„Miket kérdez? Nem fért bele a barátság..."

– Ha azt mondom, hogy Kouba – Kadlec – Hornák, Suchopárek, Rada – Bejbl, Nemec, Berger, Nedved – Kuka, Poborsky...
– Erre én meg azt felelem, hogy Köpke – Sammer – Babbel, Helmer – Scholl... Folytassam? Remélem, nem vizsgáztatni akar, hiszen a kilencvenhatos Európa-bajnoki döntő, amelyet Csehország válogatottjával vívtunk, életem legnagyobb élménye – felelte kilenc esztendeje, 2003 márciusában az NS-nek Thomas Strunz, a kilencvenes évek Bayernjének egyik fontos játékosa.

– Ha már a döntővel kezdtük, itthon nem győztek csodálkozni az emberek, hogy Németország csupán Oliver Bierhoff aranygóljával múlta felül a jóval esélytelenebb Csehországot. Mi volt ennek az oka?
– Ne várjon itt valamiféle magasröptű taktikai elemzést, egyszerűen arról volt szó, hogy mi számítottunk favoritnak, ahogy ön is mondta, s bennünket nyomott az esélyesség terhe. Tudja, hogy van ez. Az ember fejében ott jár, hogy győzni, győzni mindenáron, a csehek pedig jóval felszabadultabban játszhattak. Mellesleg a csoportszakaszban, Manchesterben kettő nullára megvertük Csehországot, ami bizonyítja, hogy egyértelműen jobbak voltunk náluk.

– Maradjunk még az angliai Európa-bajnokságnál. Gyanítom, június tizenkilencedikét sem felejti el soha.
– Az biztos. Ha az előbb azt mondtam, hogy az Eb-diadalra vagyok a legbüszkébb, akkor ez a dátum meg életem talán leggyászosabb napját takarja. Az olaszokkal mérkőztünk, ugyancsak az Old Traffordon, én meg képtelen voltam felvenni a meccs ritmusát. Fogalmam sincs, mi történt velem, olyan rosszul sem előtte, sem utána nem játszottunk. Roberto Donadoni, mit szépítsem, hülyét csinált belőlem. Vele találkoztam leggyakrabban a középpályán, és hol jobbra, hol balra cselezett ki. Talán még cinikusan rám is mosolygott. Látta, hogy kutyául szenvedek. S mit csinál ilyenkor a bénázó futballista? Szabálytalankodik. Már az ötödik percben sárgát kaptam, majd egy óra elteltével jött a második, s mehettem zuhanyozni.

– Van viszont egy találkozó, amire bizonyára nem emlékszik. Igaz, nem mostanában volt, hanem ezerkilencszázkilencvennégy október tizenkettedikén, amikor a Népstadionban vendégszerepelt a német válogatott. Ön tagja volt a középpályássornak, a mieinknél pedig akkor mutatkozott be Lisztes Krisztián.
– Remélem, nem sértem meg vele, ha azt mondom, hogy erre a meccsre nem emlékszem. Várjon csak... Most, hogy mondja, mintha valami rémlene. Talán a magyarok nagy-nagy akarással futballoztak, mi pedig jóval visszafogottabb teljesítményt nyújtottunk.

– Igaza van, a Mészöly Kálmán vezette magyar csapat meglepő módon teljesen egyenrangú ellenfele volt Németországnak. De most nem is ez a fontos, hanem Lisztes Krisztián. Őt hétről hétre láthatja a Bundesligában, ezért rögtön meg is kérdezném, ön szerint beférne a müncheniek keretébe?
– Lisztes jó játékos, de a Bayernben most nem lenne helye.

– Mi a gond vele?
– Mondom, remek futballista, de azon a poszton, ahol ő szerepel, a Bayernben jobbak játszanak. Viszont Dárdai Pálnak helye lenne a müncheni keretben. Őt rendkívül sokra tartom, a Hertha erősségei közé tartozik.

– Hízelgő, amit mond. Mit tud még a jelenlegi labdarúgásunkról?
– Hát... Szóval most nincsenek a topon. Ez viszont nem zárja ki, hogy ne lehetnének jó játékosaik és sokra hivatott tehetségeik. Ezért is jöttem most Budapestre. Két kollégával együtt megnézünk sok-sok futballistát, ők is menedzserek, magam is ezzel foglalkozom már, így szép kis listát írtunk össze. Kíváncsi a nevekre?

