Moratti kiakadt, s átadta az Inter vezetését

Nyolc évvel ezelőtt a Serie A 17., utolsó „őszi" fordulójának legnagyobb meglepetése Milánóban született meg. Az Inter Christian Vieri nélkül lépett pályára, mert a válogatott csatár, aki előtte pár nappal összetűzésbe került a klubbal (Alberto Zaccheroni határozott kérése ellenére nem utazott el az udinei kupameccsre, ezért pénzbüntetést kapott), ezúttal állítólag nem fogadta el, hogy csak a kispadon jutott neki hely, és inkább sérültet jelentett.

Utóbb aztán a fekete-kékek kiadtak egy közleményt, amely szerint a támadónak első fokú izomhúzódása volt a bal combhajlító izmában, ezért nem játszhatott, sőt még további legalább tíz napig pihennie kellett. Ez a hír cáfolta a „jól értesülteket", de utólag számunkra már mindegy is, mi volt az igazság, mert az Empoli elleni hazai bajnoki után ennél érdekesebb dolgok is történtek.

Zac mester az Obafemi Martins, Julio Ricardo Cruz, Andy van der Meyde trióval kezdett elöl, és bár az első félidőben együttesének több helyzete is akadt, a szünet után már nem nagyon találtak el Luca Bucci kapujáig. A 63. percben ráadásul a játékvezetőnél érthetetlenül hevesen reklamáló Emre Belözoglu előbb sárga, majd piros lapot kapott, a kiesőjelölt pedig felismerte, hogy akár nyerhet is.

Attilio Perotti vezetőedző védő helyére csatárt cserélt, és a beküldött Francesco Tavano egy varázslattal eldöntötte a meccset. Olyan csellel ment el Jérémie Bréchet mellett, mintha Diego Armando lenne a keresztneve, és a középen érkező Tommaso Rocchinak már csak annyi dolga volt, hogy a hálóba helyezzen. (A házigazda végzete egyébként már néhány perccel korábban is kopogtatott, amikor Antonio Di Natale telibe találta a lécet.)

A vereség után immár egyértelművé vált, hogy újra válságban van az Inter, amely két héttel azelőtt ugyan némi partjelzői segédlettel még meg tudta verni a Leccét, de azóta három tétmeccsen kétszer kikapott, egyszer ikszelt, miközben egyetlen gólt sem szerzett. A mostani találkozó után a drukkerek százai „megszállták" a San Siro előterét, majd hosszú beszélgetést folytattak a hozzájuk kisétáló Marco Materazzi, Iván Cordoba, Javier Zanetti trióval.

Az újságírók is alaposan leszedték a keresztvizet a milánói gárdáról, amely azokban a hetekben valóságos mélyrepülést folytatott, és már 11 pontra leszakadt az éllovas Romától, sőt majdnem ugyanennyire a másik két dobogóstól (Juve, Milan) is.

„Én nem beszélnék krízisről, és különben is: amikor bajnok lettem a Milannal, harminc ponttal fordultunk, úgyhogy most sem érdemes félidőben feladni, hiszen harmincegy pontunk van" – mondta Zaccheroni, azon kevesek egyike, akit a szurkolók nem vontak felelősségre.

Szerintük a tréner, illetve Vieri és Massimo Moratti elnök tehetett a legkevésbé a gyenge szereplésről, ugyanakkor a többi játékosra igencsak ki voltak akadva (valamint jobb híján abban reménykedtek, hogy minél előbb sikerül megszerezni Adrianót, a Parma gólzsákját, aki az Udinese elleni aktuális bajnokin tért vissza hosszú sérülés után, és rögtön pontot érő gólt szerzett).

A másnap, 2004. január 19-én világgá röpített hír szerint viszont Moratti önmagát is felelősnek tartotta a rossz szereplésért, hisz a klub honlapján este megjelent, hogy lemondott – az igazgatótanács másik négy tagjával együtt –, és az addigi alelnököt, Giacinto Facchettit javasolta utódául.

Kedden már egész Olaszország a hétfői fejleményekről beszélt. Hamarosan kiderült, hogy a tulaj „csak" az elnöki posztról köszönt le, a klubot nem akarta eladni. Az egész kicsit olyan volt, mintha megfogadta volna Zbigniew Bonieknek, a Roma és a Juventus egykori kiváló támadójának a tanácsát, aki a vasárnapi meccsek után a Domenica Sportiva című tévéműsorban azt fejtegette, szerinte nem helyes, hogy az Internél mindennel Morattit találják meg, nincs a klubnál olyan „köztes" személy, mint a Milannál Adriano Galliani, a Juvénál Luciano Moggi, Antonio Giraudo vagy Roberto Bettega, a Románál Franco Baldini.

