Messi: Majdnem könnybe lábad a szemem

A Reváns Napja. Ez lett volna a szlogenje a Magyarország–Argentína barátságos találkozónak 2008 nyarán. Harminc esztendővel azelőtt, 1978. június 2-án Buenos Airesben, a River Plate stadionjában ugyanis vb-csoportmeccset játszott egymással a két csapat.

Felejthetetlen mérkőzés volt, felkavaró és indulatokat gerjesztő kilencven perc. Hiába vezettek Csapó Károly góljával a mieink, a házigazdák fordítottak, 2–1-re nyertek, ráadásul a hajrában a portugál Garrido játékvezető kiállította Törőcsik Andrást, majd Nyilasi Tibort. Utólag vált egyértelművé, hogy a leendő világbajnokkal szemben valójában senki sem nyerhetett azon a tornán.

Ez már nagyon régen volt, harminc évvel és két nappal később pedig a tervek szerint újra egymásnak feszülhetett a két nemzet válogatottja. Az eseménnyel kapcsolatos sajtótájékoztatón – ahogy azt másnap, 2008. február 13-án az NS-ben olvashattuk – hangsúlyozták: együttesünk előző augusztusban legyőzte a világbajnokot (3–1 Olaszország ellen), és most itt a lehetőség egy újabb sztárcsapat ellen megmutatni magunkat.

Az elhangzottak (azaz a vágyak…) szerint három és fél hónappal később az aktuális FIFA-világranglista vezetője ellen is a győzelem kellett legyen a cél, annak ellenére, hogy az argentinok Budapestről az Ecuador és Brazília elleni vb-selejtezőjükre készültek utazni, vagyis nyilvánvalónak tűnt, hogy komolyan veszik a kilencven percet.

Másrészt a dél-amerikaiak szövetsége szerződésben is vállalta, hogy együttese a lehető legerősebb összeállításban érkezik – a vendégek küldte tervezett keretben Hernán Crespo, Carlos Tévez, Esteban Cambiasso, Gabriel Heinze, Juan Riquelme neve is szerepelt –, és Lionel Messi vezérletével próbál újra nyerni ellenünk.

Mi pedig vártuk a lehetőséget, hogy végre ne csak pillanatokra láthassuk a katalán szurkolók kedvencét, akinek budapesti bemutatkozása kiállítása miatt csak pillanatokig tartott 2005 nyarán, amikor az 1978-as Mundialhoz hasonlóan 2–1-re múlták felül legjobbjainkat.

Ez utóbbi momentumra egyébként ő maga is kitért – kénytelen volt, mert kollégánk rákérdezett… –, amikor pontosan egy esztendővel korábban nyilatkozott a Nemzeti Sportnak. Az az idény volt az, amikor stabilan beverekedte magát a Barca kezdőjébe (noha már két kiírással korábban, 17 évesen bemutatkozhatott a gránátvörös-kékeknél), és éppen egy nappal az interjú előtt térhetett vissza több hónapos sérülését követően.

Sem ő, sem a kérdező nem tudhatta, hogy hamarosan mennyire belelendül: egy hónappal a beszélgetés után az el Clásicón mesterhármast lőtt a Real Madridnak (mindháromszor ő egyenlített az emberhátrányban zárt 3–3-as meccsen, és ezzel olyat tett, amit Ivan Zamorano 1995-ös bravúrja óta senki, továbbá „természetesen" az ifjú argentin lett a triplákat tekintve a korrekorder a spanyol csúcsderbik történetében), és ezt leszámítva is fantasztikus formában játszott azon a tavaszon.

A szezonbeli 14 góljából 11-et az utolsó 13 meccsén hozott össze, és – igaz, két részletben, de – megismételte Maradona produkcióját is: a nagy előd, akihez egyre inkább hasonlítani kezdték, az 1986-os vb negyeddöntőjében szerzett két emlékezetes találatot az angolok ellen, Messi pedig azokban a hónapokban egyszer maga is végigcselezte a pályát és úgy vette be a hálót („az évszázad gólja”), máskor meg szabálytalanságával (avagy szemfülességével…) másolta Diegót („Isten keze”-gól). Mindkettő nagyon hasonlított a Mexikóban látottakhoz.

