„Mindjárt a falhoz vágom ezt a telefont!"

A német másodosztály 2001–2002-es kiírásának végén, amikor még három forduló volt hátra, mindenki biztosra vette, hogy a Mainz története során először fellép az élvonalba. Ehhez csupán arra volt szükség, hogy a csapat egy mérkőzést megnyerjen, vagy ha ez nem jön össze, akkor a Bochum ne győzzön háromból háromszor.

Ezek után Bódog Tamásék csak két döntetlenre voltak képesek, miközben a Bochum kilenc pontot kasszírozott... Fokozta a csalódást, hogy a legutolsó kör előtt még ők álltak a második helyen, de kikaptak a valódi tét nélkül játszó Union Berlinnél, így nem csupán az említett Ruhr-vidéki rivális, hanem a Bielefeld is eléjük ugrott – az Arminiával kezdettől számoltak is, de hogy egyszerre ketten is megelőzzék a végére kipukkadó 05-öt...

A mainziak tehát szegényebbek lettek egy álommal, erre mi történt egy évvel később? A bajnokság finise az izgalmakat tekintve még az előzőt is felülmúlta – a Bundesliga 1. 2000–2001-es befejezésére (a Bayern és a Schalke páros drámájára) hajazót hozott.

A záró játéknap előtt (a már páholyban lévő Freiburg és 1. FC Köln mellett) még az Eintracht Frankfurtnak, a Mainznak és a Greuther Fürthnek is volt több-kevesebb esélye a feljutásra, de közülük a Fürth viszonylag gyorsan kiszállt a versenyből – bő egy héttel korábban még a Greuther állt a legjobban, a harmadik helyen, ám akkor pontokat vesztett (holott a gólkülönbsége is kísértetiesen hasonlított a vetélytársaiéhoz: mekkora „hármas befutó" lehetett volna...), most meg egyenesen kikapott.

A „maradék" két gárda párharca viszont e nélkül is a legutolsó percig roppant izgalmasan alakult. Egyetlen gól differencia volt köztük 33 forduló, sőt még 2003. május 25-én délután, 45 perc játék után is, hiszen a Frankfurt a Reutlingen ellen 3–1-re, a Mainz pedig Braunschweigben 2–0-ra elhúzott.

Kilenc perccel a lefújás előttig aztán a Mainz olyan közel állt a feljutáshoz, mint még sohasem: 4–0-ra vezetett, miközben a már kiesett Reutlingen egyenlített odaát a Waldstadionban. Akkor azonban a Braunschweig szépített – ez még nem lett volna nagy baj, csakhogy a Frankfurt is elkezdte ontani a gólokat.

Bakary Diakité a 83. és a 90., Alexander Schur pedig a 93. percben talált be, és az utóbbi épp csak bepattanó fejese azt jelentette, hogy az Eintracht került vissza az élvonalba, míg a szomszédvár Mainz már megint nem tudta kiharcolni az elithez való csatlakozást.

A drámai végkifejletnek volt egy magyar részvevője is: Bódog Tamás végigjátszotta a braunschweigi meccset. „Az utolsó fordulót a Frankfurt várta előnyből, és mivel a kiesett Reutlingent fogadta, biztos voltam abban: győz és feljut″ – mondta az érthetően végletekig elkeseredett védő, aki a megelőző körben sokat tett az esélyek javításáért: a Lübeck elleni 5–1-hez a hazaiak legeredményesebbjeként két találattal is hozzájárult a második félidőben.

„De amikor tíz perccel a vége előtt a kapu mögött melegítő cserejátékosoktól hallottam, hogy ott döntetlen az állás, mi pedig négy góllal vezetünk, nyilvánvaló volt, hogy mi, a klub történetében először, a legmagasabb osztályba kerülünk. Azonban ez a német futball: amíg nincs vége, minden megeshet. Mindjárt a falhoz vágom ezt a telefont, olyan dühös vagyok! Tudja, négy nulla után öt, érti, öt százszázalékos ziccerünk volt, ám a srácok elkezdtek szórakozni: oxi, sarkalgatás, ment a fesztivál, ahelyett, hogy berúgtuk volna az ötödiket.

