Minden napra egy kaland - Pinokkió élete

– Hogyan tudta meg?
– Egyszer csak csengettek, kinyitottam az ajtót, előtte egy kormányőr álldogált. Nem tudtam, mit akar, és olyan szigorúan nézett, hogy megkérdeztem tőle: ragaszkodik a bilincshez, vagy megbízik bennem annyira, hogy elsétálok vele... Aztán kiderült, az értesítést hozta, mivel a postán nem vettem át az ajánlott levelet. Hetvenegy éves koromra lovag lettem, Sir Újvári László. Van ilyen... – mondta Sal Endre 2005. április 6-i NS-interjújában az egykori műugró Európa-bajnok masszőrfenomén, aki hét esztendeje március közepén magas állami kitüntetést kapott.

– Azt tudjuk, hogy Újvári, azt is, hogy László, de mióta Pinokkió?
– Negyvenötben, közvetlenül a háború után lementem a Szigetre. Ott álltam a műugrótorony tetején, amikor meglátott Zságot Irén. Rám nézett, és azt mondta: te olyan sovány vagy, mint Pinokkió. Azóta hív így mindenki. De voltam én már búgócsiga, vén csataló meg más is, de az nem tűri a nyomdafestéket.

– Azt mondják, talán túlzottan is kalandos életet élt. Hogyan kezdődött?
– Pontosan megmondom, 1934. augusztus tizedikén. Ekkor születtem. Ott laktunk a Feneketlen-tónál, de a környék egészen másképp nézett ki. Mocsaras vidék volt, ha jól emlékszem, tizenegy tóval. Ott születtem, és azóta is abban a kerületben lakom. Várom is, hogy a tizenegyedik kerület díszpolgára legyek...

– Milyen volt az első ugrása?
– Tragikus. Az unokabátyáim négyéves koromban ledobtak az erkélyről. Az volt az első. Rákötöttek a lábamra egy lepedőt, aztán zutty. A lepedő elszakadt, én meg a virágágyásban kötöttem ki. És tudja, mi a poén? Nem azért kaptak egy-két pofont, mert leestem, hanem azért, mert elszakadt a lepedő. Méregdrága volt akkortájt egy lenből készült lepedő.

– Hány pontos ugrás volt?
– Ez esés volt, ugrásnak nem nevezném. De nem ez volt az egyetlen kalandom. Apám például betanított egy komondort, hogy mindennap kísérjen el az iskolába. Nem tudom, de valahogy hajlamom volt arra, hogy ne oda menjek. Inkább mentem a tavakhoz meg bárhová. Na aztán túljártam a kutya eszén, bementem az iskolába, a túloldalt meg kimásztam az ablakon. De erre is rájöttek otthon, így végül apám elvitt Esztergomba a piaristákhoz. Zárt intézet volt, tudtam, hogy ahogy lehet, megszököm. Meg is tettem, négy napig tartott, míg gyalog hazaértem Esztergomból. És tudja, mi a legszebb? Az utcánk sarkán kapott el a csendőr, mert persze akkor már kerestettek. Apám végül belátta, nem volt jó ötlet ez az Esztergom, maradhattam otthon. Aztán rá két napra a haverokkal elmentünk a Dunához. A jégtáblákon ugrálgattunk. Jó bulinak tűnt... Végül is kimentettek minket.

– Egy nap, egy kaland.
– Gyerek voltam, kicsi gyerek, nem tudtam, mi az a veszély. Aztán azt is megtapasztaltam. Negyvennégy húsvéthétfőjén tényleg megijedtem. Bombázták Budapestet, mi meg, ahogy kell, lementünk a házunk alatt épített pincébe. Majd egy robbanás, és már el is tűnt a házunk. Éjjel egykor ástak ki minket a katonák. Ez az élmény nyomokat hagyott bennem...