– Vörösbaranyi József elmondta, hogy Czvitkovics Péter, Ferenczi István, Füzi Ákos, Tóth Mihály, Pintér Zoltán, Kenesei Krisztián, Kuttor Attila, két győri ifista, Imrik László és Mohl Dávid, valamint egy ferencvárosi ifjú, Varga Dániel szerepel ezen a bizonyos listán.
– Azt egyelőre ne kérdezze meg, hogy mi a véleményem róluk, mert a következő két nap folyamán nézem meg közülük azokat, akik pályára lépnek. Az MTK–Sopron, a Zalaegerszeg–Ferencváros, valamint a Győr–FTC juniormeccs szerepel a programomban. Úgy gondolom, többször is jövök majd Magyarországra. Amúgy is utazgatok, keresem-kutatom a tehetségeket Horvátországtól kezdve Ausztrián át Svájcig.

– Miért hagyta abba a játékot? Úgy tudom, a Bayern újabb szerződést kínált önnek.
– Ez úgy pontos, hogy még nem járt le a szerződésem a Bayernnél, amikor két éve januárban abbahagytam a játékot. Elegem lett. Az már az én külön balszerencsém, hogy néhány hónappal később a csapat a Valencia elleni döntő után Bajnokok Ligája-győzelmet ünnepelhetett. Ebből kimaradtam. Azt hiszem, ez volt életem egyetlen baklövése.

– Ön mindig is a Bayernhez tartozott, ennek ellenére egyszer csak Stuttgartba igazolt. Miért?
– Azért, mert ki nem állhatott az edzőm. Erich Ribbeck nem szerette a stílusomat vagy egyszerűen a fizimiskámat, én meg ezt nehezen viseltem, így elmentem Stuttgartba. De amint tudtam, visszamentem a Bayernhez, hiszen számomra az a legnagyobb büszkeség, hogy majdnem tíz évig tartozhattam ehhez a klubhoz. (A bajoroknál összesen 156 bajnokin szereplő védekező középpályás a csapat színeiben szerzett 23 élvonalbeli gólja közül a negyediket, egyben az elsőt, amely egymagában is három pontot fialt, éppen 22 esztendeje, 1990. március 17-én lőtte az Eintracht Frankfurtnak – a szerk.)

– Milyen baráti társaság volt a Bayern München? Mondjuk, baráti...?
– Miket kérdez?! Nem osztálytársak voltunk, hanem csapattársak. Valamennyien profik, akiknek ugyanaz volt a céljuk, a győzelem. Ebbe már nem fért bele a barátság. Ettől függetlenül Mehmet Scholl-lal jóban vagyok.

– Franz Beckenbauer nem szól bele az edzők munkájába? Hiszen mégiscsak ő az atyaúristen Münchenben.
– Csak annyira szól bele bármibe is, amennyire muszáj. Őt mindenki tiszteli.

– És Rudi Völlert?
– Rudi Völlerrel sohasem dolgoztam, de nála jó kezekben van a válogatott. Amikor kikaptunk öt egyre a világbajnokság előtt Angliától, akkor sem őt támadták, hanem a csapatot. Őszintén szólva magam sem hittem, hogy a vébén ezüstérem jut Németországnak.

– A következő világbajnokság házigazdája Németország.
– Remélem, nem akar esélylatolgatást kérni tőlem. Hol van még kétezer-hat!

– Végezetül annyit még áruljon el: hogyan él egy korábbi elismert futballista Münchenben?
– Átlagemberként. Tudom, hogy sokan hajlamosak az ismert emberek életét kiszínezni. Én jobban élek az átlagnál, de nincs vizesárokkal körülvett váram, gótikus kastélyom. Sok pénzt kerestem a futballal, ám ez éppen arra elég, hogy ne legyenek gondjaim, s a családom, a három gyerekem biztonságban éljen. Azt viszont ne kérdezze, hogy mennyire vagyok gazdag – mifelénk ezt nem illik...

És nyilván azt sem lett volna ildomos feszegetni, ha egyáltalán tudott róla a szerző, hogy interjúalanyának ötéves házassága épp az előző esztendőben ment formálisan is tönkre a feleségével, Claudiával. Az asszony az ura klubtársával, Stefan Effenberggel állt össze – ami bizony a bulvársajtónak az ezredforduló táján sokáig zaftos témával, szalagcímekkel szolgált –, majd egy évvel a beszélgetést követően hozzá is ment az exférjénél ismertebb botrányhős labdarúgóhoz...

Thomas Strunz tehát – aki azóta két helyen (Wolfsburg, Essen) is megpróbálkozott a klubigazgatói munkával, néhány éve pedig televíziós szakkommentátorként dolgozik – sok szépet köszönhetett a Bayernnek, de az tény, hogy karrierje vége felé a pályán és azon kívül is jókora veszteség érte a münchenieknél: lecsúszott egy-egy nagyon fontos pillanatról, illetve személyről...