Toptréner lett a Ferrari-romboló szerelőből

„Örüljek, vagy féljek?" Rendre az e két lehetőség közötti különbség gyötrő gondolatával foglalhatott helyet a Mosel folyó partján található Rivenich falucska „Salmtalschenke" nevű – nehezen definiálható – fogadójában a Bundesliga tíz évvel ezelőtti őszi bajnokának szakvezetője, Klaus Toppmöller, ahogy azt az NS 2001. december 28-i cikkében olvashattuk.

Csapszéknek túl nagy, vendéglőnek túl kicsi, elmélkedésre viszont pont ideális helynek bizonyult egy olyan személy számára, akit a német futballvilágban mint az emberekhez közel álló, ízig-vérig társas lényként tartottak (tartanak) számon. Apró szülőfaluja szolid polgárainak körében nem kellett példaképnek lennie, mert mint mondta: „Különben már a második sör után mehetnék haza..."

„Toppi" ott nemcsak betérő látogató, de tulajdonos is volt. Üzletét régóta – gebinesként – unokatestvére, Uwe vezette, a „házigazda" pedig megvitatta földijeivel az aktuális forduló játékvezetőinek tévedéseit. Nem a nagy érzelemkitörések színhelye volt ez, nyárspolgári nyugalom vezérelte a pro és kontra véleményeket. Ezért vállalta be a Leverkusen edzője a majd' 200 kilométeres autóút fáradalmait egy-egy idegfeszítő bajnoki kilencven perc után: „Itt tudok a legjobban regenerálódni!"

A Bayer állandóan nyomasztó súlyfelesleggel küzdő menedzsere, Reiner Calmund a „nép fiának" tartotta Toppmöllert, aki megtalálta a helyes utat a gyógyszergyári együttes tagjaihoz. A kokainbotránya miatt elbocsátott Christoph Daum, illetve a visszafogottabb, de e klubnál sikertelen „labdarúgó-kézműves" Berti Vogts örökébe lépő mester – annak ellenére, hogy az Eintracht Frankfurt és a Bochum trénereként előzőleg mindössze négy esztendőt töltött el a kispadon az elitligában – valóban felrázta hagyományos letargiájukból a mentálisan nem igazán erősnek tartott, de a világhírű vegyi cég anyagi biztonságát élvező, túlfizetett sztárokat.

Így aztán a legvérmesebb reményekre jogosító helyezéssel zárta velük a 2001–2002-es idény első felét, márpedig a Bundesliga megalapítása óta addig eltelt szűk 40 év alatt 26 alkalommal az a klub nyerte el végül a salátástálat, amely a „félidőben" a csúcsról tekinthetett vissza az irigykedő konkurenciára!

A Leverkusennek először sikerült a semmi haszonnal nem járó, ám annál biztatóbban hangzó őszi bajnoki címet megszereznie. E pozíció ingatag voltát azonban semmi más nem tanúsította jobban, mint a 2002-es tavaszi évad első – előrehozott – fordulója, 2001 utolsó bajnoki meccse: a Bayer simán, 3–1-re kikapott a középmezőnybeli Wolfsburgnál, és mindössze kettővel jobb gólkülönbségének köszönhetően telelhetett át az ugyancsak 39 pontos Dortmund előtt.

„Az első hely azt bizonyítja, hogy mi dolgoztunk a legjobban!" – igyekezett kendőzni a (fél)szezon hajrájára kimerülő csapatát sújtó nehézségeket Toppi, a Kaiserslautern egykori gólvadásza, aki még ekkor tájt is számtalanszor úgy reagált, mintha még mindig játékos lett volna, nem pedig edző.

Sokan elsődlegesen ezzel magyarázták a népszerűségét, azon túl, hogy a tanítványai elismerték a szakmai tudását. „Néha a legszívesebben egy jót innék velük! De ez ártana a tekintélyemnek..." – erősítette meg ezeket a vélekedéseket a magát taktikai fanatikusnak tartó, tanult foglalkozását tekintve vízvezeték-szerelő Toppmöller.

A szakvezető ezzel a beállítottsággal jutott el annak idején a válogatottságig, amely sajnos tiszavirág-életű lett számára. 1976 májusában a Ferrarijával súlyosan karambolozott, és azt követően tizenöt órán át bolyongott a szomszédos erdőkben. „Az emlékeimből még ma is hiányzik az a fél nap" – ismerte el a hajdani csatár.

A Jugoszláviában sorra kerülő Európa-bajnokság helyett Toppi kénytelen volt a rehabilitációra összpontosítani – pedig épp akkor zárta karrierje legjobb idényét a 32 meccsen szerzett 22 góljával –, így lemaradt az ezüstéremről, és a bosszúságról, hogy a finálét eldöntő tizenegyespárbaj végén Antonín Panenka kibabrált a Nationalelffel (három évvel később még egyszer visszahívták a keretbe, akkor volt második és harmadik alkalommal válogatott).

Edzői pályafutását a Salmrohrnál kezdte – ahol egy dallasi kitérőt követően levezetésként futballozott a pályája végén –, majd ulmi, auei és mannheimi időszaka után a frankfurti Eintracht szolgálatában máris felcsillantotta különleges motivációs készségét. Élő szirti sassal érkezett az öltözőbe, és közölte a meglepett játékosokkal: „Úgy kell elkapnotok az ellenfelet, mint a sasnak a zsákmányát!"

