Első futballkapitányunk a határokon túlról

Két évtizeddel ezelőtt egy tél közepi napon leszorultak a Hotel Béke Radisson Orfeumának színpadáról a búgó hangú énekesek, az ördöngösen ügyes artisták csakúgy, mint a táncos lábú lányok – át kellett adniuk a helyüket egy hazánkban még sosem volt produkciónak. A labdarúgó-válogatott újsütetű kapitánya afféle ismerkedési délelőttön lépett fel a hangulatos arénában.

Az alkalom a jellegétől vált különlegessé. Addig ugyanis még nemigen fordult elő, hogy az MLSZ első számú szakmai vezetőjét a színre lépésekor be kellett volna mutatni a szurkolóknak, s főleg nem szorultak ilyen találkozókra a sportújságírók. Hogy most mégis ez történt, annak oka az volt: az új szakvezető külhonból, egészen pontosan Romániából, Bukarestből érkezett hozzánk.

Nem véletlenül jutottunk idáig, azzal együtt, hogy az aradi születésű magyar szakember felkérésével igazából csak félig „nyitottuk ki a határokat", hiszen bár más (futball)közegben szocializálódott, azért a mi nyelvünket beszélte (és beszéli még mindig, mivel jelenleg is köztünk van: Nagyváradon él, és márciusban ünnepli majd a 75.születésnapját).

1991-ben az öttagú selejtezőcsoportban csupán a negyedik helyen zárt Mészöly Kálmán csapata, de még mielőtt ez végleg eldőlt volna, a szeptemberi moszkvai 2–2 után – amikor matematikailag is elúszott az 1992-es svédországi Eb – a kapitány lemondott.

A hátralevő négy, az évi mérkőzésre Glázer Róbertet kérték fel, akivel az első három alkalommal gólt sem sikerült rúgni (a norvégok elleni szombathelyi 0–0-val zártuk a kvalifikációt, de a belgák elleni barátságos 0–2, a mexikói 0–3, sőt a másik tengerentúli túrameccs, a salvadori 1–1 sem hatott túl lelkesítően – hol volt már 1982 és a 10–1...).

Ekkor már kilenc évtized állt válogatottunk mögött, és noha tény, hogy a vasfüggöny időszakában nem jellemezte a szocialista tábort a játékosok s edzők határokon át zajló nemzetközi áramlása, elsősorban nem ezért irányították mindig is saját trénereink a legjobbakat, hanem mert futballunk múltja alapján furcsa is lett volna másképp. Az 1986 elején még nagyon is meglévő európai tekintélyünk után hat évvel azonban már igen erősen foszladozott a régi presztízs.

Az MLSZ a december 20-i elnökségi ülésén Csank János, Török Péter és a szavazás döntőjében 14:10-re „felülmúlt" Garami József ellenében Jenei Imre mellett döntött. A játékosként Aradon kettő, a Steauával három bajnoki címet, illetve e klubokkal egy, majd két kupagyőzelmet szerző, a tokiói olimpiát is megjáró 12-szeres román válogatott szakember a kispadon aztán még nagyobb sikereket ért el.

A magyar futball épp az európai ranglista 26. helyén szerénykedett – ez akkoriban, a mainál még kisebb konkurencia mellett, nagyon gyengének számított –, de reményt vehettünk abból, hogy az új kapitány egy olyan országban már kitűnő hagyományt teremtett (a bukaresti „csillagos" csapattal két részletben három élvonalbeli és két kupaaranyat gyűjtött, de legfőképpen 1986-ban megnyerte a BEK-et, majd a román válogatottal az 1990-es vb-n a 16 közé jutott), ahol addig a sportolóik közül nem elsősorban a labdarúgóikra lehettek büszkék.

Jenei 1992. január 7-én délután érkezett fővárosunkba – a szerződése ugyan csak február elsején lépett érvénybe, ám hamarabb ideutazott, hogy előkészíthessék a munkakezdését, illetve kikérjék a véleményét a közelgő vb-selejtezők menetrendjéről határozó hónap végi budapesti programegyeztető értekezlet előtt.

