BL-dráma: fél óra alatt nyertek 0–3-ról!

Történetünk egyik csapatának sikerei sem vesznek a távoli múlt ködébe. A Deportivo La Coruna jó darabig a futottak még kategóriába tartozott, és hosszú szünet után csak 1991-ben került vissza a spanyol élvonalba. Akkor viszont új időszámítás kezdődött: a kilencvenes években gyakran léphetett dobogóra, majd erőfeszítéseit 2000-ben bajnoki címmel koronázta meg.

Ezt követően néhány évig rendszeres résztvevője volt a BL-nek, amíg vissza nem süllyedt a középmezőnybe, sőt egy éve már a másodosztályba. Legemlékezetesebb szereplése 2004-hez fűződik, amikor annak ellenére eljutott a Bajnokok Ligája elődöntőjébe, hogy a nyolc között 1–4-gyel indított a Milannál (az ezt megfordító hazai 4–0-ról mint pozitív példáról tegnap különösen sok szó esett a lombard piros-feketék ellen mínusz négyről induló, és az olaszokat végül kis híján meg is tréfáló Arsenal kapcsán).

Ugyanabban a kiírásban már azelőtt, a csoportszakaszban is szinte eltemették egyszer a Deport: amikor egy legendás meccsen nyolcat kapott Monacóban... Ennél két és fél esztendővel korábban, elsőéves BL-sként is játszott azonban egy gólgazdag mérkőzést, ráadásul a 8–3-mal záruló randevúnál nagyobb tétért, hiszen a második kör utolsó előtti fordulójában a negyeddöntőbe jutás forgott kockán.

Az ellenfél a fiatalnak számító, mindössze 1970-ben alapított Paris Saint-Germain volt, amelynek nagy híre ellenére mindmáig csak két bajnoki aranyérme van. Igaz, a legrangosabb nemzetközi kupában – a George Weah-féle társulattal – a legjobb négyig hatolt 1995-ben, majd a következő két kiírásban KEK-döntőt vívhatott (és az elsőt meg is nyerte). A tizenhét évvel ezelőtti menetelése utáni második legjobb BL-szereplésébe kapcsolódunk most bele.

Ugyanazzal a céllal, ám korántsem ugyanazzal az eséllyel lépett pályára 2001. március 7-én a Riazor Stadionban a Deportivo és a PSG. A terv természetesen a győzelem volt, hiszen általa a Galatasaray, Milan duóval nagy harcban álló vendéglátók fél lábbal már a nyolc között érezhették magukat, míg a kvartett alján szerénykedő franciák csakis a három pont bezsebelésével tarthatták életben halovány továbbjutási sanszaikat.

A mérleg nyelve erősen a La Coruna-iak felé billent, hiszen már a hazai pálya is hatalmas előnyt jelenthetett, és ha még a két fél előtte mutatott teljesítményét is hozzávesszük, akkor a párizsiak nem sok mindenben bízhattak.

Nem mondhatjuk ugyanis, hogy kizárólag az európai porondra összpontosítottak azokban a napokban. A legfontosabb számukra az volt, hogy bennmaradjanak az élvonalban (a Toulouse elleni hétvégi 3–0 után immár 11 pontra távolodtak a veszélyes helyektől), no és persze az, hogy kezelni tudják a gárda trénere és legeredményesebb tagja közti háborúskodást.

A 11 bajnoki gólnál tartó – s ennek jóvoltából a vb- és Eb-címvédő francia válogatottba is újra meghívott – Laurent Robert közölte, hogy szeretné elhagyni a csapatot („Luis Fernández edzőnek nem tetszik a játékom; olyan, mintha sorompó ereszkedett volna le közénk"), így nem lehetett ott a BL-találkozón sem, hiszen a szakvezető kizárta őt a Paris Saint-Germain keretéből.

„Legalább három hónapja számítottam arra, hogy háború lesz közöttünk. Egyébként nem én vagyok az egyetlen, akinek gondjai vannak Fernández taktikai elképzeléseivel. Meg egy kicsit unalmas is már, hogy ha nyerünk, ha kikapunk, neki mindig igaza van. Azt mondta, hogy pihenésre van szükségem, szerintem viszont neki kellene lazítania egy kicsit″ – fogalmazott Robert, aki arra tippelt, hogy abban az évadban már nem jut lehetőséghez, és később is csak akkor, ha máshová igazol...