– Kik bombáztak?
– Az amerikaiak, de hogy ki, azt nem tudom, névjegyet nem dobott le. A házunk tehát megszűnt, így átköltöztünk a Várba, ahol a keresztapámnak volt tisztlakása. Budaörs reptéri parancsnoka volt, híres pilóta. Na ezért kicsit később majdnem kitelepítették az egész családot.

– Ekkor már ugrott?
– Negyvennégyben lettem a Ferencváros versenyzője. Én vagyok a legöregebb olyan fradista, aki se előtte, se később nem volt más egyesület tagja. Hatvanegy éve vagyok zöld-fehér. Amúgy egyből leigazoltak, hiszen nem féltem semmitől. Ha kellett, egy vaníliás fagyiért leugrottam a toronyból. De visszatérve a keresztapámhoz, a Várból mennünk kellett, így kerültem a Rákóczi útra, ott laktam addig, amíg haza nem jöttem Amerikából.

– Még ki sem ment...
– Ja, nem mondtam? Ugye jött ötvenhat, engem is a melbourne-i olimpián ért a forradalom. Mások mellett én sem jöttem haza, meg sem álltam Amerikáig, ott élt ugyanis a nővérem. Aztán kaptam egy levelet, hogy zöldellnek a fák, tavasz van, mi lenne, ha hazajönnék.

– Ne haragudjon, de akkoriban a legritkább esetben hívták így haza az embereket...
– Marosán György írta, aki akkor már belügyminiszter volt. Őt jól ismertem, hiszen hónapokig bujkált az ágyam alatt.

– Aha...
– Tényleg, ez még az ötvenes évek elején volt, amikor jöttek a koncepciós perek. Őt is keresték, ám nem találták. Persze, hiszen a Hajós Alfréd Uszodában, a pihenőszobánkban bujkált az ágy alatt. El is vitt kétszer az ÁVH, ám nem szedték ki belőlem, mondjuk nem is bántottak. Aztán valaki mégis beköpte, itt, a Szigeten kapták el. Na de visszatérve, jóban voltam vele, így hazajöttem. Bécsben, a Fradi focicsapatának a buszára szálltam fel.

– És már el is érkeztünk az 1958-as budapesti Európa-bajnoksághoz.
– Emlékszem, a pólódöntő előtt volt a 3 méteres döntő. Tizenkétezer ember volt kint, én meg ott álltam azzal, hogy le kell győznöm a hétszeres Európa-bajnok oroszt. Az utolsó ugrás előtt másfél ponttal vezettem előtte, kiszámolták, ha 6.5-re ugrom az utolsót, enyém az arany. Én meg közöltem, nem, 8.5-re ugrom! Elmondtak mindennek az edzők, hogy nagyképű vagyok, meg hogy mit képzelek magamról, hogy itt kockáztatok.

– Megcsinálta?
– Meg. Másfél szaltó előre, dupla csavarral, tényleg szép volt. Aztán ugrottam tovább, de két évvel később a római olimpiára nem vittek ki.

– Gondolom, ismét egy újabb csavar...
– Megszöktem az edzőtáborból, összevesztem valakivel, de erről többet nem mondok. A rendőrséget is értesítették, és mit gondol, hol találtak meg?

– Az ágy alatt?
– Nem, Siófokon, a belügyi üdülőben, az Esthajnalcsillag nevű hajónak voltam a mancsaftja. Felismert valaki, rendőrautóval vittek el. Aztán hatvankettőben még kint voltam a lipcsei Eb-n, utána viszont ellaposodott, abbahagytam. Elvégeztem a szülész- és bábaképzőt.

– Persze...
– Tényleg hülyén néztem ki, ennek ellenére hét évig voltam bába a Vas utcában. Aztán elvégeztem a masszőriskolát, és tizenkét évig a Lukácsban voltam masszőr.

– Kiket gyúrt?
– Gyúrtam én mindenkit. Például Garas Dezsőt, akivel az általánosban padtársak voltunk. Általában színészek jártak hozzám. Közben adódott egy lehetőség – mivel a Bayern München futballcsapatának magyar orvosa volt, és én ismertem –, évente hat hetet a Bayern focistáit gyúrtam. Müllert, Beckenbauert, mindenkit. Hat hét alatt megkerestem az éves pénzemet, ám le kellett belőle adnom itthon, hiszen helyettesítettek.