Ez azonban még a jövő volt az NS-ben 2007. február 13-án megjelentek idején. Az egyik nagy sportszergyártó cég barcelonai márkaboltjában rendezett interjúra „félénk kisfiúként toppant be napjaink alighanem legkiválóbb tinédzserkorú labdarúgója”, aki rögtön „fülig elpirult” hazánk nevének hallatán. Íme, a negyed órában maximált diskurzus „termése”:

– Miféle emlékeket őriz Magyarországról?
– Csúnyákat – sóhajtott a katalánok ásza, Lionel Messi. – Pedig mennyi illúzióval futottam be a pályára a hatvanharmadik percben! Amióta az eszemet tudom, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer pályára lépek a válogatottban, és íme, megtörtént. Aztán húsz másodpernyi játék, az első labdaérintésem után Markus Merk kiállított.

– Látom, a német bíró nevére emlékszik. Arra is, hogy kit vágott orrba a könyökével?
– Ne haragudjon, arra már nem.

– Vanczák Vilmost.
– És azt miért nem kérdezi meg, miért rángatott vissza a mezemnél fogva?! Csak ki akartam szabadítani magam!

– Jól láttuk, hogy sírva ment be az öltözőbe?
– Jól. Nem szégyellem, még most is majdnem könnybe lábad a szemem, de nem a fájdalomtól, hanem a haragtól.

– Akkor nem sírt, amikor José Pekerman egyetlen percig sem játszatta önt tavaly június harmincadikán Berlinben, a Németország elleni vébénegyeddöntőn?
– Akkor nem, csak majdnem gutaütést kaptam a kispadon. És nem a hőségtől. Már mindenkit becserélt a mester, még Julio Cruz is játszott, csak én nem.

– Haragszik a kapitányra?
– Nem, csöppet sem. Ő akkor úgy gondolta, hogy az a legjobb megoldás, amelyet választott. Minden edzőnek joga van ahhoz, hogy véghezvigye a saját elképzelését.

– Ki az edzőideálja?
– Nincs ilyen, de Frank Rijkaard számomra ideális tréner. Amikor játszom, az is a fejemben motoszkál, hogy neki örömet szerezzek. Alig tizenhét évesen beállított a nagycsapatba, bízott bennem, és én ezt igyekszem is meghálálni.

– A játékosok közül ki a példaképe?
– Mindenki azt hiszi, hogy most Maradonát mondom, de nem. Nincs ideálom, viszont Maradonát kimondhatatlanul tisztelem, és hatalmas játékosnak tartom. Nem is tudom elmondani, mennyire jólesik, hogy engem tekint az utódjának.

– A Barcában ki a legjobb barátja?
– Saviola, Ronaldinho, Motta, Sylvinho…

– Szóval a dél-amerikaiak?
– Igen, úgy tűnik.

– Mit csinál, amikor nem futballozik, nincs edzés?
– Otthon vagyok a családdal. Úgy értem, a szüleimmel, mert még nincs menyasszonyom, ha erre gondol.

– Vasárnap a Camp Nouban a Racing Santander ellen napra pontosan három hónappal azután lépett pályára, hogy november tizenkettedikén a Zaragoza ellen eltörött az egyik lábközépcsontja. Nem félt?
– Miért, úgy néztem ki, mint aki fél? Nem, csöppet sem féltem. Mindent elnyomott az a túláradó érzés, hogy ismét hivatalos meccsen játszhatok. Éreztem a közönség mindent elsöprő szeretetét, emiatt teljesen euforikus hangulatba kerültem. Persze van még mit behoznom, egy-két meccsnek el kell telnie, mire ismét a régi leszek.

