Dalnoki Jenő - a kőkemény, klubhű bajnok

Vágólapra másolva!

2012.02.04. 09:37

Címkék

A közismerten kemény, de a sportszerűség szellemét mindig betartó Dalnoki Jenő több mint három évtizedet töltött az Üllői úton, s a Ferencvároshoz mindig hű maradt. 1950 és 1966 között 283 bajnoki mérkőzésen játszott és VVK-t is nyert, míg a válogatottban 14 alkalommal jutott szóhoz. Két olimpián szerepelt, Helsinkiben (1952) arany-, Rómában (1960) bronzérmes lett. Játékosként két (1963, 1964), edzőként egy bajnoki cím (1976) – valamint egy, illetve három MNK-diadal – fűződik a nevéhez. Az FTC örökös bajnoka az ifjúsági válogatott kapitánya és a Tatabányán trénere is volt. Az egykori balhátvéd, aki idén lenne 80 esztendős, életének 74. évében, súlyos betegség után 2006-ban pont e napon hunyt el. Alább Sinkovics Gábor akkor írt megemlékező sorait, illetve a legendás sportemberhez fűződő emlékeket olvashatnak.

Azok a felejthetetlen fotók, amelyek pipával a szájában, kalappal a fején őrizték meg az utókornak...

Megannyi kép egy makacs, öntörvényű, szigorú, ugyanakkor szeretetre méltó ember életéből. Ha egyszer szobrot készítenek a klubhűségről, a neve bizonyosan ott lesz a jelöltek között. Illetve ott lenne, ha a Teremtő nem gondolta volna másként. Dalnoki Jenő beteg volt, de halála mégis váratlanul érte a futballtársadalmat.

Valahogy nem illik hozzá a halál. Túl kemény ember volt ahhoz, hogy holmi vírus vagy betegség kifogjon rajta. Tévedtünk valamennyien, ugyanakkor Dalnoki Jenő mégis a halhatatlanok közé került.

Azok a felejthetetlen fotók, amelyek pipával a szájában, kalappal a fején ábrázolják...

S persze mezben, bő klottnadrágban. Ott volt az a varsói emlék. Réges-rég történt, 1952. június 15-én, amikor is a magyar válogatott vendégszerepelt a lengyel fővárosban. Bombaerős csapattal álltunk fel, Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor rohamozta a lengyelek kapuját. Szegény Szymkowiak – negyvenöt perc alatt ötször kotorászta ki a hálóból a labdát.

REMEK TANÍTVÁNYAI A MESTERRŐL
Nyilasi Tibor, a Ferencváros korábbi játékosa, edzője: „Mintha el lenne átkozva mostanában a magyar futballtársadalom, sorra veszíti el a tagjait: Baróti Lajos után Dalnoki Jenő bácsi is elment, aki a futball egyik nagy egyénisége volt. Szörnyű érzés. Sok edzővel dolgoztam pályafutásom során, ő volt az egyik, aki kiemelkedően foglakozott velünk és megmutatta, mi a Fradi szellemisége, és ő volt az, aki minden percét a klubnak szentelte." Martos Győző, az FTC korábbi futballistája: „Sok vitánk volt a hat év alatt, amíg a játékosa voltam, de ezek igencsak egyoldalúak voltak, hiszen Dalnoki Jenő nagyon kemény ember volt. Ennek ellenére is jó volt a kapcsolatunk, és sok szép emléket őrzök róla. Amikor találkozunk a régi csapattársakkal, akkor a mai napig rengeteg történet jut eszünkbe egykori edzőnkről." Mucha József, a Ferencváros korábbi labdarúgója, edzője: „Pályafutásom során sok kedves edzőm volt, de Dalnoki Jenőt szerettem a legjobban. Sok kemény kritikát kaptam tőle, ami akkor nem esett túl jól, de végül mindenben igaza lett. Megalkuvást nem tűrő ember volt, aki nagyon szerette a Ferencvárost. A legnagyobb sikereink az ő nevéhez fűződnek, hiszen irányításával jutottunk el a KEK döntőjébe, és vele nyertünk hosszú idő után bajnoki címet. Amikor elkezdtem az edzői szakmát, akkor dolgozhattunk együtt, és nagyon szerettük egymást. Óriási veszteség érte a Fradi-családot..." Pintér Attila, a Fradi korábbi játékosa, edzője: „A Ferencváros elvesztette az egyik családfőjét. Tragédia a család számára, de olyan sok szeretetet, olyan sok jóságot adott, amely miatt soha nem feledjük. Dalnoki Jenő örökre a szívemben marad." Fischer Pál, a Ferencváros egykori játékosa: „Különösen keményen bánt velem, mégis szerettem. Látta bennem a tehetséget, tudta, hogy jóval többre vihetném, ezért megpróbálta kipréselni belőlem a maximumot. Nála nem volt pardon, sem az edzésen, sem a mérkőzéseken, az öltözőben mégis viccelődtünk, nevettünk vele együtt. Dalnoki Jenő halála nem csupán a Ferencváros, hanem a magyar labdarúgás vesztesége is."

Az ötvenezer néző döbbent csendben figyelte a mieink parádéját, és láthatta például a balhátvédként debütáló Dalnoki Jenőt. Úgy bizony. A ferencvárosi bekk az Aranycsapatban is szerephez jutott Sebes Gusztáv irányítása alatt.

Azokban az években gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásnak tűnt bekerülni a magyar válogatottba. Balhátvédként ott volt ugye Lantos Mihály, Várhidi Pál, nemegyszer Kotász Antal is, később pedig Sárosi László. De Dalnoki Jenő szívós ember volt – tizennégyszer húzhatta magára a címeres mezt.