Ami pedig a hotelbeli „ismerkedést" illeti, két nappal később került rá sor, és amolyan jó fél ház várta, hogy mit mond majd a nem is oly távolról jött edző, akinek, ha eredményt kívánt elérni, a korabeli tudósítás szerint „legalább annyira ügyesnek kell lennie, mint az Orfeum bűvészeinek. Ahogy a kollégák igen plasztikusan a tudomására hozták: mély vízben úszik majd cápák között, avagy viperafészekben ver tanyát. Arra ugyanis – egyes újságírók szerint – aligha számíthat, hogy a megválasztásával megsértett honi edzői kartól segítséget, jó tanácsot kap.

No de kevésbé érdekes, mint mondtak a sajtó képviselői, ahhoz képest, amit Jenei Imre válaszolt a kérdésekre. Még ha a kétórás kérdezz-felelek során nem is lettünk sokkal okosabbak, az világosan kiderült, hogy a kapitány nem lát a magyar futball mélyére, inkább csak a felszínt ismeri, azt is elég felszínesen."

Mindenesetre arra számított, hogy barátokra, társakra lel majd a munkája során, merthogy a válogatott esetleges dicsősége az egész magyar futballtársadalom sikere. „Ha mindenki tudásának legjavát adja a helyén (játékosként, klubedzőként, játékvezetőként, újságíróként), akkor, és csak akkor bízhatunk a döntőbe jutásban. Arra kérem önöket, hogy legyenek bizakodóak, legalább addig, amíg elkezdjük a selejtező mérkőzéseket" – fogalmazott.

Nézzük, a Nemzeti Sport szakújságíróiban hogyan csapódott le az összejövetel, milyen benyomás alakult ki bennük az általuk addig leginkább csupán hírből ismert nagy tekintélyű szakemberről. Öt jellemzésből és gondolatmenetből ragadunk ki részleteket, melyekből összeállhat egy általános kép az első találkozás hatásáról.

„A földkerekség legbűbájosabb, legjoviálisabb, de egyben legnaivabb embere. Olyan naiv, hogy az már sajnálatra méltó. Ráadásul a naivsága nem szerepjátszás, nem felvett póz, nem az újságíróknak szóló megszokott púderszöveg, ellenkezőleg: hittel hitt és vallott ars poetica. Egy olyan ember szakmai hitvallása, aki nem tudja (mert nem is tudhatja), hogy mi itt már nem 1952-53-54-et, hanem 1992-t írunk.,."

„Elegancia a megjelenésben, rendkívül választékos stílus a viselkedésben. Az inghez, az öltönyhöz nagyszerűen megválasztott nyakkendő, s diplomatákat megszégyenítő, megfontolt mondatok. Ja kérem, aki csak néhány órát is élt, dolgozott Romániában, annak még a hangsúlyokra is vigyáznia kell. Az a gyanúm, sokat tud a magyarországi futballkörülményekről, az összefonódásokról, de inkább úgy tesz, mintha tájékozatlan lenne.

Ahogy aztán a taktikáról, a foci csodálatos világáról kezd beszélni, egészen megváltozik Jenei arca. A személyeskedésnél visszavonul, láthatólag begombolkozik, sőt néha úgy tesz, mintha nem is értené az oktondi zsörtölődést, a tetemrehívást. De amikor a játékról, a labdarúgásról kezd beszélni, kinyílik, és lehullik róla a diplomata álarca, ilyenkor már önmagát adja.″

„Hogy meddig lesz valójában szövetségi kapitány? Nem tudni. Lehet, hogy csupán az első tétmérkőzésen bekövetkező első vereségig. Mert ez is benne van a pakliban. Ám az optimizmusa nem kincstári, és nem az úgynevezett kötelező. Jenei optimista, mert alighanem életfilozófiájának is ez az alapja.

Lehet is optimista. Mert sok mindent még nem ismer ugyan, de világosan látja, mit tehet. Segíthet egyről kettőre jutni. Azt nem mondja, nem ígéri, hogy háromra is... A kettőt érzi. A kettőt vállalja. A kettőt illetően optimista.″

„Említettünk neki mindenféle kedvezőtlen tényeket, mire ő egyre csak azt mondta: »legyünk optimisták«. Különben sem érti, hogy miért ez a nagy lehangoltság, ez a totális elkeseredettség, ez a teljes nihil, hiszen... „a nemzeti színek, a válogatottság tekintélye, a haza iránt táplált érzések, az edzők önbecsülése...″, s egyébként is, fogalma sincs, miért vagyunk mi ennyire pesszimisták.

