Az olasz nem elég, extrához Special One kell

Anglia (egyik) leggazdagabb embere, a Chelsea mindenható tulajdonosa, az olajmágnás Roman Abramovics furcsán érezhette magát a 2003–2004-es Premier League-idény végén, de bármi járhatott is a fejében, nem tehetett mást, mosolyálarcot öltött, tapsolt, ő is köszöntötte együttese edzőjét, az olasz Claudio Ranierit, jóllehet hónapok óta szinte már-már rögeszmésen azzal foglalkozott, miként rúgja ki, és kit szerződtessen a helyére: Ottmar Hitzfeldet, Sven-Göran Erikssont, Didier Deschamps-ot vagy José Mourinhót?

A „kékek" díszpáholyában ugyanis azt élhette át, hogy a PL befejező csatája utáni percekben – otthonában a Chelsea látványos játékkal győzte le a Leedset – a zsúfolt lelátok közönsége és a csapat tomboló egységben ünnepelte az itáliai mestert, akinek keze alatt a négy év során folyamatosan egyre magasabb pontszámmal végzett az együttes. Frank Lampardék kört futottak a tiszteletére, a drukkerek egy emberként álltak fel, s a vastaps csak nem akart szűnni.

A rokonszenvtüntetés végtére is megérdemelten járt ki neki: alakulata a BL-ben – története során először – a legjobb négyig menetelt, a bajnokságban pedig a végig káprázatosan játszó Arsenal mögött a második helyen végzett. Az élvonalban a Chelsea 49 éve nem szerepelt ilyen nagyszerűen!

Ráadásul a szurkolók és a játékosok egyaránt szerették az angol nyelvet mulatságosan törő, remek humorú trénert, aki persze nem ismeretlenül érkezett hozzájuk 2000 szeptemberében. (Igaz, akkor még nem orosz kezekben volt a klub.)

Olaszországban a Cagliarit a harmadosztályból egészen a legfelsőbe vezérelte 1989 és 1991 között, aztán a Napolinál ténykedett, majd a második vonalból újra az elsőbe segítette a Fiorentinát 1994-ben, míg két évvel később a firenzeieké lett az Olasz Kupa. Ezt követte spanyolországi munkája a Valenciával: együttese 1999-ben megnyerte a Király-kupát. Személyében tehát – az Atlético Madrid nem túl sok örömöt hozó érintése után – viszonylag sikeres szakember került a Stamford Bridge-re.

A bajnoki „finálé" után az öltözőben kialakult mámoros hangulatban Ranieri gratulált labdarúgóinak, majd elköszönt tőlük: „Szeretnék itt maradni, hűséggel kitartani mellettetek. Mégis búcsúzom tőletek, fiúk! A döntés nem az én kezemben van, hanem Romanéban. Kár, hogy nincs most itt, talán számomra kedvezőbb feltételek mellett folytathatnánk a tárgyalásokat a jövőről. Én ugyanis, úgy vélem, teljesítettem az ígéretemet. Akár egy házat, úgy építettem ezt a csapatot: idén az első szinttel lettünk készek..."

Ám amit Ranieri, a játékosai, sőt a szurkolók eredménynek, sikernek könyveltek el, az a nagyvonalú hátteret biztosító Abramovics értékrendje szerint – kudarc volt. Legalábbis a 100 millió fontos ráfordításához képest.

Annak gyümölcsét már nem arathatta le, hogy ő építette be a gárdába a már korábban is ott lévő John Terryt, illetve az általa szerződtetett Lampardot, William Gallast, Claude Makelelét, míg Arjen Robbent és Petr Cech kapust ő „rendelte meg", noha az utóbbi két fiú majd csupán a nyáron csatlakozott a kerethez. Gyakorlatilag a későbbi hódító gárda tengelyéről beszélünk...

Csakhogy közben már elkezdődött a jövő. A Bajnokok Ligája döntőjét követő napi sajtótájékoztatóján a győztes Porto fiatal edzője, José Mourinho még le nem járt szerződése ellenére sem zárta ki a távozását, s nyíltan beszélt a „Chelsea-lehetőségről". Az események ezután felpörögtek.

Az angolok vezérkara 2004. május 31-én közleményben tudatta, hogy menesztették Ranierit, akinek az állása tulajdonképpen azóta veszélyben forgott, hogy Abramovics az előző nyárom megvette a londoni klubot.

