Patrick Rafter - a tenisz abszolút úriembere

Patrick Rafter 2003. január 10-e óta boldog civil, aki a nem sokkal később kezdődő Australian Open küzdelmeit már csak a kívülálló érdeklődésével nézte – a hírekben mégis kiemelt helyet foglalt el. Visszavonulása ugyanis sokakat elszomorított, valahogy úgy, mint amikor korábban Ivan Lendl, vagy főképp Stefan Edberg fordított hátat a teniszcirkusznak. Ha úgy tetszik, a fehér sport úriemberei.

A Queensland állambeli Mount Isában 1972. december 28-án népes farmercsaládban született ausztráltól Szupersztár és gentleman címmel búcsúzott az ATP, a férfiteniszezők szervezetének honlapja. Valóban az volt: tündöklően tehetséges játékos és jól nevelt, az ellenfeleit, a bírókat s a közönséget végtelenül tisztelő fiú. Talán mert nyolc testvére van, akik között ő hátulról harmadik a sorban.

Az egész pályafutása alatt jótékony és sportszerű Rafter ütői nem törtek, Raftert nem büntették súlyos pénzbírságokra vonalbíró megsértéséért vagy sajtótájékoztató elmulasztásáért, Raftert nem övezték botrányok, adó- és nőügyek, borzadva citált kijelentések. Rafter templomba járt, adakozott, nem kis jövedelme egy meghatározott részéből a szegény sorsú gyermekekért alapítványt hozott létre.

Lám, így is lehet: ebben a nem éppen a jóra fogékony, inkább a hangoskodókat előtérbe toló, zűrzavaros korban Raftert imádta a lelátó, felnéztek rá a társak, szeretgette a média, valamint megbecsülték az ATP mindenható urai, a tulajdonképpeni főnökei is. Hiszen pontosan tudták, milyen pozitív képet festett a sportágról az ausztrál játékos. Nem véletlenül kapta meg az Arthur Ashe-ről elnevezett humanitárius kitüntetést, illetve érdemelte ki négy ízben is Edberg sportszerűségi díját.

A pályán 1991-ben tűnt fel a profik között, majd az évet a semmitmondó 294. helyen fejezte be. Fel-felkerülgetett az ATP-tornák főtábláira, de csak 1993 júniusában aratta az első győzelmét, hol máshol, mint éppen Wimbledonban, ahonnan kristálytiszta szerva-röpte játékkal küldte haza az ausztrál télbe honfitársát, Simon Yoult.

Egy évre rá a manchesteri gyepen Wayne Ferreira ellen nyert a fináléban, amivel begyűjtötte első versenyelsőségét. A ranglistán kúszott felfelé, 1994 végén a 21. pozícióban zárt. Már nyilvánvaló volt, hogy érdemes a képernyő előtt ragadni, ha feltűnt az akkoriban rendre bizarr, piros-zöld-sárga-kék-narancssárga csíkozású teniszpólóban ütögető auszi.

Aztán 1997-ben Rafter bankot robbantott, a káprázatos esztendő végén már csak Pete Sampras állt előtte a világranglistán, menet közben elődöntős volt Párizsban, továbbá megnyerte a US Opent, mégpedig olyan tetszetős, érett játékkal, hogy igazából esélyt sem adott senkinek (beleértve a döntőben felülmúlt brit Greg Rusedskit).

Mindent tudott már a teniszből, talán csak az igazi átütőerő hiányzott belőle, de anélkül is klasszissá vált, hogy állandó nyomás alá tudta volna helyezni riválisait. Aztán Flushing Meadowsban honfitársa, Mark Philippoussis ellen megvédte a címét, mellesleg 1998 nyarán két Super-9-tornán is győzött – az egyetlen teniszezőként, aki ellen kemény borításon Sampras királynak is csak alig-alig sikerült kitalálni valamit.

Igazi ragadozóként száguldozott a pályán. Mozgása, mint egy párducé, csuklóból is gyönyörűen oldott meg valószínűtlen helyzeteket, szervában precíz, fogadásban kiismerhetetlen volt, az alapvonalon altatott, a hálónál könyörtelenül kihasználta a lehetőségeket.

Az összes létező borításon életveszélyesnek számított, nem véletlen, hogy valamennyi Grand Slam-viadalon legalább egyszer bejutott a legjobb négy közé, ami aztán tényleg csak a legnagyobbaknak jön össze. Ha a válla és a könyöke bírta volna, még lenyűgözőbb lenne az eredménysora. Biztosan állítható: a benne rejlő képességeket csupán részben kamatoztatta.

