Nye dopuszkájtye Farkas broszáty - 17 gól

A fél orosz válogatottat felvonultató Akva Volgográd ellen úgy készült a csoportelsőként negyeddöntőbe jutó Ferencváros, mintha BL-finálé várt volna rá. A két csapat egy héttel azelőtti találkozójából, amelyet az egykori Sztálingrádban – némi (svéd) bírói segédlettel – 22–17-re megnyert a félelmetes hazai mérlegű orosz bajnok, sokat okult Németh András együttese. Az edző szerint remek felépítésű, gyors játékosokból állt ugyan a rivális, és főleg a védekezését lehetett irigyelni, de azért legyőzhető volt.

A kézirajongók is így gondolták: a jegyek már több mint egy héttel a visszavágó előtt elfogytak. Ha létezett volna nagyobb sportcsarnok a fővárosban (a régi BS addigra már több mint egy éve leégett, míg az utódját, az Arénát csak néhány hónappal később kezdték építeni), valószínűleg hat-hétezer néző is összeverődik aznap.

A Kőbányai úton végül 1500 szurkoló előtt lejátszott 2001. március 11-i meccs elején Sugár Tímea kapus halmozta a bravúrokat, és ezzel hamar kiérdemelte a közönség vastapsát. Kirsner Erikára sem lehetett panasz, gyorsan indult, bátran tört be, és látványos gólokat szerzett. Persze a kulcsember ismét Farkas Ágnes volt, aki remekelt, miként azt megszokhattuk tőle a megelőző hetekben-hónapokban a Fradiban és a válogatottban egyaránt.

A 14. percben büntetőből lőtt góljával a vendéglátók összesítésben ledolgozták a hátrányukat (8–3), és nem látszott földi hatalom, amely megállíthatta volna őket. Aztán a tízperces orosz gólszünetet Inna Volkova hetesből törte meg, de a szintén nagyszerű napot kifogó Pádár Ildikó válasza fél percet sem váratott magára.

Rettegett hírével ellentétben a Volgográd ekkor ötlettelen, lassú és körülményes csapatként kézilabdázott. Átlövőinek akadt egy-egy felvillanásuk, de különben a játék egyetlen elemében sem vette fel a versenyt a hazaiakkal. Önfeledten ünnepelt a lelátó népe, mert Sugár olykor védhetetlennek tűnő lövéseket is hárított, társai pedig varázslatosan támadtak, minden elképzelésüket szinte százszázalékosan megvalósították.

A négygólos differenciáról induló második félidőben az iram továbbra is férficsatákra emlékeztetett, és ezt nagyon jól bírták Siti Eszterék, akiknek vezetése nem forgott veszélyben. Az orosz lövések olykor egyik kapufáról a másikra, aztán kifelé pattantak, vagyis Fortuna is kegyeibe fogadta a zöld-fehéreket.

Amikor felzárkózott (18–17) a Volgográd, a közönségen volt a sor, hogy tovább lelkesítse, felrázza fáradó kedvenceit. „Mindent bele" – zúgott a publikum. Farkas találata a lehető legjobbkor jött, aztán sérülés miatt le kellett cserélni Ljudmila Bodnyevát, a vetélytárs egyik kiválóságát. Újra nőtt a gödörből kikászálódó Herz-FTC előnye (24–19), és ismét a száguldó, szellemes Ferencvárost láttuk. Kökény Bea mesterien összefogta társait, és a szélsők is tovább javultak.

Hét perc volt hátra, és a 25–20 révén összesítésben megint egyenlő lett az állás, ám idegenben már több gólt lőtt az Akva, amely a hajrában kiadta magából minden erőtartalékát. A vendégeket – igaz, a mieinket is – főleg a szívük vitte előre, a játékban egyre kevesebb tudatosságot fedezhettünk fel.

Farkas, majd Tóth Enikő és Pádár találatával 28–20-ra alakult az állás, és az ünnepléstől szinte leszakadt a csarnok teteje. Összesítésben három gólra nőtt a Fradi előnye, és ezt három perc alatt már nem lehetett eladni. A magyar bajnok drámai csatában, hihetetlen izgalmak közepette 30–22-re legyőzte a világ egyik legjobb klubcsapatát, és várhatta a BL-elődöntő sorsolását!

Farkas Ági még jó fél órával a mérkőzés befejezése után sem jutott el az öltözőig. Boldog-boldogtalan (ilyen ember persze nem sok akadt a helyszínen...) megállította, mindenkinek volt egy jó szava hozzá. Az átlövő teljesítményéről a legkritikusabb bírálók sem tudtak rosszat mondani, találatainak száma önmagáért beszélt.

Szinte még ma is halljuk, ahogy a volgográdi kapusok rémülten kiálthatták védekező társaiknak: „Nye dopuszkájtye Farkas broszáty!", azaz „Ne hagyjátok Farkast lőni!". A köreikben tényleg nagy riadalmat okozó magyar balátlövő másnap az NS érdeklődésére felidézte az élményeit.

