Hogyan kell énekelve Király-kupát nyerni?

Egyvalami már a 2006. április 12-i mérkőzés előtt biztos volt: Madrid kék-fehérbe öltözik, függetlenül attól, hogy az esélyesebbnek tartott Zaragoza vagy a nagyon fogadkozó Espanyol hódítja el a trófeát a Bernabéuban. Ez ugyanis mindkét finalista színe (bár az előbbi ezúttal a sárga-fekete váltószerelésében szerepelt), ráadásul Aragóniából és Katalóniából is a főváros inváziójára készültek.

A papírforma szerint nem ez a párosítás ígérte minden idők legjobb Király-kupa-döntőjét, elvégre a két résztvevő – finoman fogalmazva – nem volt a legjobbak között a bajnokságban. A Zaragoza a 11. pozícióban tanyázott, míg a második számú barcelonai csapat (15.) örült, hogy nincs kieső helyen (mindössze két pont választotta el a másodosztályba süllyedéssel fenyegető zónától).

Ettől függetlenül nem maradt el a mindenkori finálé kapcsán megszokott népünnepély, igaz, mivel a találkozót Madridban rendezték, az élet nem állt meg a fővárosban. Csak lelassult. A két egylet ugyanis jelentős erőkkel vonult fel a helyszínen: több mint 60 ezer, valamelyik érintettért szorító szurkolót vártak „vidékről". Korábban egyiküket sem kísérte el annyi szimpatizáns, mint ezúttal, pedig Spanyolországon belül, főleg a nagy meccsekre, előszeretettel utaznak a drukkerek.

Zaragozában pillanatok alatt elkapkodták a klubnak felajánlott 34 500 belépőt, ám mintegy ötezren (nagy többségük bérletes) várólistára kényszerült. A szövetség ugyanis mindössze 1200 pluszjegyet tudott adni, azaz sokan otthon, a televízió képernyője előtt tudták csak követni az eseményeket.

Ennek ellenére ez lett a valaha látott legnagyobb zaragozai megmozdulás, mivel a korábbi rekord „csupán" 26 ezer szurkoló volt – ennyien izgultak a kedvencekért 1994-ben, a Celta Vigo ellen tizenegyesekkel megnyert kupadöntőn, amelyre szintén Madridban, de a Vicente Calderón Stadionban került sor.

Az ibériai viszonyokat figyelembe véve kicsinek számít az Espanyol rajongótábora, ám szintén minden idők legnagyobb idegenbeli támogatását kapta híveitől, akik addig a 2000-es finálé alkalmával vonultak fel legnagyobb számban (a valenciai Mestallában, az Atlético Madrid 2–1-es legyőzésekor azonban a számuk nem érte el a 30 ezret).

Ennyi embernek viszont nemcsak a szállítását kell megszervezni, hanem a mérkőzés előtti időtöltését is, ezért mindkét együttes majálissal kötötte le az övéit a Bernabéu környékén. A zaragozaiak egy több mint 10 ezer négyzetméteres területet béreltek ki az egész napos programok számára, és ugyan az autóbuszok egy kicsit odébb tették le a szurkolókat, Madrid önkormányzata engedélyezte, hogy a parkoló és a rendezvény helyszíne között futó metróvonalat ingyen használhassák...

Nem sokkal odébb alakították ki az Espanyol bázisát, ahol még a gyerekeknek is szerveztek külön elfoglaltságokat – azaz túl nagy rizikótól nem kellett tartaniuk a rendfenntartó erőknek.

De hogy a „szakmára" is rátérjünk, a gyengébbnek tartott katalánok első számú „fegyvere" az előzetes várakozások szerint a csapatkapitány Raúl Tamudo, a gárda szellemi vezére volt. Kvalitásai alapján sokkal erősebb társulatban lett volna a helye, ám a hűsége egészen 33 esztendős koráig a nevelőklubjánál tartotta, amellyel 2000 után a második Király-kupa-serlege elhódítására készült. (A válogatottban is nemegyszer megforduló csatár csak tavalyelőtt, 32 évesen állt tovább.)

Meghatározó szerepet töltött be Iván de la Pena is, aki a negyedik idényét taposta a Montjuicban, pedig anno a városi riválisnál, a Barcelonánál nevelkedett és vált ismert, sőt elismert játékossá. Némi vándorélet után (játszott a Lazióban és a Marseille-ben) horgonyzott le az Espanyolnál, ahol olyan produkcióval rukkolt ki, amely végre a nagyválogatott ajtaját is kitárta előtte (mind az öt szereplése 2005-höz fűződött).

Ott volt még rajtuk kívül a Deportivóban sok nagy csatán edződött uruguayi Walter Pandiani, a kameruni kapus, Idriss Carlos Kameni, valamint a védő Daniel Jarque is, aki – immár csapatkapitányként – bő három évvel később, még mindig nagyon fiatalon, szívrohamban hunyt el...

Zaragozai részről mindenkinek ismerős lehet a Barcát és a Real Madridot egyaránt jó ideig szolgáló Albert Celades neve, és még inkább az argentin Milito fivéreké. Közülük Gabriel utóbb a gránátvörös-kékek – kétszeres Bajnokok Ligája-győztes – hátvédje lett.

A nem egészen egy évvel azelőtt a Genoától érkező Diego pedig mint a gárda legeredményesebb gólvágója tündökölt, a bajnokságban ekkor 14, a kupában 6 találatnál tartott. Ő volt az, aki a „királyiak" elleni emlékezetes elődöntőben négy gólt rámolt be a fővárosiak kapujába a 6–1-re megnyert zaragozai mérkőzésen... A jelenleg interes csatárról manapság főleg a 2010-es BL-finálét eldöntő, Bayern elleni duplája ugorhat be.

