maradtam a tenisznél" – nyilatkozta még a diadal előtt az Ace magazinnak.

Apropó, magazin! Miszkina jellegzetes vonásaira egy férfimagazin is felfigyelt, és miután Nasty (az Anasztaszija után az egyik beceneve – angolul meg szemtelent jelent...) egyáltalán nem szégyenlős típus, nem ütközött akadályokba néhány szexi kép elkészítése még 2002-ben.

(Ebből viszont később lett gond, mert az illető kiadvány eladta az ugyanakkor készült, ám fel nem használt topless fotókat egy orosz lapnak, az meg a franciaországi siker utáni hónapokban megjelentette őket – a játékos perelt, mondván, nem tudott még annyira angolul, hogy pontosan megértse a szerződés szövegét, de vesztett...).

Jellemző, hogy utóbb, amikor a munka menetéről kérdezték, nem azzal foglalkozott, hogy szinte mindene látható volt a képen. „Ezek az emberek elfelejtettek szólni, hogy egy lovon kell pózolnom. Megijedtem, mert életemben nem láttam még akkora lovat."

Apró adalék, hogy a szülei nem tudtak a fotózásról, édesapja konkrétan azt hitte, tenisszel kapcsolatos képek készülnek a lányáról... Többnyire persze azok készültek róla, pláne most, hogy a 2004-es Garros után a legnagyobb klasszisok közé emelkedett – a tornagyőzelme jóvoltából abban is ő lett hazájából az első, hogy a top három közé tudott kapaszkodni a női világranglistán (legjobbja nem sokkal később a 2. hely volt).

„Senkinek sincs oka meglepődni, hiszen biztosan látszott, hogy előbb vagy utóbb valamelyikük Grand Slam-döntőbe jut – éppen itt volt már az ideje... Hogy egyszerre ketten játszhattak döntőt, az pedig még nagyobb erőfeszítésre ösztökéli majd a többieket. Mert afelől ne legyen kétségünk, hogy Miszkináék nyomába akarnak eredni" – jellemezte az orosz teniszben uralkodó viszonyokat a már említett Morozova.

Nos, ez a nyom annyira forró volt, hogy a két következő GS-viadalon előbb Marija Sarapova (Wimbledon), aztán Kuznyecova (New York) révén szintúgy a hatalmas ország adta a győztest. Ők pedig, ellentétben az áttörő-úttörő Miszkinával (aki hivatalosan ugyan mindmáig nem vonult vissza, de 2008-ban – férj nélkül – anya lett és 2007 óta nem játszott profi szinten) nem is álltak meg egynél.

És bár a nagy orosz roham azóta alábbhagyott, ma már semmilyen különösebb említést nem érdemel, ha kelet-európai sztárok bukkannak fel ebben az egykor nyugatiak (s ezen belül főleg angolszászok) által uralt sportágban.