Szamurájfrizura és ipari mennyiségű napvédő kenőcs az arcon – ezek voltak a húszas éveinek második felében járó Patrick külső ismérvei, harminc felé aztán konszolidálta az imázsát, rövidre vágatta a haját, szakállt növesztett, és nem festette többé a húszforintos nagyságú, kisgyerekkora óta meglévő hófehér, ősz foltot a feje jobb oldalán.

A pályán az előző évezred végén Wimbledonban és a Davis-kupában járt legközelebb az álmaihoz (mármint a New York-i győzelmeit nem számítva), de a küszöb mindig túlságosan magasnak bizonyult. Bár 1999-ben Ausztrália megnyerte a DK-t, krónikus, kínzó vállsérülése miatt ő nem lehetett ott a döntőben (noha előzőleg sokat tett az odáig való eljutásért), amikor pedig játszott (2000, 2001), alulmaradt a csapata.

Egy hétig 1999 nyarán a világranglista élén is ott virított a neve, amivel az örökstatisztikák újabb aranylapjára iratkozott fel. A szűk elitnek több mint öt évig volt betonbiztos tagja, és kétszer Londonban is középpontba került.

A szent wimbledoni gyepen előbb 2000-ben Samprastól kapott ki fantasztikus meccsen a döntőben, majd, csak hogy ezt is fokozza, az All England Club hosszú történetének egyik legizgalmasabb összecsapásán, a 2001-es fináléban az ötödik játszmában 9:7-re veszített az első GS-diadalára oly régóta váró Goran Ivanisevic ellen.

Aztán mosolygott, ahogy szokta, hátba veregetve mindenkori legyőzőjét, azt mondta, örül, hogy ott lehet, hogy játszhatott, megtiszteltetésről beszélt, amiért egyáltalán erre járhatott, és megköszönte a szurkolók szeretetét. Kevesen képesek hasonlóra.

„Sorrry, mate'", azaz „Bocs, haver!" – ez is Patrick Rafter védjegyévé vált. Nem, nem csupán akkor kért elnézést, ha hálót ért a labdája, hanem akkor is, ha kénytelen volt kézzel elkapni a szervájához rosszul feldobott labdát. Talán még azért is szabadkozott, amiért éppen elvette az ellenfél adogatójátékát...

Utoljára a 2001. decemberi DK-döntőben lépett pályára, még megverte Sébastien Grosjeant, ám kiújult a sérülése, és a zárónapon a kispadról kellett végignéznie, amint a franciák Melbourne-ből, az orra elől vitték haza 1–2-ről a salátástálat. Amikor később visszavonult, ezt mondta: „Roppant nehéz döntést hoztam, hiszen a Davis-kupát és Wimbledont mindenképpen meg akartam nyerni. De a sport már csak ilyen: van, amit megnyerhetsz, és van, amit nem."

Azért persze nem maradt trófeák nélkül. Egyesben tizenegy, párosban tíz tornán lett első, ebből kettő, illetve (a svéd Jonas Björkman oldalán) egy Grand Slamen. 549 egyes meccsén összesen 358 győzelmet aratott, miközben csak a pályán több mint 11 millió dollárt kasszírozott.

2002-ben, nem utolsósorban egy sor jótékonysági akciójának köszönhetően, Ausztráliában az év emberének választották, augusztusban pedig a párja – azóta felesége –, Lara Feltham megajándékozta egy kisfiúval (Joshua Patricknak egyébként 2005 májusában India nevű kishúga is született).

Amikor pedig eljött az újév, már tudta, hogy nincs tovább, hogy elfogyott a motivációja és nem maradt, ami hajtsa, hogy sohasem lesz már olyan elszánt, mint régen. December végén betöltötte a harmincat, majd 2003. január 10-én, három nappal az Australian Open előtt bejelentette a visszavonulását (amit csak egyszer „szegett meg": egy évvel később párosban rajthoz állt Melbourne-ben, de rögtön kiesett).

„Értetlenül állok a döntése előtt, hiszen egy hete együtt teniszeztünk, és kiválóan ütött, jobban, mint sok olyan játékos, aki éjjel-nappal edz. Egy szóval sem említette, hogy befejezi" – fejezte ki csalódottságát honfitársa, a világelső Lleyton Hewitt.

John Howard ausztrál miniszterelnök ugyanakkor érezte, Rafter már nem tér vissza: „Amikor tavaly bejelentette, hogy egy évig pihen, és csak utána határoz a folytatásról, sejtettem, hogy ez lesz a vége. Felbecsülhetetlen érték volt a pályákon, mindenki szerette."