Tagja lehetett az 1952-ben Helsinkiben olimpiai aranyérmet nyerő válogatottnak, s úgy is nyakába akasztották a gyönyörű medáliát, hogy egy percet sem játszott. Sohasem sértődött meg a mellőzöttségért, inkább százszor, ezerszer futotta körbe a tréningeken a pályát, és legalább ennyiszer gyakorolta a becsúszást, csak hogy minél jobb futballista váljék belőle. Erről aztán Sándor Csikar, az MTK, vagy Raduly József, a Vasas jobbszélsője órákat tudna mesélni.

Puha vagy, Jenő! Ezt kiabálták neki hétről hétre, s a szöveg felejthetetlen szállóigévé vált. Mint ahogy az is, hogy Dalnoki Jenő a klubhűség megtestesítője. Papíron három csapatban játszott, az FTC-ben, az ÉDOSZ-ban és a Kinizsiben, de pontosan tudja mindenki, hogy egy bűnös kor hozadéka volt a Ferencváros kétszeri átkeresztelése.

Dalnoki Jenő játékosként és edzőként is csak a Fradit szolgálta, kivéve az 1979 és 1984 közötti időszakot, amikor az MLSZ alkalmazottja volt – 1980 és 1982 között az ifjúsági válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott –, valamint azt a két esztendőt, amikor a Tatabányát dirigálta.

Pályafutása könyvet vagy színes sztorikkal, érzelmes pillanatokkal színesített filmet is megérne, s nem csupán azért, mert csupa szív, remek futballista volt, hanem azért is, mert különleges embert ismerhettünk meg benne.

Rajongott Petőfi Sándor verseiért, ám a széplélek Dalnoki attól még odacsapott az asztalra, ha valami nem tetszett neki. Nem volt kegyelem. Ha a Fradi érdeke úgy kívánta, lemondott bárkiről. Ő tanácsolta el az Üllői útról Szőke Istvánt, Branikovits Lászlót, Máté Jánost, hogy aztán egyik pillanatról a másikra beépítse a csapatba Nyilasi Tibort, Ebedli Zoltánt, Szabó Ferencet.

Az idő őt igazolta, hiszen a megfiatalodott Ferencváros nyolc év szünet és az Újpest sorozatban elért hét bajnoki elsősége után az 1975–1976-os szezonban újra bajnoki címet nyert, egy szezonnal korábban pedig bejutott a Kupagyőztesek Európa-kupájának döntőjébe, ahol 3–0-s vereséget szenvedett a Dinamo Kijevtől.

De már e sikerek előtt, 1974-ben az FTC örökös bajnoka címet adományozták neki, amelyre talán halála pillanatáig a legbüszkébb volt. Az utóbbi években látszólag visszavonultan élt, s ha kérdeztük a kedvenc klubja körül kialakult helyzetről, amit nevezhetünk évek óta tartó válságnak is, mindig visszafogottan nyilatkozott.

Ám azok, akik ismerték, pontosan tudták róla, képben van, és rágja, emészti magát, hogy hová is jutott a Ferencváros. Talán ez is belejátszott a betegségébe – és a halálába is. A magyar sportéletet, a futballt pótolhatatlan veszteség érte az örökös bajnok távozásával.

Azok a felejthetetlen fotók, amelyek pipával a szájában, kalappal a fején őrzik meg az utókornak...

De nem csak ezek miatt írta be magát a magyar sport halhatatlanjai közé.

A MESTER, KÉT NAGY KORSZAKRÓL

SÁNDOR KÁROLY: AZ EGYETLEN VÉDŐ VOLT, AKI ELLEN LÉLEKBEN IS FEL KELLETT KÉSZÜLNÖM
Amilyen nagy presztízsű ütközet volt egykor a Ferencváros–MTK örökrangadó, olyan emlékezetes csatákat vívott egymással Dalnoki Jenő és Sándor Károly. A 75-szörös válogatott jobbszélsőt természetesen nagyon megrendítette a balhátvéd halála. „Elgyengültem, amikor meghallottam a hírt... – mondta a Csikarnak becézett legendás játékos. – Nagy barátság volt a miénk, olyan, amilyen csak igazi, tehát egymást tisztelő ellenfelek között létezik. Ő volt az egyetlen védő, aki már a meccs előtti este eszembe jutott, ellene lélekben is föl kellett készülnöm. Kőkemény volt, elszánt, de sohasem alattomos. Szemtől szembe támadott, nyíltan, becsületesen. Egyszer úgy állított meg testtel, hogy ráestem a felezővonalnál lévő zászlóra, a rúd eltörött, nem sokon múlott, hogy fölsértse a combomat. Elsőként érkezett, hogy megnézze, segíthet-e valamiben. Ami nekem az MTK, az volt neki a Fradi. A meccs egész ideje alatt irányította a többieket, dicsérte őket, ha valami sikerült nekik, és szidta, ha úgy érezte, lezserkedni kezdenek. Istenem, amit Albert Flóri, Mátrai Sanyi vagy Fenyvesi Máté kapott tőle... De elfogadták, nem vitatkoztak, pedig nem voltak gyenge képességű játékosok. Talán kicsit irigyelték is, hogy ő mindent elsöprően akarja a győzelmet: történhetett vele bármi a hétköznapokon, kilencven percig csak az számított, hogy nyerjen a Fradi. A Fradi, amely a mindene volt..."