Hanni és az egyszeri csoda: négyből négy!

A rajt előtt, Adam Malyszra gondolva, nyugodtan kijelenthettük: egyesélyes az immár 50. alkalommal kiírt Négysáncverseny.

Az előző kiírásban sohasem látott fölénnyel nyerte meg a rangos versengést, több mint száz pontot vert a második helyezett finn Janne Ahonenre, még többet az akkor favoritnak számító, a kincstárából egyedül ezt a trófeát hiányoló német Martin Schmittre, ráadásul mind a négy állomáson ő bizonyult a selejtező legjobbjának. A világkupa-címvédő, és az új (2001–2002-es) vk-idényben is utcahosszal vezető lengyellel őszintén szólva nem lehetett egy lapon emlegetni senkit, annyira uralta akkoriban a mezőnyt.

Amelyből volt valaki, aki már a nyitó napon arra készült, hogy történelmet írjon: Schmitt ugyanis egyhuzamban negyedszer akarta megnyerni az oberstdorfi viadalt – háromszor is csak ő volt erre képes –, Sven Hannawald azonban másképp gondolta. A kvalifikációt kihagyó, ezért a december 30-i első körben a selejtező legjobbjával, Andreas Widhölzllel párba sorolt német könnyedén előzött meg mindenkit.

„A jó ugrások csak ezután jönnek – fogadkozott a viadal után Hanni. – Jó formában vagyok, jók a léceim, de még rejlenek bennem tartalékok. Tudom, sokan féltettek, amiért lemondtam a selejtezőről, ám aki győzni akar, annak a kieséses rendszerben senkitől sem szabad félnie. A lényeg, hogy nagyot kell ugrani, mert az öt legjobb vesztes is továbbmegy. A végső győzelemre még nem gondolok, de azt hiszem, nem vagyok esélytelen."

Vele ellentétben az álmodozók betliztek: Malysz két, tőle erősen középszerű kísérlettel csak az ötödik pozíciót tudta megcsípni, míg a kvalifikáció során jól teljesítő Schmitt mindössze a 19. helyre volt jó...

A bajszos lengyel tehát már Oberstdorfban búcsút mondhatott az egyik nagy vágyának, hiszen eredeti elképzelése szerint úgy diadalmaskodott volna a jubileumi Négysáncversenyen, hogy mind a négy állomáson őt hirdetik ki győztesnek. Aztán ezt rögtön elbukta – majd kereken tíz éve, 2002. január 1-jén Garmisch-Partenkirchenben is akadtak nála jobbak.

Az első sorozatot követően a Hannawald, Widhölzl duó még belátható, egyméteres távolságra volt tőle, és Malysz másodikra javított is, a 122.5 méteres repülése után azonban a lelke mélyén ő is érezte, hogy ez itt nem lesz elég a győzelemhez. Jött is osztrák riválisa, aki átvette, pontosabban visszavette a vezetést az előtte sorra kerülőktől.

A házigazda németek boldogsága pedig az utolsó próbálkozónál hágott a tetőfokára: a honfitárs Schmittet kiválóan helyettesítő Hannawald egyszerűen nem akart leesni. Csak szállt, szállt, egyre csak szállt, mígnem végül 125 méternél landolt. Élete talán legjobban sikerült ugrása volt ez, amit a reakcióiból könnyen le lehetett mérni, hiszen annyira örült, hogy alig maradt elég figyelme és ezzel együtt ideje a biztonságos megállásra...

A jelentések a vetélkedés e stádiumában azért diszkréten emlékeztettek arra, hogy Malysz az előző évben ilyenkor is hasonlóan állt, és az utolsó két viadalon diadalmaskodva gyűjtötte be élete első (és egyetlen) Négysáncverseny-sikerét.