A Bundesliga élvonalába éppen feljutott Bochum futballistáit pedig azzal hökkentette meg, hogy egy fekete táblára felírta eléjük a leghíresebb európai klubok nevét – a végül története (mindmáig) legjobb helyezését elérő VfL néhány hónappal később már az UEFA-kupában, a harmadik körben játszott a két évvel korábban még BL-t nyerő Ajax ellen...

Játékosaival – ha arra lehetősége nyílott – együtt ujjongott a pályán, de mindez nem befolyásolta a szigorúságát: a Leverkusennél két találkozótól eltiltotta Boris Zivkovicot, mert az késleltette a saját becserélését. A játékvezető ugyanis felszólította a horvát légióst, hogy a bejövetele előtt vegye le előbb az ékszereit.

Ilyen hiúságokkal szemben Toppmöller semmiféle megértést nem tanúsított – például életében még sohasem vett ruhaneműt a felesége nélkül. Roswitha asszony vásárolta neki azt a zongoraklaviatúrát ábrázoló nyakkendőt is, amely aztán nemcsak jó kabalának, de a fotósok és az operatőrök számára médiaslágernek is bevált.

Az őszi bajnok ekkor, a téli szünet idején, a tabella tetején kívül még mindig állt a Bajnokok Ligájában is, bejutott a Német Kupa nyolcaddöntőjébe, valamint az akkori válogatott keret legtöbb tagját is szolgáltatta. Imponáló évzáró mérleg, a szakember azonban mégis elégedetlenkedett. Nem tudta elfogadni, hogy a tartalékok többsége képtelen volt élni az előttük kínálkozó eséllyel.

A Wolfsburg ellen olyan nevek hiányoztak, mint Ballack, Schneider, Nowotny, Lúcio vagy Bastürk, helyettük Dzaka, Kleine, Vranjes és Berbatov kapott bizalmat – eredménytelenül. „Nagyot csalódtam, hogy azok a labdarúgók, akik eddig hátérbe szorultak, nem tudtak helytállni. Picit kevesen vagyunk..."

Ha a legveszélyesebb ellenfelek – főleg a Bayern München és a Borussia Dortmund – soraiból mondjuk öt kulcsember hiányzott, akkor ezt a sajtó szinte nem is jelentette, a Bayer esetében viszont már-már válságstábot kellett felállítani. Toppmöllernek a riválisoknál dolgozó kollégáival ellentétben nem volt módja rotálni, igaz, ő az ilyesmivel nem is szimpatizált, azt állítva, hogy sok futballista csak bebeszéli magának a fáradtságot.

Calmund téli erősítési terveivel ellentétben Toppi inkább a Salmtalschenkében elsajátított filozófiára épített: „Mégiscsak elküldöm a tanítványaimat egyszer egy ilyen csapszékbe, ahol egyszerű emberekkel találkozhatnak. Előnyös lenne, ha beleszagolnának az ő életükbe."

A szakvezető a többféle kimenetelt – sikert és kudarcot egyaránt – magában rejtő, tíz esztendővel ezelőtti helyzetben így gondolkodott: „Az optimista azt mondja, hogy a felén márt szerencsésen túljutott! A pesszimista viszont azon vajúdik, vajon sikerül-e a maradékkal is megbirkóznia? A cím elnyerésének lehetősége már befészkelte magát az agyamba..."

Abban a helyzetben ez teljesen érthető volt, de ez az egészséges önbizalom nem tudta aztán ellensúlyozni az idény végi (mentális?, fizikai?) lemerülést, ami egy drámai két és fél hetes időszakban sújtott le rájuk a tavasz második felében – gyors egymásutánban a bajnokságot (a Dortmund mögött, egy ponttal), a kupadöntőt (a Schalke ellen, vezetésről), majd a BL-finálét (a Real Madriddal szemben, majdnem végig fölényben játszva) is elbukták. Sőt, a csapat alapemberei nem sokkal később a vb – brazilokkal vívott – aranymeccsét is...

Klaus Toppmöllert mindezek ellenére (vagy elismeréseként) az esztendő „finisében" hazája sportújságírói megválasztották az év trénerének – de ez az egyetlen elsősége, mert összességében négy második és két harmadik helyig jutott élete során, ha a játékoskori eredményeit is idevesszük. A díj átvétele után nem sokkal, a következő idény felénél tudniillik elküldték a Bayertől, majd nem sokkal később, egy évnyi munkálkodást követően Hamburgból is, mivel mindkét helyen a kiesés szele is meglegyintette e patinás klubokat.

Grúziában volt még szövetségi kapitány (2006–2008), azóta viszont munka nélkül van a hatvanadik évét a közelmúltban betöltő szakember – megkockáztatjuk, hogy nem lesz több dobása a (német) futball elitszintjén. Az viszont tagadhatatlan, hogy nemcsak kissé balszerencsés, hanem érdekes, színes egyénisége is (volt) hazája labdarúgásának.