Egy nappal az ő kirúgása után a tulajdonos nem titkolta, hogy az említett portugál lesz az olasz utódja. Utóbbi érkezése cseppet sem volt meglepő, hiszen hónapok óta témát jelentett, hogy a Portóval 2003-ban UEFA-kupát, ezúttal pedig BL-t nyerő szakember az orosz milliárdos kiszemeltje.

„Mourinho az egyetlen jelöltünk, és ha jól sejtem, a tárgyalásunk a záró szakaszához érkezett" – mondta Abramovics kora délután. A 41 éves szakember a hazájabeli Sport TV interjújában elárulta, hogy nagyon szívesen dolgozna a BL elődöntőjéig jutó Chelsea-nél. A megegyezéshez brit sajtóinformációk szerint az is kellett, hogy a tréner ígéretet kapjon, miszerint egyedül ő dönt a csapat taktikájáról és összetételéről. A mágnás belement, és estére létre is jött a szerződés.

Mourinhót másnap mutatták be a sajtó előtt, majd el is kezdhette költeni a fontmilliókat – amelyek sorsáról szintén egyedül határozhatott. Egyből fel is vette a kapcsolatot egykori klubjával, ahonnan Decót, Costinhát és Paulo Ferreirát akarta magával vinni – az utóbbit végül sikerült is Ricardo Carvalho társaságában (Deco inkább Barcelonába ment, és a „kékekhez" majd csak az utódok alatt került). Lampard mindenesetre üzent új főnökének, akit a csapat nevében arra kért, hogy ha teheti, tartsa egyben a meglévő gárdát.

Mourinho – akit 1.7 millió fontos kompenzáció fejében engedett el a Porto, és a hírek szerint ötmillió fontot ajánlottak neki három évre – nagyon elszántan várta az augusztusban kezdődő szezont, sőt már a holt idényt is.

„A Chelsea tökéletes kihívás számomra, kiváló játékosai vannak, és kérem ne tartsanak nagyképűnek, hogy ezt mondom, de kiváló a menedzser is. Jól járt velem a klub, már csak azért is különleges vagyok, mert BL-t nyertem a Portóval. Nagyon várom, hogy hétről hétre a világ legjobb bajnokságában szerepeljünk, és emellett az európai színtéren is helyt álljunk. Ha megkaphatnám a futballistákat, akikre szükségem van, ötvenfős lenne a keretem. Ez azonban senkinek sem tenne jót, a tökéletes keret huszonegy mezőnyjátékosból és a kapusokból áll" – nyilatkozta az új tisztségében megtartott első sajtótájékoztatóján.

Ezalatt az elküldött Ranierivel a végkielégítéséről tárgyaltak a londoniak, akik teljes egészében kompenzálták az olaszt. Viszont a menedzserek szakszervezete etikátlanság miatt támadta őket, mert azután bocsátották el a trénert, hogy előtte a folytatással hitegették őt és a szurkolókat...

Maga az „áldozat" már inkább előre tekintett, és június 2-án délelőtt kettő plusz egy esztendőre szólóan mindenben megegyezett a friss spanyol bajnok és UEFA-kupa-győztesValenciával, így biztossá vált, hogy ő veszi át a Liverpoolba tartó Rafael Benítez helyét egykori együttesénél (miután előzőleg a White Hart Lane-en járt, de nemet mondott a menedzsert kereső Tottenhamnek).

A közelmúltbeli interes bukását követően idén nyártól a francia másodosztályú, de szép múltú és nagyreményű Monaco kispadján ülő Claudio Ranieri élete azóta csendesebben zajlik, mint Abramovics alkalmazottjaként, a reflektorfénybe helyette az angliai bemutatkozásán önmagát Special One-ként meghirdető utóda került, akinek ez, valljuk meg, lételeme is.

Munkába állása után pár nappal José Mourinho újra megszólalt, s elmondta: akinek nem tetszik a szigora, elmehet, de egyvalakit sohasem engedne el a csapattól: Lampardot. A klub szurkolóinak pedig megígérte, hogy a csapat négy éven belül megnyeri az angol bajnokságot. A 99 éves egyesület addig csak egy ilyen címet szerzett (még 1955-ben), de saját bevallása szerint a szakember biztos volt a dolgában. És tényleg.