Guardiola kinevezésekor Cruyffra fújtak

Egyik szezonbeli célját sem teljesítette a Barcelona a 2007–2008-as kiírásban. A minden sorozatban kudarcot valló – a Bajnokok Ligájában és a hazai kupában „csak″ elődöntőig jutó, a Primera Divisiónban mindössze a dobogó alsó fokán álló – katalán egyletnél ezért úgy határoztak, hogy a nyáron megválnak vezetőedzőjüktől, Frank Rijkaardtól, akivel az egymás után megszerzett két bajnoki címet követően zsinórban kétszer alulmaradtak az örök rivális Real Madrid ellenében.

Az idényt a holland trénerrel szándékoztak befejezni a gránátvörös-kékek, ugyanakkor megkezdődött a jövő építése is. Felvetődött a milanos Carlo Ancelotti neve, a Getafe elnöke pedig amiatt siránkozott, hogy – biztosnak mondott tudomása szerint – a megszokott módon elhappolja egy nagy klub az edzőjüket, ezúttal konkrétan az amúgy barcás múltú Michael Laudrupot.

Aztán 2008. május 5-én, hétfőn a barcelonai presidente, Joan Laporta leült tanácskozni Txiki Begiristain sportigazgatóval, és arra jutottak, hogy a legjobb az lesz, ha a posztra már korábban is esélyesként emlegetett Pep Guardiola, a gárda kilencvenes évekbeli álomcsapatának egy másik alapjátékosa irányítja majd a szakmai munkát.

Miközben a spanyol sajtó a Real Madridtól volt hangos – a friss bajnoki címtől, az ily módon pikánssá váló el clásicótól, Raúl majdhogynem esedezésétől, hogy Ramón Calderón elnök újabb bevásárlás helyett tartsa egyben a csapatot, s még Cristiano Ronaldo megszerzéséről is tegyen le átmenetileg –, a gyengécske idénye után megújulni vágyó ősi rivális a trénerváltással követelt magának figyelmet. Méghozzá nem is keveset.

A 37 esztendős Guardiola vezetőedzői kinevezése (amelyet csak a hétközi csúcsderbi másnapján, 8-án jelentettek be hivatalosan) még a Barcelona táborát is jelentős mértékben megosztotta. Elkötelezettségét illetően senki sem emelhetett kifogást, hiszen az együttes játékosaként lehúzott tizenegy szezonja önmagáért beszélt: hat bajnoki címet szerzett, viselte a kapitányi karszalagot, és imádta a közönség – részben azért is, mert más spanyol klub mezét nem öltötte magára.

Fiatal kora, illetve abból eredeztethető tapasztalatlansága viszont már sokakat elbizonytalanított, dacára például annak, hogy Kubala László, a helyi legenda még 35 éves sem volt, amikor először ült le vezetőedzőként a csapat kispadjára. Igaz, Kuksi edzőként sohasem nyert bajnoki címet a Barcával – miközben a katalán fővárosban mindig arra vágynak, hát még két Real-arany után.

Guardiolát annak idején csapatkapitányként a tréner „meghosszabbított karjának" tartották – ha úgy tetszik, már játékosként edzői tanfolyamokon vett részt napi rendszerességgel –, de nyilvánvalónak tűnt, hogy a Barcelona B élén eltöltött nem egészen egy idényével segítségre szorul majd.

Azt pedig mindenki biztosra vette, hogy ki lesz az egyik súgója, mivel jó kapcsolatokat ápol(t) volt mesterével, Johan Cruyff-fal, aki a háttérben, tanácsadóként addig is „előmozdított" már fontos lépéseket a klubvezetőknél – e mostanit is neki tulajdonították.

Cruyff „aranyos ügyekben" éppenséggel szaktekintély, más kérdés, hogy a megelőző évek vitatható személyi döntései kikezdték a renoméját, így sokan – például a (részben barcelonai múltú) José Mourinho érkezésében reménykedők – ferde szemmel tekintettek az egykori ikonra a színfalak mögötti akciózásaiért.

Azt, hogy milyen új folyamatok indulnak el a klubon belül, még nem lehetett tudni, azonban tény: Begiristain átfogó szakmai elemzést rendelt meg, amely a futballszakosztály szervezeti felépítését, az edzésmódszereket, az erőnléti felkészítést, a futballisták táplálkozását, sőt még a viselkedési kódexet is célba vette, megelőzendő a 2007–2008-ashoz hasonló kudarcok megismétlődését.

