Olasz futball: díszsorfal a győzteseknek

A címvédő Inter a Serie A négy évvel ezelőtti idényében bőszen menetelt az újabb scudetto felé. A csapat a firenzei rangadón aratott biztos győzelmének (2–0) köszönhetően továbbra is három pont előnnyel vezetett a Roma előtt – nem véletlenül hasonlította Roberto Mancini alakulatát egy harckocsihoz valamelyik olasz hírportál a 2007. december 2-i meccs után.

A Tomás Ujfalusi, Adrian Mutu vagy Christian Vieri nevével fémjelzett Fiorentinára viszont egy rossz szót sem mondhattunk, hiszen nyílt sisakkal, bátran támadva egy percig sem roppant össze – igaz, a végsőkig tartó küzdelmet ezúttal a különleges körülmények is megkövetelték a liláktól.

Cesare Prandelli mester ugyanis először ült le a kispadra azóta, hogy a vele huszonhat esztendeig házasságban élő felesége, Manuela hosszas betegség után néhány nappal korábban meghalt. Megható volt, ahogy az Artemio Franchi Stadion közönsége osztozott az ötvenéves vezetőedző gyászában: a találkozó előtt a szurkolók fehér rózsákat dobtak a pályára, a szomorú eset miatt beiktatott egyperces szünet során pedig példamutató fegyelmezettséggel emlékezett a publikum, pisszenés sem hallatszott az arénában.

Aztán a 10. percben újra elhallgatott a hazai tábor, ekkor azonban már jóval prózaibb oka volt a némaságnak: együttesük gólt kapott. A chilei Luis Jiménez Zlatan Ibrahimovic átadását követően lőtt a hálóba, és a gólpasszt jegyző svéd légiós volt a második találat előkészítője is, az első félidő utolsó előtti percében zseniális passza nyomán Julio Cruz vette be Sébastien Frey hálóját.

A francia kapust azonban a két kapott gól ellenére csak dicséret illeti, hiszen ha nem hárítja az a szokásosnál is nagyobb lövőkedvében lévő Zlatan újabb és újabb bombáit, akár még csúnyább vereségbe is beleszaladhatott volna a Fiorentina.

A nagy varázslat, az „Ibracadabra" azonban a két assziszt és a kiváló teljesítmény ellenére is hagyott némi hiányérzetet a fekete-kékek híveiben – a támadó ugyanis ezúttal sem tudott hozzátenni a saját góljaihoz (bajnokin ekkor már bő két hónapja, szeptember 29-e óta adós volt velük).

Ami pedig a vendéglátókat illeti, drukkereik után a firenzei alakulat tagjai is tiszteletre méltó módon reagáltak aznap a fejleményekre: a vesztes találkozót követően amolyan díszsorfalat álltak az öltözőbe vonuló milánói játékosoknak, és kézfogással, tapssal gratuláltak nekik a győzelmükhöz. Az azokban az időkben egyre több botránnyal terhelt olasz labdarúgóéletben aztán páratlan lelkesedéssel fogadták a kezdeményezést, hogy a Fiorentina gesztusát tegyék általánossá Itália bajnokságaiban.

„Szép jelenet volt, az olasz futball jelenlegi helyzetében nagy szükség van az efféle sportszerű megnyilvánulásokra" – emlékezett az eseményekre Roberto Mancini, az Internazionale vezetőedzője.

Az eset rendkívül pozitív visszhangját észlelve a korábban tétovázó sportági vezetők is teljes mellszélességgel kiálltak a lilák szokatlan akciója mellett. Antonio Matarrese, a liga elnöke például rögvest javasolta, hogy az ellenfélnek járó gratulációt januártól tegyék kötelezővé a Serie A és a Serie B mérkőzésein (hogy ezáltal akár az ősi ellenségnek számító Inter és Milan vagy a Roma és a Lazio játékosai is közösen tiszteleghessenek a nagy rivális tagjai előtt...).

Az elismerés e módja egyébként nem volt példa nélküli, hiszen felidézte az Angliában már meghonosodott szokást, a Premier League-ben ugyanis a bajnoki címet idény közben bebiztosító csapatot a hagyományok szerint a szezon hátralévő részében illik megtapsolnia a mindenkori ellenfélnek.

De más sportágakban is akad példa hasonlóra. A rögbiben például régi múltra tekint vissza a „harmadik félidő" intézménye, ami azt jelenti, hogy a meccs után a két csapat tagjai összeülnek, közösen megisznak egy-két sört, tréfálkoznak, és megbeszélik a találkozó tapasztalatait. Az egyik legismertebb olasz rögbis azonban úgy vélte, ezt a fajta köszöntést nem lenne szerencsés kötelezővé tenni.

„Nekem is tetszik, ha egy sporteseményen ilyen pozitív viselkedést tapasztalni, különösen akkor, ha a gesztus spontán módon, a sportolók szívéből jön, ahogyan az Firenzében is történt – fejtegette Andrea Lo Cicero. – Ám nem szabad ezt erőltetni, csak akkor van értelme, ha a játékosok önszántukból szeretnék ilyen formában kifejezni az elismerésüket."