Rekorder klasszisát ünnepelte a Veszprém

A férfi kézilabda BL 2004–2005-ös kiírásának csoportkörében a Fotex KCV a záró fordulóban a TBV Lemgo elleni hazai találkozón nagy fegyvertény elérésére készült: ezen az ütközeten dőlt el az elsőség kérdése. A három szezonnal korábban döntőig menetelő, ám az előzőben a legjobb nyolc között elbukó veszprémiek 28–23-ra győztek Lemgóban, ezért akár még ötgólos vereséggel is mindhárom riválisukat megelőzve juthattak tovább.

„Minden eddigi erőfeszítésünk hiábavaló volt, ha most vereséget szenvednénk a világsztárokat felvonultató vendégeinktől – mondta Zdravko Zovko, a magyar együttes horvát edzője. – Arra gondolni sem merek, hogy csodálatos szurkolóink ne ünnepelhessék a sikerünket és a csoportelsőségünket. Aki ismer bennünket, az tudja, hogy mi mindig, mindenhol nyerni akarunk.

Legutóbb a litván bajnok ellen, amelyet persze nem lehet a Lemgóhoz hasonlítani, végig koncentráltan, összefogottan, magas hőfokon játszottunk. Most sokkal erősebb, képzettebb gárdával szemben kell ugyanezt megtennünk. Mindenképpen élen akarunk végezni, mert a nyolcaddöntő második mérkőzését így itthon játszhatnánk."

Sokan úgy vélték, a Lemgo nem mozgatja majd meg az összes energiáját azért, hogy hat góllal nyerjen a helycsere érdekében, mert ez szinte lehetetlen vállalkozás a híres veszprémi katlanban. Esélyeit csökkentette, hogy Baur, a válogatott irányító el sem utazott hazánkba, mivel fájós Achiles-inát Svájcban műtötték, Stephannak pedig a formájával és az erőnléti állapotával adódtak gondjai. Egyszóval Volker Mudrow edző nem volt túlzottan derűlátó.

A hazai drukkereket azonban sokkal jobban érdekelte ennél, hogy a csapatkapitány, Csoknyai István három héttel korábban már a 40. születésnapjához ért, ráadásul ezen a 2004. november 13-i napon kereken a 125. Európa- kupa-mérkőzésén léphetett pályára. A világhírű átlövő egyszerűen kihagyhatatlan volt az együttesből!

„Sok nagy csata és siker részese lehettem Fotex-mezben – emlékezett akkor a megelőző 15 évre a védekezőspecialista. – Négy meccs azonban biztosan feledhetetlen marad. Az 1992-es KEK-győzelmünk, az elbukott 2002-es BL-döntőnk, aztán az a barcelonai összecsapás, amelyen összesítésben már tíz góllal vezettünk, s mégis veszítettünk, mert idegenben eggyel kevesebb gólt lőttünk. A negyedik emlék is a katalánokhoz fűződik, tavaly ősszel egy góllal, de mi jutottunk tovább velük szemben. Úgy örültem annak a győzelemnek, mint egy kisgyerek.

Ám ez már mind-mind történelem. Fontosabb, hogy most a Lemgo jön hozzánk, s illene megvernünk. Újra remek csapat formálódik nálunk, melynek tagjai képesek egymásért harcolni. Abban reménykedem, hogy a nyolcaddöntő sorsolásakor végre egyszer elkerüljük a legerősebb vetélytársakat. Emlékezzünk csak, az utóbbi években rendre a spanyolok – León, Pamplona, Barcelona, Ciudad Real – kerültek az utunkba. Talán ezúttal megszakad ez a sorozat."

Előbb azonban még le kellett játszani az utolsó csoportmeccset, amelyen nem szabadott hat góllal kikapni. Márpedig pontosan hatgólos különbség lett a vége... Holott a kezdés előtt nagy volt hazai részről az óvatosság.

„Nem téveszt meg bennünket, hogy ellenfelünk csak tizenkét játékost nevezett a találkozóra, mert tudjuk, a német csapatok az utolsó pillanatig küzdenek és a Lemgo az utóbbi években a német válogatott gerincét adta" – vélekedett például Magyarádi Péter, a klub alelnöke.

A csata előtt a klub vezetői köszöntötték a jubiláló Csoknyai Istvánt, majd megfontoltan, biztos helyzet kialakítására törekedve kezdett mindkét fél. A Lemgóból – amelynek a kilencvenes években Mocsai Lajos volt az edzője és Marosi László az egyik legfényesebb csillaga – főleg a beállós Schwarzer veszélyeztetett, a hazaiak pedig Gál és Lazarov találataival örvendeztették meg a lelkes publikumot (10–4).