El vagyunk átkozva, nem tudok mást mondani. A meccs után összeölelkezve álltunk a pálya közepén, a klub egyik alkalmazottja körül, aki a másik stadionban ülő munkatársát hívta. Ő mondta, hogy a hosszabbítás legvégén a Frankfurt megszerezte a sorsunkat megpecsételő gólt. Ilyen nincs, kétszer egymás után, miért mindig mi bukunk el a legutolsó pillanatban? Ezeket a perceket nem kívánom senkinek, egyszerűen képtelenek voltunk felfogni, hogy egyetlen gólon múlott a feljutásunk.″

Magyaros felvetés: nem lehetett volna megbeszélni a hazaiakkal, hogy – mivel nekik már úgyis mindegy – ne törjék össze magukat a szépítésért? Ha ugyanis marad a 0–4 (egyébként Benjamin Auer mesternégyesével!), a Mainz feljut...

„Itt ilyen nincs – cáfolt az egykori pécsi Bódog Tamás, aki az Ulm színeiben egyszer már átélhette az élvonalbeli tagság kivívását, és akkori együtteséből került be először a válogatottba is. – A már kiesett, éppen négygólos hátrányban lévő csapatot huszonötezren biztatták, a nézők énekeltek, hajtották őket, akik jöttek is; á, itt szóba sem jöhet, hogy megbeszéljünk valamit.

Mi rontottuk el, ez a mi hibánk, és bár már két órája vége a meccsnek, még itt ülünk az öltözőben és zokogunk. Az újságban azt olvastam, tízmillió euróval lehet több a költségvetés az élvonalban a tévéjogdíjak és a reklámbevételek miatt: ezt elbuktuk.″

Az NS munkatársa még egy kérdést feltett a csalódott légiósnak: „Mit gondol, a sors jövőre visszaadja önöknek, amit az elmúlt két évben elvett?"

„Az első elszalasztott lehetőséget követően sokan úgy vélték, hogy az új bajnoki évadban majd a kiesés elkerüléséért küzdünk, mégpedig azért, mert a történtek után nem leszünk képesek megfelelően koncentrálni. Három játékos eligazolt tőlünk az első osztályba, erre tessék, az utolsó pillanatig versenyben voltunk. Nem tudom, miként változik a keretünk, de három a magyar igazság: jövőre, mi mást tehetünk, újra megpróbáljuk. Bízom abban, hogy a harmadik nekirugaszkodásunk végre sikeres lesz.″

És Bódog nem a levegőbe beszélt, 2004-ben végre tényleg feljebb léphettek. Persze ez is „méltó" volt a városhoz ezer szállal kötődő Jürgen Klopp gardírozta társasághoz: a befejező játéknap előtt csak negyedikek voltak, ám az Aachen még azt is alulmúlta, amit ők műveltek 2002-ben, mivel aznap elszenvedett karlsruhei vereségével egy nap alatt három pozíciót szánkázott vissza, s lett így mindössze a hatodik.

A harmadik helyre felugró Mainz viszont a következő három idényt a Bundesliga 1-ben tölthette – ebből Bódog az első kettőben vállalt szerepet 12, majd egy bajnoki erejéig, aztán a klub második csapatához csatlakozott pályaedzőként –, és miután 2007-ben kiesett, na vajon miért nem sikerült egyből újra visszakerülnie az élvonalba?

Mert megint pont eggyel lemaradt a dobogóról... (Igaz, ezúttal kicsit könnyebben feldolgozhatták ezt, mivel nem a 34. körben tolták el a lehetőséget, hanem a 33.-ban, amikor a közvetlen rivális Köln otthonában nem tudtak egy pontot sem összehozni – 0–2 lett a vége –, noha mint utóbb kiderült, lehet, hogy a döntetlen is elégnek bizonyult volna, mert a legvégén a „kecskések" alulmaradtak Kaiserslauternben...).

Jelenleg viszont a mainziak kétségkívül a topmezőnyben szerepelnek (ahol szerencsére Szalai Ádám is nevet szerzett magának), míg a fenti történetből az a tanulság lehet, hogy a német bajnokság – amelyet még manapság is hajlamosak sokan leszólni, noha a legkülönfélébb statisztikák szerint akár már a harmadik legnívósabbnak is tekinthető a kontinensen – az izgalmakat tekintve nem szokta cserbenhagyni a szurkolókat, a hajtás és a mentalitás mintegy magában foglalja, garantálja a drámai fordulatokat. Sokszor kegyetlenül, a legvégén is.