– Hogyan telt a három hónap?
– Majd’ megőrültem az idegességtől, amelyet a tétlenség okozott.

– El tudja képzelni az életét – mármint labdarúgóként – máshol is?
– Nem nagyon. Hét éve a Barca futballistája vagyok, itt nincs semmi bajom, plusz rengeteget segített a klub, amikor a növekedéssel kapcsolatos problémáim voltak. És ezt az egyérintéses, szellemes focit sehol másutt nem játsszák, legalábbis én még nem láttam. Ronaldinhóval, Eto’óval, Decóval nagyon megértjük egymást. Nem is tudom, minek kellene történnie ahhoz, hogy elhagyjam Barcelonát.

– És Spanyolországot? Állítólag nem ellenszenves önnek Olaszország sem.
– Mire gondol?

– Az Inter ajánlatára.
– Én semmit sem tudok erről az ajánlatról, csak amennyit az újságok írtak. Mert engem senki sem keresett meg Milánóból.

– Arról hallott, hogy Cristiano Ronaldo esetleg a nyártól a klubtársa lesz?
– Hallottam, de amíg nincs itt, nem foglalkozom vele különösebben.

– Mit szólna hozzá?
– Nagyszerű lenne. Akkor tényleg a világ két legjobb játékosával játszhatnék egy csapatban, merthogy Ronaldinho mellett Ronaldót tartják annak, nem?

– De igen. Gondolt már arra, melyik csapatot látná szívesen ellenfélként a Bajnokok Ligája döntőjében?
– Miféle döntőben? Hiszen még csak a nyolcaddöntő következik. A Mister, vagyis Frank Rijkaard mindig azt mondja, nézzünk a lábunk elé, mert ha túlságosan előretéved a tekintetünk, könnyen orra bukhatunk.

– A Chelsea-re gondoltam mint az utóbbi évek örök ellenfelére.
– Igen, szívesen játszanánk a Chelsea-vel a döntőt. Váltakozó sikerű volt eddig a párharcunk, érdekes lenne egy újabb felvonás.

– Az előbb említette Samuel Eto’ót. Mit szól ahhoz, hogy nem volt hajlandó vasárnap pályára lépni?
– Nem lepett meg. Tényleg nem. Samuel már csak ilyen, az edzéseken és a meccseken is. Nem tisztel se istent, se embert, mindig azt teszi, amit helyesnek gondol. Öntörvényű játékos.

– Ugorjunk. Az argentin válogatott legutóbb Maradonával nyert világbajnokságot huszonegy évvel ezelőtt. Pedig azóta többször is a nagy esélyesek között emlegették.
– És nem teljes joggal? Ahogyan például Szerbia és Montenegró ellen fociztunk, szerintem az volt a vb legjobb teljesítménye. Más kérdés, hogy a németek ellen nem volt szerencsénk.

– Most milyen a válogatottjuk?
– Az egyik legjobb a világon.

– Mi kellene ahhoz, hogy világbajnokságot is nyerjenek?
– Mi is? Talán az, hogy a döntőben – feltéve, hogy eljutunk odáig – beállítson a csapatba a szövetségi kapitány…

Az elképzelések azonban nem teljesültek – senkié sem. Programegyeztetési problémák miatt – mint kiderült, egy orosz mérkőzésszervező cég rendelkezett a jogokkal – az argentinok nem jöttek el újra a Puskás-stadionba, ehelyett június 4-én San Diegóban Mexikót verték meg 4–1-re. A 2010-es vb-n pedig nem a szakvezetőn múlott hősünk finálébeli szereplése, hanem az odajutáson: ismét a németek és ismét a nyolc között állították meg az albicelestét.

Mindkét elmaradt mérkőzés pótlására van még esély – de magunk sem tudjuk, melyikre több: Argentína újra Budapesten Messivel, vagy Argentína először vb-döntőben Messivel…