– Milyen fiú volt ez a Beckenbauer gyerek?
– Aranyos, csendes, visszahúzódó. És mindent megköszönt.

– Ilyen kalandok után csodálom, hogy ismét az uszodában kötött ki.
– Pedig így történt, nyolcvanhétben visszajöttem, edzősködtem egy keveset, aztán pedig elmentem a vívókhoz és az Újpest pólócsapatához gyúrónak.

– A lila-fehér pólósoknál kivel volt a legjobb viszonyban?
– Úgy is tudja, a Dalával, bocsánat, Dala Tamással. Állandóan húztuk egymást. Egyszer kint voltunk a válogatottal Amerikában. Autóval mentünk, és leállított minket a rendőr. Tudni kell, Dala egy szót sem tud más nyelven. Megálltunk, lehúztam az ablakot, és felé bökve, komoly arccal közöltem a rendőrrel, hogy ez itt mellettem egy bűnöző. Erre a rendőr egy akkora pisztolyt vett elő, hogy én is megijedtem. Dalát – ahogy kell – felpakolta a motorháztetőre, ő pedig könyörgött: papuska, mondd meg neki, hogy jófiú vagyok.

– Gondolom, később visszaadta a kölcsönt...
– Vissza. Bekente az ágyamat egy bizonyos krémmel, én meg belefeküdtem. Mintha a csalánosban hemperegtem volna, hólyagok lógtak rajtam két napig. De aztán én jöttem, ötvenhat dollárért vettem egy kígyót, és belecsempésztem az ágyába. Nyolc kört rohant a szálloda körül, miután észrevette.

– Jól emlékszem, hogy egyszer fogadásból leugrott a Margit hídról?
– Szavamon fogtak, azt mondtam az újpesti pólósoknak, ha megnyeritek a bajnokságot, leugrom a Margit hídról. Megtettem. Meg a Lánchídról is. Meg a Szabadság hídról is, de arra majdnem rámentem. Tudni kell, negyvennyolc méterről ugrottam. Ilyen magasságból már heten meghaltak. Nem is volt semmi gond, két és fél szaltó előre. Aztán ahogy zuhantam, egyszer csak látom, valami van a vízben. Előbb fatuskónak néztem. Egyből tudtam, ha azt telibe kapom, akkor nekem annyi. Szerencsére sikerült kicsit máshová esnem, ám a bal lábamat így is megütötte. Amúgy nem fatuskó volt, hanem egy döglött kutya. Biztos a Dala dobta a vízbe. Combnyaktörés lett belőle, ám a partra segítség nélkül úsztam ki, hogy meglegyen a rekord. De nem ez volt az egyetlen balesetem.

– Tudom, kicsiként kidobták az erkélyről.
– Egy másikra gondolok. Azt tudja, hogy majdnem rámentem egy motorbalesetre? Jött ki egy Mercivel a csaj, én meg láttam, két lehetőségem van: vagy átugratom, vagy frontálisan nekimegyek. A harmadik jött be, alácsúsztam. Mindenem eltört...

– De ahogy tudom, a motorozást azóta sem hagyta abba.
– Egy chopperem van, háromszáz kilós. Imádom. Megesik, hogy a kajakos Horváth Gabival kitaláljuk, mi lenne, ha meginnánk egy kávét Bécsben. Felpattanunk, s már döngetünk is. A kajak mellett a motor is fontos, no meg a család. A feleségem meghalt, van két lányom meg egy unokám és egy csodálatos barátnőm. Van némi korkülönbség közöttünk, én ugyebár hetvenegy vagyok, ő viszont nem százhúsz éves. Harminckilenc a lelkem, de nehezen bírja az én tempóm...

– Lagzi is lesz?
– Lesz. Miért ne nősülhetnék meg erre a pár napra?