Pippo minden idők legjobb gólszerzője lett

Nem lebecsülendő tétért küzdöttek a felek a közelgő klubvilágbajnokság miatt egy héttel előbbre hozott 2007. december 4-i Milan–Celtic meccsen, mégsem várhattunk fordulatokban és gólokban gazdag kilencven percet – alapos volt ugyanis a gyanú, hogy az ütközet az utóbbi évek egyik legunalmasabb mérkőzéseként vonul majd be a BL krónikájába.

Az ok egyszerű: kudarc esetén a skótok kieshettek, a már korábban a legjobb 16 közé jutó olaszok pedig lecsúszhattak a nyolcaddöntő párosításánál előnyt jelentő csoportelsőségről – azt viszont könnyen ki lehetett számolni az öt forduló utáni állásból, hogy egy izgalommentes döntetlent követően minden érintett elégedetten paskolgatná egymás vállát.

Alan Hansen BBC-szakkommentátor szerint előfordulhatott (volna), hogy a szurkolók szempontjából rémisztően hangzó, de a csapatok céljainak tökéletesen megfelelő 0–0-s végeredménnyel zárul a találkozó. Ebben az esetben a Milan is jól jár, és a Celticnek sem kell Doneck felé kacsingatnia, hiszen a Sahtar–Benfica meccs kimenetelétől függetlenül befut a második helyre (viszont ukrán győzelem és a glasgow-iak veresége pontegyenlőséget alakít ki köztük, és ebből az egymás elleni összevetés miatt a keletiek jönnek ki jobban).

Ám betervezett elsőség ide vagy oda, Milánóban akkor tájt nemigen foglalkoztatta az embereket ez az összecsapás, ám ezen nincs mit csodálkozni: a klub életében a keddi BL-mérkőzésnél sokkal fontosabb esemény történt előző vasárnap, amikor Kaká átvette Párizsban a 2007-es Aranylabdát.

A 25 éves brazil futballistát a díjátadás estéjén hazatérve kétezres tömeg köszöntötte a Dóm téren, ahol a klasszis az egyik palota ablakából szólt néhány szót a népekhez, majd az általános éljenzéstől és a rövid beszéd miatt elégedetlenkedők szórványos füttyétől kísérve hátat fordított, és elindult a megszervezett sajtótájékoztatóra.

A konferencián az újságírók kérdéseire adott válaszok közül a legérdekesebb talán az volt, amelyben Kaká a Milan csapatkapitányi tisztéről szőtt terveiről beszélt. A támadó középpályás volt az első a piros-feketék futballistái közül, aki nyíltan bejelentette az igényét a pozícióra.

„Csapatkapitánya szeretnék lenni a gárdának, és erre a szerepre nem is készülhetnék megfelelőbb ember, mint Paolo Maldini, a karszalag jelenlegi viselője mellett – vázolta elképzeléseit a világ legjobbjának frissen megválasztott labdarúgó. – A jövőmet csakis Milánóban tudom elképzelni, még úgy is, hogy korábban számtalan lehetőségem lett volna a váltásra, ez utóbbi azonban egy élklub játékosa esetében nem szokatlan."

Az biztos, hogy a nagyobb felelősségvállalásra irányuló szándékát komolyan gondolta, hiszen nemsokára 2013-ig meghosszabbította a szerződését a lombardokkal – aztán mégis máshogy alakult az élet, és mire a veterán védőlegenda (az előzetes terveihez képest egy év csúszással) visszavonult 2009-ben, ugyanazon a nyáron ő is továbbállt (tovább kellett álljon) a Real Madridhoz.

Visszatérve 2007-hez, a májusi BL-győzelme alapján hivatalosan is Európa vezető erejének számító egyesületnél a neves sztárok megtartása mellett az elkövetkezendő évek ígéretes tehetségeire is jelentős figyelem összpontosult. A Kakát a franciaországi ünnepségre elkísérő alelnök, Adriano Galliani például az újabb (összesen nyolcadik), Milan-futballistához kerülő Aranylabda kapcsán merész jóslatra vállalkozott: állítása szerint négy esztendővel később már Alexandre Patót ünnepli a világ.

„Amikor Andrij Sevcsenkóval jöttem Párizsba a díj átvételére, előre megmondtam, hogy legközelebb Kaká miatt kell ideutaznom – csillogtatta jövőbelátó képességeit a klubvezető. – Most megjövendölöm, hogy még négy évet kell várni, és elérkezik Alexandre Pato ideje."

A 2008 januárjától, tehát nemsokára bevethető fiatal brazil csatárnál azonban – aki a jóslat szerint idén lesz kitüntetve, ehhez képest még a jelöltek közé sem került... – egyelőre jobban várták a piros-feketék szurkolói Ronaldo visszatérését. A hosszú kihagyása után a Cagliari elleni bajnokin végig játszó, négy nappal később viszont ismét megsérülő Fenomént a Celtic ellen még nem, ám a pár nappal utána kezdődő tokiói klubvilágbajnokságon már újra be akarták vetni – nos, ebből sem lett semmi, végül el sem utazhatott Japánba.