Viszont amikor a mezőny „félidőben" átköltözött az ausztriai folytatásra, efféle veszély nemigen fenyegette részéről az aktuális éllovast. A harmadik állomás selejtezőjében például nem fért az első három közé, pedig az első két helyszínen diadalmaskodó Hannawald ezúttal is pihent. A listavezetőnek így a január 4-i innsbrucki erőpróba első fordulójában a kvalifikációt megnyerő osztrák Martin Höllwarthtal kellett megmérkőznie – ugyanakkor a bemelegítés során 132.5 méterrel új sáncrekordot állított fel, ami jelezte, hogy továbbra sem kell aggódnia.

És valóban nem volt oka rá, mivel elképesztő fölénnyel győzött, így immár karnyújtásnyira került az egyedülálló tett végrehajtásától. A 27 esztendős fiatalember az első, úgynevezett K.O.-szériában tette le az újabb siker alapkövét, amikor is – átírva a saját maga által tartott sáncrekordot – 134.5 métert ért el (amely egyébként még ma is él, a legöregebbként a négy helyszín jelenlegi csúcsai közül!).

A második körben a zsűri lejjebb vitette a kaput, ám Hannit ez sem zavarta meg, mert megint ő repült a legmesszebbre, és lett a legendás Jens Weissflog 1984-es diadala óta az első német győztes a gyönyörű fekvésű tiroli fővárosban.

„Fel sem tudom fogni, mi történik velem, a hatalmas nyomás ellenére ekkorákat ugrani. Ám még nem végeztünk, további két jó kísérletre lesz szükségem" – fogalmazott Hannawald, aki mögé közben azért felzárkózott másodiknak lengyel vetélytársa, de jókora távolságból.

De vajon tényleg sporttörténelmet ír-e a derék jó Sven? – fogalmazódott meg mindenkiben a kérdés. Tudniillik volt már példa arra, hogy valaki megnyerte az első hármat, ám a negyedik strigulát nem tudta behúzni. Összesen nyolcszor fordult elő ilyen eset – másik tíz triplázáskor pedig eltérő volt a nyerési sorrend s már a záró felvonás előtt elröppent az esély a „mesternégyesre" –; korábban hétszer, míg azóta egy ízben: 2005-ben Ahonent az utolsó pillanatban Höllwarth megfosztotta a teljességtől.

A finnél is balszerencsésebbnek tűnhet a japán Kaszaja Jukio (bár erre még visszatérünk...), aki 1972-ben tarolt az első három alkalommal, a végén azonban nemhogy nem lett meg neki a negyedik siker, az összetettben is lemaradt az első helyről. 1975-ben az osztrák Karl Schnabl három versenyt nyert meg (nem az első hármat), mégsem győzött összesítésben, egy évre rá honfitársa, Toni Innauer járt hasonlóképpen, míg 1971-ben a norvég hatalmasság, Ingolf Mork jutott háromig, a Négysáncverseny trófeája mégis a csehszlovák Jirí Raskáé lett, aki éppenséggel egyik viadalon sem végzett az élen...

Mork a lehető legfrappánsabban vágott vissza a sorsnak, noha ehhez „némi" külső támogatás is jól jött neki: egy esztendővel rá éppen ő volt az, aki nulla részgyőzelemmel kötött ki végül a dobogó tetején, kihasználva, hogy az említett Kaszaja a bischofshofeni megméretés előtt fogta magát és hazautazott, hogy gyakoroljon a szapporói olimpiára (ahol aztán bejött neki az áldozathozatal, hiszen aranyat nyert és nemzeti hős lett Japánban!).

Három évtizeddel később Hannawald a maga részéről nem szakított a hagyományaival, a negyedik viadalon sem indult a selejtezőben, így annak legjobbjával, a finn Matti Hautamäkival kellett összemérnie az erejét a K.O.-rendszerű sorozatban.

Ő ugye mindent az éles bevetésekre tartalékolt, és január 6-án sem remegett meg. Nyolc nap alatt nyolcszor kellett lenéznie a sánc tetejéről úgy, hogy a következő pár másodpercben a lehető legtökéletesebb technikával kivitelezze az ugrását. Valamennyiszer végrehajtotta, irdatlan terheket elviselve.

