Ryan Giggs, az év brit sportszemélyisége

Rhodri Morgannek, Wales kilenc év után éppen azokban a napokban leköszönő miniszterelnökének többek között ez jutott eszébe a United támadójának kitüntetéséről: „Azt hallottam Ázsiában megforduló honfitársaimtól, hogy a legbiztosabb módszer walesiségünk meghatározására az, ha annyit mondunk: onnan jöttünk, ahol Ryan Giggs született.”

Hogy ez mekkora megtiszteltetés, azt egy itthoni portálon nem kell különösebben ecsetelni. Külföldön járva számos magyarra néztek már elismerően vagy szimpátiával csak azért, mert Puskás Ferenc honfitársa. A párhuzamot nem is vonjuk tovább, most csak annyi a lényeg: a „kis nemzet nagy hőse” címke miatt egy bekezdésbe kerülő két kiemelkedő sportember életműve egyaránt kiállja az idők próbáját.

De vajon megnyerhet-e a szóban forgó játékos egy efféle, nem csupán futballistákra vonatkozó „mérlegelést”? – ezt latolgatták Nagy-Britannia-szerte a december közepi díjátadót követően. Abban teljes egyetértés mutatkozott, hogy Giggsy összteljesítménye (két évtized, 821 /azóta: 890/ tétmérkőzés, 151 /161/ gól az MU színeiben, 30 /33/ trófea, köztük 2 BL-győzelem és 11 /12/ bajnoki cím – hogy csak a fontosabbakat említsük) irigylésre méltó, s példaként állítandó minden fiatal elé.

Ugyanakkor e sikersztori kizárólag 2009-hez kapcsolódó fejezetei sokak szerint kevésbé voltak tartalmasak. Akik így gondolták, általában a labdarúgás és a Manchester United népszerűségével magyarázták Giggs az évi érdemeinek (Premier League-elsőség, a hosszú pályafutásból adódó klubrekordok) „felnagyítódását”.

Megfogalmazódott olyan hajmeresztő vélemény is, miszerint a bukmékerek nagyot buktak volna az F1 világbajnoka, Jenson Button megválasztásán, ezért maguk „szítottak” kampányt Walesben Giggsy támogatására... A tekintélyes The Times internetes fórumának egyik hozzászólója ennél józanabbul vélekedett a mindössze ötödik futballistaként (Bobby Moore /1966/, Paul Gascoigne /1990/, Michael Owen /1998/ és David Beckham /2001/ után) élen végző győztesről.

„Giggsy igazi példakép, vérbeli profi. Lehet, hogy ez kevésnek tűnik egy ilyen szavazás megnyeréséhez, sőt az áprilisban a játékostársai által neki ítélt díjhoz is, ám mindkét esetben a leadott voksok döntöttek, amelyekkel nehéz vitába szállni.”

Márpedig a diadal mértéke árulkodó volt: a BBC több mint félmillió (516473) voksot regisztrált, ezek 29.4 százalékát adták Ryan Giggsre, míg mögötte Button (18.74) és Jessica Ennis (15.58), a hétpróba uralkodónője jelentős lemaradással következett.

A fő esélyesnek tekintett Brawn-pilóta (aki előtt Lewis Hamiltonnak sorozatban kétszer ugyancsak be kellett érnie a második pozícióval) diplomatikusan arról beszélt, hogy bár – mint minden sportoló – mindig, így az effajta megméretéseken is győzni akar, az őt maga mögé utasító sportembert szintén mélységesen tiszteli.

Nyilvánvalóan azért, mert Giggs e kétségkívül rangos elismerés nélkül is a korszak egyik meghatározó labdarúgója, akinek személye így vagy úgy mozgósítani képes a közvéleményt, ez esetben a BBC nézőit – ahogy előző tavasszal a profi futballistákat (PFA-díj), néhány héttel a televíziós gála előtt pedig a walesieket (Az év sportszemélyisége Walesben).

„Gyerekkoromban mindig néztem ezt a műsort, alig fogom fel, hogy most én is a színpadon állok – mondta az ünnepelt, meghatottságában itt-ott belezavarodva a beszédébe. – Ha nem lettem volna elég ideges alapjaiban, elég lett volna csak szétnézni, és megpillantani magam körül ifjúságom hősét, Seb Coe-t és a nemzetközi kategóriában győztes Michael Johnsont... Ha bárhol, bármikor megakadnék egy szerződéshosszabbítási tárgyaláskor, elég lesz csak kitennem a trófeát az asztalra... Teljesen le vagyok taglózva, ugyanakkor végtelen büszkeség tölt el!”

A „vörös ördögök” 11-ese – aki, lévén walesi, sohasem lehetett világ- vagy Európa-bajnokság résztvevője – elsősorban annak tudta be a sikereit, hogy a földkerekség legnagyobb futballklubjában, nagyszerű társak között a „valaha élt legnagyobb edző” (Sir Alex Ferguson) keze alatt dolgozhat, no meg hogy mindig imádta a sportágát és vigyázott az egészségére.

S persze mert sosem felejtette el, mi a kötelességtudat. Ez sheffieldi felszólalása egyik vicces fordulatából is mindenki számára egyértelművé vált: „Liberty, Zach – tudják, ők a gyerekeim –, most már eleget láttatok, ideje ágyba bújni, holnap iskola!”

Azt is mondhatta volna: kedden bajnoki a Wolverhampton ellen, feledtetni kell az Aston Villától elszenvedett hétvégi hazai vereséget, úgyhogy indulok haza. Fájt a térde, ezért végül nem lépett pályára – viszont három nappal később, 2009. december 18-án újabb egy esztendővel meghosszabbította a nyáron lejáró szerződését, sőt azóta ismét, így az immár 38 éves támadó, aki egyedüliként a PL eddigi (a mostanit egyelőre leszámítva) összes kiírásában betalált (ráadásul egyetlen klub színeiben!), továbbra is személyesen, a pályákon képviseli élő futball-legendai státusát.

És noha a friss, idei Golden Foot-díjas klasszis magánélete az egész személyiségének szóló BBC-elismerés óta bizony a példaképi magaslatról leszállítva meghurcoltatott a játékos emberi gyarlóságait címlapokon hirdető bulvármédia sarában, gyaníthatóan ez sem fakítja majd el elképesztő karrierjének fényét az utókor szemében.