– A vasárnapi tizenhét gólja emlékezetes marad...
– Hála Istennek volt már hasonló élményben részem, kétszer is eljutottam idáig. Legutóbb éppen ősszel, Győrben, a bajnokin. Megjegyzem, akkor ezzel együtt kikaptunk. Úgy tetszik, a tizenhetes az én számom, mert tovább még nem tudtam eljutni. Ez egyébként nem egyetlen ember érdeme, hiszen a gólokhoz jó lövőhelyzetek kellenek, azokért pedig a csapattársak harcolnak meg, méghozzá nagyon keményen.

– Nagyon jól sikerült az elmúlt éve, mintha most komolyodott volna meg igazán, úgy tűnik, most lett minden tekintetben érett játékos.
– Bejártam Tolnát-Baranyát, megfordultam Dortmundban, Kaproncán, Dunaújvárosban. Aztán visszajöttem a Fradiba, ahol szuper közösség fogadott. Jó a háttér, jó a munka, jó az edző. Ebben a csapatban benne van a lehetőség, hogy feljusson a csúcsra. Ráadásul úgy, hogy a kapus Miklosován kívül nincs idegenlégiós a keretben. Az azért jó érzés, hogy Magyarországon ennyi tehetséges ember van.

– A Volgográd elleni visszavágón hatalmas teher hárult önre. Voltak olyan szituációk, amikor kívülről egyértelműen az látszott, hogy a társak Farkas Ágitól várják a megoldást, azaz a gólt.
– Ilyen az élet, most én vagyok a soros, ezt el kell vállalni. Jól ment a lövés, idővel eufórikus hangulatba kerültem. Egy-egy mérkőzésnek vannak különböző fokozatai. Az elején megpróbálja az ember helyzetbe hozni a játékostársait. Azután egyre nő a feszültség, és ahogy a nemzetközi helyzet fokozódik, úgy szűkülnek be a lehetőségek. Egyre nagyobb a kényszer, és a vége felé már csak magamban bízhatok. Ilyenkor már nincs választási lehetőség, nem lehet a jobbnál is jobb helyzetre várni. Egyszerűen muszáj lőni...

És persze muszáj (jól) védeni is. Sugár Tímea már a kinti meccsen is alaposan megkeserítette az oroszok életét (ő és a jobbszélső Tóth Enikő volt a találkozó két magyar hőse), majd a második felvonáson is sokszor lehúzta a rolót.

„Szerencsére az első mérkőzésen jól ment a védés, így érezhetően tartottak tőlem a Volgográd magas és erős játékosai. Ezért nagyon pontosan akartak célozni, s ebből, no meg a védekezésünkből következett a sok fölé és mellé dobott lövés" – mondta a válogatott kapus.

A két fél mesterének véleménye csak részleteiben csengett egybe. „Farkas és Sugár szenzációsan teljesített, de mindenki dicséretet érdemel. A megbeszélt taktikát nem végig, a meccs nagyobb részében azonban betartották. Igazi kupaütközet volt, amelyben együttesem egységes csapatként szerepelt, és többek között ennek köszönhette a sikert. A Volgográd megmutatta, hogy nagyon erős, hiszen akkor is talpra tudott állni, amikor néhányan talán már azt hitték, padlón van."

Kollégája, Levon Akopjan csak közvetetten értékelte az ellenfelet, másokat viszont annál inkább. „Nem kell szégyenkeznünk, mert a külső nyomás ellenére mindent megtettünk a sikerért. Játékosaimnak csupán az okoz mérhetetlenül nagy csalódást, hogy a bírók és a sok pénz ellen hiába küzdöttek, hiába voltak jobbak, mint ellenfelük."

Kovács Péter, a szövetség akkori szakmai igazgatója nem az oroszok bánatával (sérelmeivel) foglalkozott: „A magyar női kézilabda erejét bizonyította ez a diadal. Újra kiderült, hogy nem volt véletlen az olimpiai ezüstérem és az Európa-bajnoki elsőség. Különösen megfogott, ahogy a Ferencváros két gólról percek alatt nyolcra növelte az előnyét. Azt hiszem, ekkora esélye régen volt magyar csapatnak arra, hogy megnyerje a Bajnokok Ligáját. A Fradi jelenleg kontinensünk, sőt a világ legjobbja!"

Sajnos az eredmények nem teljesen ezt mutatták, és a BL-elsőségre azóta is várunk. Az elődöntőben a dán Viborg – amely egyébként 1997-ben is ugyanebben a szakaszban állta a zöld-fehérek útját (valamint az eddigi utolsó magyar BL-finálé során, azaz három éve egyetlen gól különbséggel a Győrt is felülmúlta...) – kettős győzelemmel jobbnak bizonyult.

Az FTC azonban legközelebb javított: 2002-ben végre bejutott a döntőbe – kár, hogy ott a macedón Kometal Szkopje előtt meg kellett hajolnia. Azóta a BL-ben számára nem termett igazi babér; utána megint a Dunaferr tört az élre, majd jó ideje a Győr a zászlóshajónk, de a Ferencváros 2006-os EHF-kupa-, illetve tavalyi KEK-győzelme (amely 1978 után a második volt) azért jelzi, hogy több egykori sikercsapatunkkal ellentétben még manapság is tényező.