A játékoskeret sem maradhatott érintetlen, bizonyos mozgásokról (például a sérülten teljesen leeresztő, borzasztó erőállapotban lévő Ronaldinho távozásáról) többször kész tényként cikkezett a sajtó. Thierry Henry mindenesetre éppen ekkor jelezte, hogy bár karrierje során még nem volt ilyen nehéz időszaka, esze ágában sincs megfutamodni, tovább szolgálná a csapatot (a brazillal ellentétben maradt is, további két esztendeig).

Frank Rijkaard, a papíron még egy évig hivatalban lévő vezetőedző nem kívánta kommentálni a küszöbönálló váltást, ő a lehető legjobb eredménnyel akarta befejezni az idényt, mielőtt részt vett volna „az összes szerződéses fél számára kielégítő″ döntés meghozatalában.

A fejét lehajtania semmiképpen sem kellett, a két bajnoki arany és a 2006-os Bajnokok Ligája-diadal után az FCB elnökségi tagjai egyöntetűen vallották: a holland megérdemli, hogy szépen és tisztelettel búcsúztassák. Hátra volt azonban a hangulatot legjobban befolyásoló presztízsmeccs.

Annak indításaként pedig egy kissé kellemetlen, ám a hagyományok miatt kikerülhetetlen kötelezettség: a szerdai rangadó előtt díszsorfalat állni, és közben tapsolni a „királyiaknak" a már megnyert bajnoki címük alkalmából. És az sem ígérkezett könnyebbnek, ami utána jött, elvégre a Barcelonának lehetőleg három pontra volt szüksége a Bernabéuból, ellenkező esetben ugyanis elúszhatott a második hely is, ami a nyári pihenőt és felkészülési időszakot megrövidítő BL-selejtezőt jelentette.

Akkor már majdnem negyedszázad telt el azóta, hogy a Real Madrid utoljára diadalmaskodott mindkét szezonbeli el clásicón: az 1983–1984-es idényben két legendás tréner, César Luis Menotti (Barcelona) és Alfredo di Stéfano (Real) ült a kispadokon, és az utóbbi itt is, ott is 2–1-es győzelemre vezette együttesét. Más kérdés, hogy végül mindketten lemaradtak az aranyéremről, amelyet a nevető harmadik, az Athletic Bilbao szerzett meg...

Laporta ezúttal 5–0-s győzelmet kért Rijkaardtól a fővárosban: az elnök a csapat indulása előtt szólította fel a holland mestert arra, hogy legalább ezzel a sikerrel feledtesse a gyengén sikerült szezont. Ahogy viccesen fogalmazott, hogy miért is lenne olyan fontos megnyerni a rangadót: „mert fogadásom van egy barátommal″.

Nos, arra tényleg fogadni lehetett volna, hogy nem teljesül a kívánsága, a több szituációnál is vitatott döntést hozó játékvezető és a bajnokhoz méltó teljesítményt nyújtó Real ugyanis mindent megtett a fiesztára készülő szurkolók szórakoztatásáért. „Szégyen!", „Kilencvenperces díszsorfal", „A Barcelona vállára vette a Madridot", „Meggyaláztátok a Barca mezét" – a lapok szalagcímei árulkodtak róla, mi sikerült a vágyott becsületgyőzelemből.

A decemberi katalóniai összecsapásról 1–0-s sikerrel távozó blancók ezúttal tudniillik 4–1-es kiütéses győzelemmel ünnepelhettek otthon, Puyolék pedig úgy lemaradtak a Villarrealtól (is), hogy már a bronzért kellett verekedniük az utolsó két fordulóban – ezzel elboldogultak, ám hat év után újra kvalifikálni kényszerültek a Bajnokok Ligája-főtábláért (végül ezt is megoldották a Wisla Kraków ellen).

Viszont azt is mindenki tudja, hogy az újonnan kinevezett Guardiolával és csapata álomfutballjával a következő három szezon a Barcelonának (többek között) három bajnoki elsőséget és két BL-trófeát hozott. A mostani idény egyiket sem – de az is lehet, hogy az újabb szakvezetővel hamarosan még újabb sikerkorszak kezdődik...