„Elfáradtam, de természetesen nagyon-nagyon boldog vagyok. Ha még egy napot ki kellene bírnom, azt hiszem, belehalnék – lihegte a mindenféle prémiumokkal együtt összesen 330 ezer eurót (akkori árfolyamon 81 millió forintot) kasszírozó, polgári foglalkozását tekintve hírközlési műszerész, jelezvén, ebben a sportágban milyen sok múlik az idegeken. – Azt nem tudom felidézni, mi zajlott le bennem az utolsó ugrásnál, csak azt, hogy nem volt tökéletes a kivitelezés. Maradjunk annyiban, hogy elég jó volt..."

A 184 centi magas, vékonydongájú fiú sáncrekorddal kezdte a hódító hadjárat befejező mozzanatait, 139 méterre szállt az első sorozatban. A másodikban elég volt 131.5 is, amivel maga mögé utasította az akkor még vezető Hautamäkit, extázisba ejtve a 35 ezres tömegnek csaknem a felét kitevő német szurkolótábort.

Akkoriban sokan gondoltak arra, hogy ha hinni lehet a számmisztikában, Hanni rövid időn belül olimpiai bajnok is lesz. 1992-ben ugyanis a finn Toni Nieminen nyerte meg a Négysáncversenyt, és lett hamarosan Albertville-ben aranyérmes, 1994-ben a lillehammeri győztes norvég Espen Bredesennek jött össze eme különleges dupla, 1998-ban pedig a japán Funaki Kazujosinak Naganóban.

2002-ben azonban vége szakadt ennek a „mágiának", amely később, Torinóban és Vancouverben sem állt helyre: Salt Lake Cityben a tavalyelőtt is duplázó Simon Ammann mindkét elsőséget elorozta riválisai elől, így Hanninak be kellett érnie normálsáncon egy ezüsttel, miután 1.5 méterrel kikapott a zseniális svájcitól. Csapatban azért valamennyire vigasztalódott: a németek, ha csak egyetlen tizeddel(!) is, de megelőzték a finneket.

Mivel abban a szezonban még sírepülő-vb-t is nyert (másodszor karrierje során), őt választották meg az év sportolójának Németországban, és a következő idényben is volt része nagyszerű pillanatokban: mindjárt a patinás „négyesugrás" elején megvédte oberstdorfi címét (ez lett a hatodik részsikere a Négysáncversenyeken, mivel még egykor, 1998-ban Bischofshofenben sem akadt nála jobb), míg a willingeni vk-állomáson mind az öt pontozótól a maximális 20-ast kapta az egyik kísérletére, ami előtte az idők folyamán csupán két síugrónak sikerült.

A következő évadban azonban már jóval gyengébben szerepelt, félbe is hagyta a szezont, majd nyilvánosan felvállalta, hogy kiégett, s ezért még pszichiáteri kezelésnek is alávetette magát. Ötkarikás aranyérme így sosem lett egyéni számban, és ugyanez igaz a hagyományos (tehát nem sírepülő) vb-kre is, amelyeken be kellett érnie két csapatelsőséggel, még 1999-ből és 2001-ből (egyéniben egy ezüst volt a legjobbja).

Viszont szerencsére mentálisan rendbe jött, és amikor 2005-ben hivatalosan is visszavonult, elmondta, azért nem akar visszatérni a profi sporthoz, mert nagyon nem hiányzik neki a vele járó stressz. Sportolni és versenyezni azonban szeret, így néhány évvel később leszerződött egy körzeti ligás futballcsapathoz, tavalyelőtt pedig túraautó-karrierbe kezdett – nyilvánvalóan csak a saját örömére...

De történhetett bármi a későbbiekben Sven Hannawalddal, tíz esztendeje (és azóta is!) a világ csak egyet tehet(ett) – pontosan azt, amit Reinhard Hess szövetségi edző a tanítványa előtt a történelmi nyolcadik ugrást követően: meghajol és kalapot emel.