Na de hogy mit hozott a legközvetlenebb feladat, a BL-csoportkör D jelű kvartettjének zárása? A kitűzött célokat röviden összefoglalva: a Milannak ugye az elsőség bebiztosítása, a skótoknak a továbbjutás – Filippo Inzaghi számára pedig a csúcsdöntés volt a tétje az egy héttel előrehozott meccsnek.

Az előbbi kettőre már szolgáltunk magyarázattal, az európai kupameccseken aznap estig összesen 62 találatot szerző olasz támadó terve pedig akkor válik érthetővé, ha tudjuk, hogy a német legenda, Gerd Müller neve mellett is éppen ennyi gól szerepel a statisztikákban.

„Szívesen megismerném személyesen is a Bayern München korábbi csatárát, megszorítanám a kezét, és gratulálnék neki ahhoz, amit elért a pályafutása során" – mondta „riválisáról" Pippo az ütközet előtt, hozzátéve azért, hogy esze ágában sincs merő tekintélytiszteletből megállni 62 gólnál.

Hogy játékosa extra motivációja mennyire befolyásolta Carlo Ancelotti vezetőedzőt a Milan kezdőcsapatának kihirdetésekor, nem tudni, mindenesetre több alapemberével ellentétben a 34 éves Inzaghit nem hagyta ki a gárdából, ahogyan a századik BL-mérkőzését játszó Clarence Seedorfot és a friss aranylabdás Kakát sem.

(Zárójelben jegyezzük meg: a Glasgow-ban október elején magát nevetséges színészkedésével lejárató Dida kapust mestere megkímélte a skót szurkolók várható haragjától, és még a keretbe sem jelölte. A brazil akkor játszotta el a nagyhalált, amikor Scott McDonald 90. percben szerzett gólja után a játéktérre futott egy helyi szimpatizáns, és miközben a hazaiak a jobb oldali szögletzászlónál ünnepeltek, a kapu elé szaladva meglegyintette a vendégkapus mellkasát, mire az úgy esett össze, mintha egy gyorsvonat száguldott volna keresztül a testén.

A műveletet az tette igazán nevetségessé, hogy az eset után még megindult a „szurkoló" irányába, majd úgy tűnt, hirtelen bevillant valami az agyába, és a földre vetette magát, hogy aztán hordágyon vigyék le a pályáról. A Celticet 25 000 fontos büntetéssel, míg Didát kétmeccses eltiltással sújtotta végül az UEFA...)

A nagy nevek azonban nem mindig jelentenek garanciát a magas színvonalra, s a Milan játékosai ezúttal nyugdíjasok módjára sétálgattak a pályán. De a skótok sem diktáltak kegyetlen iramot: hiába, a döntetlen mindenkinek tökéletesen megfelelt volna. Ám éppen akkor, amikor a BBC hozzászólásai között megjelentek „a BL történetének legrosszabb meccséről" és „összeesküvésről" szóló bejegyzések, a 70. percben „Superpippo" betalált a vendégek kapujába (1–0).

Így a végén mindhárom cél teljesült: a Milan a győzelmével csoportelső lett, a Celticnek nagy mázlija volt, mert a Sahtar 2–1-es hazai veresége miatt szintén továbbjutott (miközben az ukránokat megtréfáló Benfica még az UEFA-kupa-folytatástól is megfosztotta a doneckieket), Filippo Inzaghi pedig minden idők legeredményesebb góllövőjévé lépett elő Európában.

Azóta egyébként tényleg vitathatatlanul lehagyta Gerd Müllert, hiszen ha az egykori gólzsák teljesítményéhez hozzávesszük az annak idején még nem hivatalos UEFA-szériáként működő Vásárvárosok Kupájában elért hét találatát, akkor a német 69-et tud felmutatni – az olasz viszont ma már 70-nél tart. De mégsem ő áll a rangsor élén, mivel közben lehagyta őt a szintén még mindig aktív Raúl, aki mostanra összesen 73 gólnál jár...

Pippo abban számít unikumnak, hogy Michael Owenen kívül senki másnak nem sikerült eddig a BL-ben három mesterhármast összehoznia – valamint ő lett az első futballista, aki az európai csapatok számára szóba jövő valamennyi nemzetközi kupában eredményes volt. Ez akkor dőlt el, amikor 12 nappal a Celtic elleni kínlódós siker után a klub-vb döntőjében a Milan 4–2-re felülmúlta a Boca Juniorst, és ő (egyaránt a saját jogon is gólt szerző Kaká passzából!) kétszer bevette az argentinok hálóját...