Kifütyülték a 18 ponttal vezető bajnokot...

A francia labdarúgásban jó ideig egyeduralkodó Olympique Lyon drukkerei 2007 áprilisának közepén egy két és fél héttel korábbról elhalasztott hazai találkozón hangos füttyszóval kísérték játékosaik levonulását a Rennes elleni, gól nélküli eredmény után.

A futballisták bűne: az iksz miatt nem ünnepelhették meg a gyakorlatilag már hetek óta tarsolyban lévő bajnoki címet. A Lyont ugyanis – bár hat fordulóval a szezonzárás előtt az éppen megszerzett egy ponttal tizennyolcra növelte az előnyét a második helyezett Toulouse-zal szemben – matematikailag továbbra sem lehetett végleges elsőnek tekinteni (csak ha még egyetlen árva pontocskát begyűjt a folytatásban).

Persze hozzá kell tennünk, nem kizárólag ennek a kilencven percnek szólt a pfujolás, hanem minden bizonnyal inkább az OL által mutatott tavaszi teljesítménynek (amely azzal a nappal bezárólag 51.3 százalékos volt, szemben az őszi 87.7 százalékkal).

Nincs rá jobb szó, a csapat kifulladt. A sztárok elfáradtak, és Gérard Houllier vezetőedző is belefásult egy kicsit a munkába. Pedig mind a közönség, mind a klubvezetőség magasra tette a mércét, különösen az idény eleji pazar produkció után jöttek a nagy fogadkozások.

A Lyon – ahogy a francia média is előszeretettel fogalmazott – a Grand Slam-diadalra törekedett. Azaz a Ligue 1 megnyerése mellett a Francia Kupa-, a Francia Ligakupa-, valamint – nem tévedés! – a Bajnokok Ligája-győzelem szerepelt a tervekben.

Utóbbi próbálkozások viszont a tavasszal sorra kudarcba fulladtak, a kupában a Marseille a januári nyolcaddöntőben állította meg a gárdát, amely a BL-ben szintén ezen a szinten rekedt meg: az olasz AS Roma a saját „szentélyében" okította az együttest arról, mi fán terem a modern labdarúgás. A Ligakupában legalább eljutottak a fináléig, de ott a bajnokságban csak küszködő Bordeaux meglepetésre jobbnak bizonyult.

És ha mindez valakinek nem lenne elég, hogy megértse a szurkolók kiábrándultságát: a Lyon a szezon során egyáltalán nem játszott élvezetes, látványos futballt. Huszonnégy bajnoki győzelme közül tizenkettő mindössze egy gólon múlt, és ezek közül hatszor is szerény 1–0-val szerezte meg a három pontot. Az előző öt évben jóhoz szokott drukkerek reakciója tehát érthető volt, igaz, mégis sokan szerettek volna a helyükben lenni...

Jean-Michel Aulas, a klub ambiciózus elnöke nem hagyta annyiban a kínos közjátékot, másnap reggel máris igyekezett megnyugtatni a szimpatizánsokat, és bejelentette: sohasem látott erősítésbe kezd az OL a nyáron, három-négy, nemzetközi szinten is magasan jegyzett játékost magukhoz csábítva, hogy a 2007–2008-as idényben a honi bajnokság mellett már az európai porondon is teremjen babér az együttesnek.

Két nappal később viszont újra az aktuális kiírás került a figyelem középpontjába, és ismét bebizonyosodott: varázslatos játék a futball. Szerdán a Rennes elleni 0–0 miatt matematikailag még nem lett aranyérmes a Lyon, mire az eredetileg ünneplésre készülő drukkerek kifütyülték csapatukat, az ellenfelet pedig a pokolba kívánták. Nos, nem fogják elhinni, ugyanezt a Rennes-t szombat este már imádták az OL hívei.

Hogy miért? A piros-fekete breton csapat – amellyel nem sokkal korábban az azóta távozó Bölöni László jelentős sikereket ért el – 2007. április 21-én hazai pályán 3–2-re megverte a tabellán második helyezett Toulouse-t. Végre „hivatalosan" is bajnok lett a Lyon, amely az emelkedett hangulatban csak egy gól nélküli döntetlenre volt képes vasárnap Auxerre-ben.

Megszületett tehát az Olympique sorozatban hatodik bajnoki címe, egyúttal egy sporttörténeti tett, hiszen hasonló bravúrra még egyetlen csapat sem volt képes az öt európai elitligában. Megfontolt igazolási politikájával Jean-Michel Aulas évek alatt igazán ütőképes gárdát verbuvált, még úgy is, hogy előszeretettel adogatták el tehetségeiket jó pénzért a még nagyobb sztárkluboknak.

A lyoni sikerszéria kezdete a később francia szövetségi kapitányként is dolgozó Jacques Santini munkájának gyümölcse volt, a szakember 1997-ben szerződött a Lyonhoz, amely a 2001–2002-es szezonban meg is szerezte fennállása első aranyérmét. A tréner utódja rögtön utána Paul Le Guen lett, aki háromból háromszor élen zárt a rá bízott alakulattal, a következő két idényben pedig Gérard Houllier dirigálta a remekül összerakott együttest.

Az 59 esztendős vezetőedzőt, aki a mentális és fizikai felkészítés során a lehető legtöbbet ki tudta hozni játékosaiból, a legnagyobb tudású szakemberek között tartották számon Európában.