Ebben nem lett igaza: bár a törökök ellen a csoportkör zárónapján szintúgy kimaradt, a hazai bajnokságban még utóbb is szerepelhetett, és csak a nyáron állt tovább – a Newcastle-hoz, ahonnan a legjobban ismerhetjük. Addigi csapata amúgy nem esett ki, és Fernández még két esztendeig ott dolgozott.

Érdekesség, hogy a fővárosiakat egykor (sztár)játékosként, majd egyszer (1994 és 1996 között) már a kispadon is szolgáló szakember ezúttal pont azért került vissza korábbi munkaadójához, mert a BL őszi szakaszában a vendég Deportivo 3–1-re megverte őket, és az elődnek, a szurkolók által is kikezdett Philippe Bergeroónak akkor mennie kellett.

Az azóta is problémákkal küszködő látogatók együtteséből az eltiltott Edouard Cissé és a sérült Didier Domi mellett a combizomhúzódással bajlódó Nicolas Anelka is hiányzott, miközben odaát a Deportivo edzője mindenkivel kalkulálhatott.

Csatársorában akkor tájt olyan kiválóságok parádéztak, mint Roy Makaay, Diego Tristán és Walter Pandiani – hármójuk közül most a holland volt a „soros" a kezdőben, mivel Javier Irureta továbbra is követte az idény elején bevezetett rotációs rendszerét.

„Le kell győznünk a PSG-t, mert az utolsó fordulóban a lehető legkisebb nyomás alatt szeretnénk pályára lépni a Milan ellen″ – foglalta össze alakulata feladatát a válogatott hátvéd, Manuel Pablo.

A SuperDepor már az első percekben le is támadta ellenfelét, ám kihagyta a ziccereit. Aztán a szakadó esőben nem sokkal később átvitt értelemben is jött a hidegzuhany: egy jobb oldali beadást követően José Francisco Molina pontosan Jay-Jay Okocha elé öklözte a labdát, a nigériai labdaművész pedig egy csel után a kapuba lőtt.

A találat mintha kicserélte volna a csapatokat, a La Coruna-iak behátráltak, míg az egyre vehemensebben támadó párizsiak a 43. percben az Anelka helyén szóhoz jutó Jérome Leroy fantasztikus szólója és lövése révén kettőre növelték az előnyüket. A második játékrész elején ugyanő egy keresztpasszt is gólra váltott, és úgy nézett ki, hogy a Deportivo hajója végleg elúszott – ám a spanyol együttes bő fél óra alatt háromgólos hátrányból is fordítani tudott!

„Kolosszusok" – hirdette az As, míg a Marca címlapján egyetlen szó állt: „Tökéletesség", utalva ezzel nemcsak a galiciaiak heroikus küzdelmére, hanem a Valencia ugyanaznap rúgott grazi ötösére is.

„Amikor a szünetre mentünk, öt-hat percig engedtem, hogy a játékosok csendben üldögéljenek az öltözőben. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy végiggondolják a teljesítményüket, és még nekem is maradt lehetőségem, hogy elemezzem a helyzetet. Nem kiabáltam, a feszültséget azonban tapintani lehetett, amikor elmagyaráztam, hogy meg kell fordítanunk az állást" – árulta el a titok nyitját Irureta edző.

A találkozó hőse a Pandiani volt, aki a szünetben állt be a brazil Emerson helyére, és három góllal járult hozzá a győzelemhez (a negyediket – időben másodikat – Tristán szerezte, társa triplájához hasonlóan szintén fejesből...).

„Uruguayban a Penarollal már többször játszottam olyan meccset, amelyen többgólos hátrányt kellett ledolgoznunk, s ez rengeteget segített. Ilyen helyzetben kétszer annyit kell futni, kétszer annyira kell hajtani, és fejben mindenhol ott kell lenni" – mondta a dél-amerikai.

A franciáknál természetesen síri hangulat uralkodott a (kiesés ténye mellett a módja miatt is kínos) kudarcot követően. „Nagyon sajnálom, hiszen a játékosok mindent jól csináltak az első félidőben, és mégis kikaptak a másodikban. Ez egy nagyon fiatal csapat, szüksége van még tapasztalatokra az efféle mérkőzések megnyeréséhez. A szünet után túlságosan könnyedén futballoztunk, s ezt egy Deportivo ellen nem lehet megtenni."

Ki tudja, talán ha Robert és Anelka is a pályán lehetett volna... De ilyen-olyan okból nem voltak. A leg-ek közé (nélkülük is be)sorolódó meccs után csapatuk lelkiállapotát a két gólt szerző Leroy nyilatkozata tükrözte legjobban: „Le vagyok törve, ezt nem lehet elhinni..."