A presidente persze nem a lengyel szavai miatt mondott le, hanem azért, mert elege lett a sikertelenségből, mert érzékeny ember lévén nagyon rosszulesett neki, hogy az Empoli elleni bajnoki alatt a szurkolók egy része őt okolta a csapat mélyrepülése miatt, továbbá azért, mert az előző hónapok eseményei (az edzőváltás, a kiesés a BL-ből, a virtuális búcsú a bajnoki címtől, a Vieri-ügy meg a többi hasonló házon belüli eset) alaposan megviselhették a lelkét.

Az olajiparban érdekelt Moratti 1995. február 18-án vette meg az Intert Ernesto Pellegrinitől, 27 évvel azután, hogy édesapja, Angelo Moratti, a '60-as évek nagyszerű Inter-sikereinek elnöke távozott a klubtól. (Ô 1955 és 1968 között volt a fekete-kékek első embere.)

Massimo ezt megelőzően már a sport számos területén kipróbálta magát: volt az Olasz Olimpiai Bizottság megyei bizottságának elnöke (1984–1992), az olaszországi vb milánói székhelyének főnöke (1988–1990), a covercianói szövetségi edzőtábor vezetője (1991), az Olasz Motorcsónak-szövetség elnöke (1992-ben), egyszóval tapasztalatokkal felvértezve vállalt szerepet.

Az egyletet részben saját olajipari cége, részben a Pirelli-elnök Marco Tronchetti Provera közreműködésével vásárolta meg, majd költött rá az utána következő kilenc évben egy kisebb vagyonnyi lírát és eurót.

Moratti ugyanis pénzt nem kímélve vásárolta a világsztárokat Javier Zanettitől Ivan Zamoranóig, Ronaldótól Roby Baggióig, Christian Vieritől Hernán Crespóig, hogy az edzőkről ne is beszéljünk: ült azon a kispadon többek között Roy Hodgson, Luigi Simoni, Marcello Lippi, Mircea Lucescu, Luis Suárez, Marco Tardelli, Héctor Cúper, egyszóval többen is az európai krémből – ám különösebb eredmény nélkül.

Az 1995 óta 2004-ig eltelt esztendők alatt az Inter csupán egy UEFA-kupát nyert (1998 májusában a Laziót verte meg 3–0-ra a párizsi döntőben), de a bajnokságban csak két második és két harmadik hely volt a soványka mérleg. A Serie A nagycsapatai közül ők szerezték meg a legrégebben a scudettót: már 1989 óta vártak a 14. bajnoki címükre, míg a Juve 2003-ban diadalmaskodott legutóbb, a Milan 1999-ben, a Roma 2001-ben, a Lazio pedig 2000-ben. Az Inter 96 éves történetében sohasem telt még el ilyen hosszú idő két bajnoki cím között.

Részben tehát ez a sikertelenség vezethette rá Morattit, hogy átengedje az elnöki posztot, bár nem győzte hangsúlyozni, hogy a klubtól nem válik meg: „Remélem, hogy egy kicsit távolabbról jobban látom majd át a helyzetet, és ezzel is a csapat segítségére leszek. Nem szeretném, ha bárki is drámaként fogná fel a lemondásomat, mert az élet ugyanúgy megy tovább. Facchetti nagyszerű elnök lesz, hiszen tapasztalt, őszinte, hűséges, ráadásul nagyon jó barátom, én pedig valamivel nyugodtabban fogok élni, mint eddig."

Facchetti, az egykori legendás védő, a Grande Inter egyik vezéregyénisége megpróbálta meggyőzni Morattit arról, hogy gondolja meg magát, aztán „beletörődött a sorsába":

„Megtisztelőnek érzem a felkérést, bár jobban örültem volna, ha Massimo marad az elnök" – fogalmazott az egész pályája alatt a klubot szolgáló korábbi sztár, aki a hatvanas-hetvenes években 634 tétmérkőzésen 75 gólt szerzett, miközben négy bajnoki és egy Olasz Kupa-elsőséget gyűjtött, négy BEK-döntőjéből pedig kettő (1964, 1965) után ünnepelhetett, sőt utóbbiakat követően két Világkupa-finálé végén is.