A pályán nem volt labdazsonglőr, csak alacsonyabb osztályban szerepelt, de 26 évesen már edzősködött, és később a szamárlétra valamennyi fokát megjárta. A Lenst feljuttatta az élvonalba, majd a PSG-vel szerzett bajnoki cím (1986) után a válogatottnál Michel Platini segítője lett.

Aztán egy évig (1992–1993) szövetségi kapitányként is dolgozhatott, ez azonban kevésbé sült el jól: emlékezetes, hogy a franciák az Izraeltől, majd a bolgároktól elszenvedett drámai hazai vereségekkel hogyan szórakozták el a finisben az 1994-es vb-részvételt, a Cantona-, Ginola-féle generáció nagy esélyét...

1996-ban ugyanakkor U18-as Eb-sikerre vezette hazája legjobb fiataljait, 1998-ban pedig Aimé Jacquet asszisztenseként világbajnoki aranyéremnek örülhetett a felnőtt nemzeti együttessel. Utána Liverpoolba szerződött, ahol a 2000–2001-es szezonban UEFA-kupa-győzelmet ért el a „vörösökkel", nem beszélve a további négy az évi trófeájukról.

Még abban az esztendőben, az őszi évadot követő szünetben szívinfarktust kapott, tizenegy órás műtéttel mentették meg az életét az orvosok, és bár öt hónap múlva visszatért, munkájának hatékonysága már nem volt a régi. 2005-ben hazatért, és a Lyonhoz szegődött, ahol két bajnoki elsőséggel bizonyított ismét.

Edzői filozófiájáról így vallott egy interjúban: „Az eredményt csak a szótárban találjuk a munka előtt." Elemében volt akkor is, amikor elhintett egy másik Houllier-klasszikust: „A nagy csapatok sajátja, hogy sohasem veszítenek kétszer egymás után" – jelentette ki a mester, majd nyilván pironkodva ült a kispadon január 24-én, amikor együttese az egymás utáni második bajnoki vereségét szenvedte el...

Azon a télen-tavaszon mintha már nem igazán tudta volna motiválni a lyoni sztárokat. Mondhatjuk, hogy a hazai szinten addig sosem látott magasságokba emelkedő Olympique ekkor, a 2006–2007-es szezon első felében volt a csúcson, hiszen eleinte még csak egy-két pont előnnyel lett bajnok, 2005-től kezdve viszont már 12-vel, 15-tel, és ezúttal is 15-tel fordult.

Utána viszont jókora hullámvölgybe került, és valójában akkor sem szárnyalt igazán, amikor kicsit magához térve, üldözőinek botladozását is kihasználva 18 egységre kúszott fel az előnye. Ez is ott rejlett az elégedetlenség mögött.

Végül 17 ponttal lett első a Lyon, amennyivel soha korábban, de a következő idényben már csak néggyel. Houllier utódjaként Alain Perrin ült a kispadon, és neki a Francia Kupa elhódítása révén duplázással sikerült megkoronáznia a bajnoki aranyszériát hetesre növelő rekordot. A hanyatlás azonban már megindult, attól fogva semmit nem nyertek.

A Claude Puel-korszak három szezonja egy harmadik hellyel kezdődött, miközben mindhárom „egyéb" sorozatból a 16 között kiesett a csapat. Jött egy utolsó fellángolás – ezüstérem, a BL-ben pedig elődöntő (ott azonban a Bayern kettős győzelemmel simán átlépett az OL-en) –, aztán megint a dobogó alja és a korai búcsúk a többi színtéren.

A jelenlegi idényben már Rémi Garde gardírozza a társaságot, és bár újra bővülhet a klubvitrin állománya, hiszen egy hét múlva a harmadosztályú Quevillyvel mérkőznek a kupadöntőben, ez nyilván csak részben vigasztalja meg az együttes híveit, akiknek le kellett nyelniük az APOEL Nicosia elleni korai BL-búcsút, és hogy valószínűleg jövőre már el sem indulhatnak a Bajnokok Ligájában, mivel jelenleg nincsenek dobogón... (Még szerencséjük sem volt, hiszen a Ligakupa-finálét hosszabbításban bukták el a Marseille-jel szemben.)

Houllier közben sokáig nem ült le a kispadra, ugyanakkor a szövetség technikai igazgatójaként közeli szemtanúja (s minden érintetthez hasonlóan szenvedő részese) volt a francia válogatott emlékezetes dél-afrikai vesszőfutásának és botrányainak (keményen kritizálta is a módszerei miatt a megbukott Raymond Domenech kapitányt).

A torna után aztán nem tudott ellenállni a Premier League (vissza)csábításának, és 63 évesen átvette az Aston Villánál a Martin O'Neill távozása miatt rögtön szeptemberben megüresedő menedzseri posztot. Noha végigcsinálta az idényt a birminghamiekkel – a mezőny közepén zártak –, (eddigi) utolsó edzői munkája igencsak megviselte, hiszen tavaly áprilisban ismét kórházba kellett vinni a rakoncátlankodó szíve miatt.

Valószínű, hogy miként a lyoniak, ő is szívesebben gondol vissza 2007 tavaszára a frissebb élmények helyett...