Éktársaként Ewerthon ténykedett, akire előző nyáron, David Villa távozása után vetette ki a hálóját a Zaragoza, és a brazil addigi teljesítményét látva a Romareda vezetőségének nem is kellett megbánnia a lépést. A Dortmundtól igazolt csatár az egyik leggyorsabb játékos volt a ligában, a széleken és középen egyaránt be lehetett vetni, igazán jó idényt futott. A veterán exrealos brazil Sáviónak viszont már csak kiegészítő feladatok jutottak.

Most lássuk, mit reméltek (tőlük, illetve úgy általában) a szakvezetők. Az Espanyolt Miguel Ángel Lotina gardírozta.

„Pályafutásom legfontosabb mérkőzésére készülök. Engem még úgy neveltek, hogy a kupa elhódítása a legnemesebb tett, amit egy csapat végre tud hajtani. Tisztában vagyok vele, hogy napjainkban már nem ez a szemlélet uralkodik, de én ebben a tekintetben konzervatív maradtam, és nagyon bízom benne, hogy több mint negyvenévnyi várakozás után végre haza is vihetem a győzelmi serleget.

Ha mégsem sikerülne, nem esem kétségbe, jövőre újra megpróbálom, és azután is, amíg csak az erőm engedi. Ha korábban feladtam volna, nem lennénk itt, noha kaptam már egy-két pofont az élettől, mint például a tavalyi, Terrassa elleni kiesést a harminckettő között."

„Miguel Angel Lotina kollégám nyafogós ember, mindig sajnáltatja magát, és úgy tesz, mintha eleve ő lenne az áldozat – jellemezte a másik trénert (valószínűleg nem a fenti nyilatkozat alapján...) Víctor Munoz a rivális részéről. – Nem titok, tele van a nadrágja csatáraink és irányítóink láttán, ami persze nem szégyen, mert én is tartok az Espanyol játékosaitól.

Ami a meccset illeti: nem érzem esélyesebbnek magunkat, és a játékosaim is így vannak vele. Még jó, különben könnyen a saját csapdánkba esnénk, hiszen ha csak egy kicsit is lesajnáljuk az ellenfelet, megütjük a bokánkat. A szurkolók persze úgy gondolkodnak, hogy ha a Zaragoza olyan erős ellenfeleket ejtett ki, mint az Atlético, a Barcelona és a Real Madrid, akkor csak elbír az Espanyollal is, de a berkeken belül mindenki tudja, kizárólag a legmélyebb alázattal szabad kifutni a gyepre. Szerencsére a spanyol futball van olyan erős, hogy bárki képes legyőzni bárkit."

A Zaragoza fényes játékosmúltú mestere (akit a napokban hírbe hoztak a Diósgyőrrel) utóbb aztán áldhatta az eszét, amiért a héten másról sem papolt, mint hogy csapata nem esélyesebb a vetélytársánál.

A barcelonai együttes ugyanis átgázolt a tanítványain, és az elmúlt esztendők egyik legfényesebb diadalát aratva emelhette magasba a trófeát (négy gólt az utóbbi időben egyedül a Barca tudott még lőni, amikor három éve 4–1-re megverte a Bilbaót – e meccs „visszavágójáig" amúgy, ugyanezért a díjért, már csak hat hetet kell várni a két legeredményesebb spanyol kupacsapat között!).

Raúl Tamudo, az Espanyol kapitánya már a 86. másodpercben bevette César kapuját, miután a leggyorsabban csapott le De la Penának a lécről kipattanó labdájára. Ötven éve nem esett ilyen gyors gól kupadöntőben! A zaragozaiak úgy érezhették magukat, mint a Real Madrid elleni elődöntő visszavágóján, amikor szintén nagyon hamar hátrányba kerültek, igaz, szemben az akkori, szintén a Bernabéuban játszott ütközettel (a 0–4-gyel, ami kevésnek bizonyult az összesítésbeli fordításhoz a blancók számára), most sikerült egyenlíteniük.

Az más kérdés, hogy nem sokkal Ewerthon találata után a barcelonaiak új „csodacsatára", Luis García (nem keverendő a liverpooli, szintén válogatott névrokonával) ismét az Espanyolt juttatta előnyhöz – háromból ez már a harmadik fejes gól volt!

A második játékrész közepén a lesre játszó védők között kiugró Coro a félpályától a kapuig sprintelve növelte az Espanyol előnyét, a kegyelemdöfést (4–1) pedig Luis García adta meg a két évvel azelőtti kupagyőztes Zaragozának, nem sokkal a lefújás előtt.

(Ez utóbbinál már nem César volt a szenvedő fél, mivel a 74. percben egy vizes flakont vágott a nézők közé, majd amikor Luis Medina Cantalejo játékvezető felmutatta neki a sárga lapot, dühében a labdát dobta el. Ezt nem kellett volna, ugyanis újabb sárgát és ezzel együtt egy piros lapot is kapott – az emberhátrány küldte végleg padlóra az aragóniaiakat.)

„A hotel és a Bernabéu közötti úton nyertük meg a finálét – árulta el csapata sikerének titkát Miguel Ángel Lotina, az Espanyol (pályafutása mindmáig legnagyobb sikerét elérő) baszk edzője. – Az autóbuszról megláttuk az utcán sorfalat álló szurkolóinkat, mire a játékosok elkezdték énekelni az indulóinkat.

Mondhatni, az egész éves munkám kárba veszett a Pablo Zabaleta vezette kórus négy indulója után, viszont a döntőket ilyen hangulatban lehet megnyerni. Őrület: négy lelkesítő dalocskával kupát nyerni... Úgy éreztem magam, mint egy karneváli ünnepségen!"