A németek időt kértek, mert meglepte őket, hogy Gált pontos bejátszásokkal hozták helyzetbe a társai, miközben ők főleg Pérez semlegesítésével foglalatoskodtak. Eközben a túloldalon a Veszprém erőszakosan és igen hatékonyan védekezett. A vendégek vergődtek, de becsülettel küzdöttek és több támadási variációval kísérleteztek. A balátlövő poszton hol Stephant, hol a svájci Baumgartnert (az 1995-ös vb gólkirályát) játszatták.

A cserélgetés, valamint a gyors indítások eredményeként csökkent a Fotex előnye (12–8), de Sola szinte kottából védte Zerbe és Christophersen próbálkozásait. A Buday helyére álló Eklemovicsot roppant szigorúan őrizték, ám a mérkőzés legcsúnyább jelenete mégis Kehrmann nevéhez fűződött: a válogatott jobbszélső szándékosan összerúgta a ziccerben kapura törő Pásztor bokáját. Kár volt ezért a jelenetért, mert egyébként sportszerű küzdelem folyt.

A két méter fölötti lemgói sáncot (Zerbe, Baumgartner, Schwarzer) végre Pérez is átlőtte néhányszor (18–10) és a Fotex megállíthatatlanul száguldott a csoportelsőség felé. Az újabb mesébe illő diadalban, akárcsak Lemgóban, főszerep jutott a világbajnok Sola kapusnak, továbbá a macedón válogatott kulcsjátékosának, Lazarovnak, aki a mezőny legjobbja volt.

A hazaiak egymást múlták felül, óriási akarattal csatáztak, sőt az irányító Eklemovics és társai néhány trükkös megoldással is szórakoztatták a nézőket, akik a végjátékban már nem zsörtölődtek egy-egy kimaradó ziccer miatt. A Fotex KCV kitűnő játékkal biztosan nyert és százszázalékos teljesítménnyel végzett kvartettje élén!

Csoknyait lapunk és Zdravko Zovko („remekül szervezte a védekezést") is kiemelte az összecsapást követően, ám a leginkább Csoki néven emlegetett veteránnak a továbbiakban csak rövid távon teljesült a kívánsága: a 16 között az ukrán Zaporizzsja viszonylag könnyen vehető akadály volt (67–58-as összesítés). Aztán viszont megint jöttek a spanyolok...

Ráadásul megint a Ciudad Real, amely pontosan úgy, mint egy évvel korábban, a negyeddöntőben ismét kettős győzelemmel ejtette ki a Fotexet (s majd nem is fékezett a fináléig, ahol a Nagy László-féle Barcelonának csak egyetlen találattal adta meg magát). A veszprémi szurkolóknak esetleg ez utóbbi eredmény jelenthetett némi vigaszt, illetve már rögtön az elvesztett párharc után az, hogy a 12 gólos differenciát ezúttal sikerült lefaragni mínusz nyolcra (méghozzá nem akárki, hanem a rá következő kiírás BL-győztese ellen)...

Az évad végén visszavonuló Csoknyainak így is bőven maradtak szép emlékei, ahogy azt maga is felsorolta annak idején a Nemzeti Sportnak, ráadásul arról nem is beszélt (miként a két további, „ezüstös" KEK-fináléról sem), hogy a barcelonai olimpia mellett a kilencvenes években három-három vb-n és Eb-n is szerepelt a magyar válogatottal, sőt az 1997-es világbajnokságon elődöntőbe jutott az együttessel. Összesen 170-szer öltötte magára a címeres mezt és közben 168 gólt szerzett.

Talán még nagyobb szó, hogy 1983-ban, Dunaújvárosban megkezdett NB I-es pályafutása lezárásakor – elsősorban a veszprémi másfél évtizednek köszönhetően – elmondhatta magáról: senki nála többször nem nyert élvonalbeli aranyérmet és Magyar Kupát (1992 és 2005 között 12-12 alkalommal), illetve senki nála többször nem játszott nemzetközi és hazai bajnoki mérkőzést!

Mi több, Csoknyai István azóta is részese maradt a sikereknek, hiszen 2005 óta (2007-től Mocsai Lajos mellett) másodedzője az épp az ő „funkcióváltása" táján MKB névre átkeresztelt csapatnak, sőt egy kis időre még szövetségi kapitány is lehetett.