A következő napokban sem tétlenkedtek az Internél: 20-án hivatalosan is megválasztották a vezetői posztra Facchettit, 21-én pedig végre szerződtették a következő években fontos szerephez jutó, négy és fél évre aláíró Adrianót, míg ugyanaznap este továbbjutottak az Udinese ellen az Olasz Kupában (mindkét új ember, a támadásokat gólerősen segítő bekkek immár veterán előhírnöke, és a nála negyven esztendővel ifjabb, pár idénnyel azelőtt épp a milánóiak által Itáliába hozott – csak aztán néhány hónap után kölcsönadott – 21 éves brazil csatártehetség is ott ült a San Siróban a lelátón).

Ezen a napon, még a 3–1-es siker előtt egy új nyilatkozat is napvilágot látott Morattitól arról, hogy miért mondott le: „Elegem lett abból, hogy a vesztesek útján járunk. Hosszú elnökösködésem alatt mindenkit kicseréltem, az edzőket, a játékosokat, a szakmai stáb tagjait, mégsem jutottunk egyről a kettőre. Úgy gondoltam, itt az ideje elnököt váltani, hátha ez adja meg a győzelmekhez szükséges lökést – és máris jobban érzem magam."

Nem biztos, hogy ezen múlott, de utóbb tényleg elérkezett az áttörés. Ehhez biztosan kellett Roberto Mancini kispadra ültetése is – nem tudjuk, vajon Moratti vagy Facchetti „találta őt ki" –, akivel a 2004-es negyedik helyet legközelebb már harmadikra sikerült javítani, míg 2006-ban másodikra. A következő lépcsőfokra viszont nem kellett újabb esztendőt várni, mivel azon a nyáron kirobbant a hírhedt olasz bundabotrány, melynek következtében a Juvét megfosztották (ettől) a címétől (is), így a fekete-kékek léphettek a helyükre.

Arról sincs információnk, Giacinto Facchetti mennyire tudott örülni egy efféle, lehet, hogy megérdemelt, de semmiképpen sem normál módon kivívott és a pályán boldogan átélt elsőségnek, ám az kétségtelen, hogy az ő irányításával (amelybe persze mindig is volt beleszólása a klub tulajdonosának) törte meg az immár 17 éve tartó „átkot" az Inter.

A korábbi futballista, akit hátvéd létére egész karrierje során egyetlenegyszer állítottak ki, s akkor sem brutalitásért, hanem a játékvezető gúnyos megtapsolása miatt, azaz ilyen értelemben is méltó volt az olasz válogatott csapatkapitányi karszalagjának 70-szeri viselésére (amúgy 94-szer lépett pályára a squadra azzurrában, ami akkoriban rekordnak számított, három vb-n vett részt, és az 1968-as Eb-arany mellé 1970-ben világbajnoki döntőt is vívhatott Peléék ellen), szóval az Intert később a legkülönbözőbb pozíciókban képviselő sportvezető – volt technikai igazgató, igazgatósági tag, a klub nagykövete, alelnök, és eztán lett a menedzsment feje – 2006 szeptemberében, nem sokkal a Serie A-győzelem kihirdetése után hasnyálmirigyrákban elhunyt.

Moratti őszintén fájlalta barátja elvesztését, és nyilván azt is, hogy fia, Angelo nem érzett semmilyen késztetést, hogy jelentős szerepet töltsön be a családjuk több évtizedes „vállalkozásának" is felfogható Internazionale vezetésében. Így azon az őszön visszaült az elnöki székbe, és azóta is ő vezeti a klubot

Munkáját pedig az évtized közepétől sorban kísérték a diadalok: 2006 és 2010 között sorozatban öt bajnoki cím – ez olasz rekordbeállítás –, négy-négy kupa- és hazai Szuperkupa-elsőség (ezek közül kettő-kettőt még Facchettinek is köszönhették), és mindezek koronájaként – a belföldi sikerek némelyikét is jegyző José Mourinho dirigálásával – a BL-trófea tavalyelőtt (amit a portugál edző utóda megtoldott egy klubvilágbajnoki címmel is).

A papa eredménysorát ugyan nem sikerült megismételni (legalábbis eddig), de azért talán mondhatjuk, hogy Massimo is méltó módon (kép)viseli a Moratti nevet az Inter élén.