Miután Jenei Imre abban a szerencsés helyzetben van, hogy eddig még csak távoli, nem érdekelt félként látta a jelenlegi magyar válogatottat, úgy éreztük, kérdése költői, választ nem igényel. Pesszimizmusunk okát azonnal megérti majd, amint először ül le nálunk a kispadra.″

„A legújabb kapitány megkezdte a közelebbi ismerkedést a magyarországi viszonyokkal. Amint arról mindenki tudhat, kiváló szakember lépett a nem kevésbé kiváló elődök nyomába. (Hiszen azon a pályán, amelyen ő „játszik", mindenkor az eredmények minősítenek, márpedig az eredményei büszkén vállalhatók.) Hogy mégis kicsit félve bocsátjuk útjára a 39. szövetségi kapitányunkat, annak elsősorban a honi futballban uralkodó állapotok az okai. Az utóbbi időben túl sokszor haraptunk citromba...″

Jenei Imrével aztán nem egyből lett savanyú a szánk íze. Az osztrákokat itthon, az akkor önállósuló ukránokat Ungváron vertük meg tét nélkül, de hamar a helyünkre kerültünk az angolok elleni népstadionbeli 0–1-gyel és a szintén egygólos stockholmi vereséggel. A nagy bajt azonban az első kvalifikációs meccs, az Izland elleni hazai(!) 1–2 jelentette júniusban...

Következett egy könnyebb szakasz (nem mintha a szigetországiaktól előzetesen túlzottan féltünk volna...), a még kezdő ukránokat ezúttal Nyíregyházán vertük meg, Luxemburgot pedig (selejtezőn) idegenben. Az Izrael elleni 0–0, majd a katari dupla erőpróba gyengébb második felvonása (4–1, 1–1) belefért, míg Görögországból jó volt az egy pont, azzal még lehetett reménykedni.

Ugyanakkor Szalonikiben csak Petry Zsolt kapus világklasszis produkciója mentette meg együttesünket a vereségtől, és már előzőleg, az imént említett gól nélküli döntetlen, a rendkívül szerény teljesítmény után is úgy nyilatkozott Jenei, hogy „nem tudom megmagyarázni, játékosaim miért gondolkodnak lassan, és miért hibáznak sorsdöntő pillanatokban″...

A következő esztendő márciusában a Kirin-kupán a házigazda Japánt 1–0-ra megvertük, az egykor lesajnált Egyesült Államok viszont focisulit tartott, de aznap megúsztuk 0–0-val. Mindezek után a görögök elleni itthoni visszavágón vitatható büntetőt kaptak a vendégek, ám a búskomorságba süppedt szurkolók nem igazán tüntettek, mert az ellenfél láthatóan a játék minden elemében felülmúlta a mieinket – az 1–0-s sikere igazságosnak volt mondható.

Az erdélyi kapitány mentségére szól, hogy abban az időben nem tudott minőségi légiósokból összeállítani egy teljes magyar válogatottat, és akik az itthon játszó labdarúgók mellett szóhoz jutottak kintről, zömmel nem olyan nívós bajnokságokban szerepeltek, mint mai utódaik.

A szakvezetőnek mindenesetre az újabb kudarc láttán elege lett, és bár az MLSZ elnöksége nem akarta elfogadni a lemondását, ő akár egyoldalú szerződésbontással is menekült volna a silány magyar futballvalóságból. Így aztán nem volt mit tenni, ideiglenes megoldásként felkérték Puskás Ferencet, majd 1993 szeptemberétől beköszöntött az újabb Verebes-korszak.

Az utóbbi két évtized további eredményeit ismerjük, és azt is, hogy a sokak által kipróbált kapitányi poszton újabb két ízben is külföldi tréner kapott lehetőséget – mindkétszer olyan (Lothar Matthäus, Erwin Koeman), aki inkább a mészcsíkok között, stoplisban alapozta meg a hírnevét, nem annyira a vonalakon kívül, öltönyben.

Mindenesetre őelőttük valahogy végigkínlódtuk a kilencvenes éveket, majd – részben velük – a kétezreseket is, amikor szerencsére a korábbinál már többször „jelentkeztek biztató jelek". Hogy ez utóbbiak be is tudjanak érni, meg kell várni 2012-t és úgy általában ezt az egész évtizedet – összegzést készíteni róla pedig majd az utókor feladata lesz.