„Jól megélnek ebből, jobbra nem vágynak"

Az elbukott világbajnoki selejtezőket követően (csoportunkban a negyedik helyen végeztünk a horvát, svéd duótól nagyon, Bulgáriától kicsit lemaradva) a magyar válogatott egy hónappal később Athénba utazott, hogy a hivatalos FIFA-játéknapon megmérkőzzön az előző évi Eb bravúraranyérmesével.

A mienknél ezúttal nem szerepelt a megelőző hónapokban alapembernek számító Juhász Roland, Vanczák Vilmos védőkettős, illetve Huszti Szabolcs és Gera Zoltán (utóbbit leszámítva mind az U21-eseknél játszottak éppen fontos tétmeccset), sőt a szintén rendszeresen foglalkoztatott Takács Ákos és Stark Péter sem. Nem is várt senki csodát, és nem is az eredmény volt elborzasztó, hanem az „élmény".

Tájékoztatás gyanánt az összeállítások. Görögország: Nikopolidisz (Kocolisz, 75.) – Szeitaridisz (Vintra, 53.), Kirjakosz, Ancasz, Fisszasz (Gekasz, 86.) – Jannakopulosz (Kapszisz, 94.), Zagorakisz (Kafesz, a szünetben), Baszinasz, Kacuranisz – Manciosz (Papadopulosz, sz.), Szalpingidisz (Liberopulosz, sz.). Magyarország: Király – Bodnár. Éger, Gyepes, Balog Z. (Ferenczi, sz.) – Korsós Gy., Hajnal (Böjte, 90.) – Böőr (Kenesei K., 70.), Rósa D., Halmosi – Torghelle.

A kezdő tizenegyében hét, később további három Európa-bajnokot – valamint a szintén jó nevű Kirjakoszt, Gekaszt, Szalpingidiszt – felvonultató házigazdák részéről a jobb oldalt szinte egyedül bejátszó, gyorsasága és cselezőtudománya révén – a mieink számára – tarthatatlan Szteliosz Jannakopulosz állandó „riadókészültséget" okozott a magyar kapu előtt, és a Bolton légiósa megannyi jó passz után a 31. percben a befejezést is magára vállalta.

A második játékrészre tulajdonképpen kár is szót vesztegetni – legalábbis, ami a labdarúgószakmát illeti. Mindvégig érezni lehetett, hogy ez barátságos meccs, a görögök támadgattak, a mieink védekeztek, a szakvezetők sokat cseréltek, a lelátón ülők pedig ásítoztak (és nem azért, mert Athénban 23 óra is elmúlt már, amikor véget ért a találkozó).

A 77. perctől fogva viszont fütyültek a nézők, hiszen a jelek szerint a félidő utolsó negyed órájában kapcsoló magyar együttes teljesen váratlanul egyenlített (a Hajnal felvágásért megítélt büntetőt Kenesei Krisztián értékesítette). Tudatos, megkomponált futballról nem beszélhettünk, ahogy esik, úgy puffan alapon zakatolt a játék, és az egyébként tökéletes szürkeséget már csak Torghelle Sándor – akkoriban még rá jellemző – piros lapja színesítette.

A támadó fegyelmezetlensége pedig azért is volt fájó, mert a görögök a végén – már a hosszabbításban – csak kipasszolták a védelmünket, és megszerezték a győztes gólt (2–1). Ha az öltözőfolyosói híreknek hinni lehetett, Lothar Matthäus a lefújás után bizony keményen lehordta a játékosokat. Később aztán részletesebben is értékelt, de ennek felidézése előtt pár szó a visszhangról.

Az itthoni fanyalgás papírformaszerű volt, ám az Égei-tenger partvidékén sem estek hasra saját válogatottjuk produkciója láttán. A Ta Nea című politikai napilap sportmellékletében a tudósítás címe így festett: „Győzelem – kongó lelátók előtt". A szerzőnek a későbbiekben sem sikerült kilábalnia az üres széksorok látványa okozta sokkból (a különböző jelentések 7 és 15 ezer közé „szórták" a nézőszámot).

A látogatottság minden előzetes várakozást alulmúlt, igaz, az effajta szurkolói vélemény benne volt a levegőben, hiszen az Eb-címvédő csapat kudarcot vallott a vb-selejtezőkön (szintén negyedikek lettek, de tapadva a rendkívül összetömörülő ukrán, török, dán trióra).

A Kathimerini cikke a meccs tét nélküli jellegében vélte felfedezni a gondok (mármint a gyenge találkozó) gyökerét. „Túlságosan barátságos mérkőzés..." – adta meg az alaphangot a cím, majd így folytatódott a bírálat: „A kötelező győzelem kategóriájába sorolandó ez a siker, ám azzal nem árt tisztában lenni: ha ez a két alakulat valóban ott akar lenni a soron következő Európa-bajnokságon, többet kell nyújtania, sokkal többet."

Nagyjából ez utóbbi „vészjelzés" jött le a vendégek szakvezetőjének értékeléséből is, de csak második lendületből. Elsőre tudniillik azt a rövid elemzést véshették fel a görög újságírók, hogy: „Gratulálok Otto Rehhagelnek és csapatának. Az utolsó pillanatban nem koncentráltunk eléggé, és ez a vereségünket eredményezte. Az igazsághoz tartozik, hogy hét alapemberemet kellett nélkülöznöm ezen az estén" – mondta Lothar Matthäus.

Aztán a magyarok szövetségi kapitánya udvariasan elköszönt a sajtótájékoztató részvevőitől, majd felült az együttest a repülőtérre szállító buszra. A trénerhez közel állók azonban jelezték: hiába tűnik nyugodtnak, forr benne a düh. A ferihegyi landolást követően, hajnali fél háromkor ki is tört... Az alábbiakban az NS 2005. november 18-i számában közölt tanulságos interjút olvashatják.

– Korán vagy inkább későn van az értékeléshez?
– Tudja jól, a futballról bármikor lehet velem beszélni, de szívem szerint most az egyszer arra kérném, ne engem kérdezzen, hanem a játékosokat – mutatott rá a pakkjaikra váró labdarúgókra Lothar Matthäus. – Magyarázzák csak el ők, miért kaptunk ki. Mert nekem már elegem van abból, hogy mindig én viszem el a balhét a vereségek után. Ilyenkor keresem a mentségeket, úgymint rossz volt a pálya, még rosszabb volt a bíró, az időjárás nem kedvezett nekünk és a többi... Na nem, ez már nekem is sok! Ettől már én is padlóra kerülök.

– Állítólag visszhangzott az öltöző, úgy kiabált a futballistákkal a lefújást követően.
– Nem tagadom, indulatos voltam. Számon kértem rajtuk a lélektelen játékot. Nemhogy a válogatottban, de még a grundon sem lehet úgy futballozni, ahogy azt egyesek tették. Mintha semmit sem jelentene számukra a címeres mez. Ha nem akarnak válogatottak lenni, szóljanak nekem, bizonyisten, elfogadom, ha lemondják a szereplést, sőt még sok sikert is kívánok nekik a pályafutásuk hátralevő idejére. Megmondjam, mi a baj?

– Ha volna szíves.
– Az, hogy sokan elégedettek azzal, amit eddig elértek. Jól megélnek ebből, és – tisztelet a kivételnek – többre, jobbra nem is vágynak. Ennél nagyobb gond, hogy hiába minden igyekezet, a hozzáállásukon nem lehet változtatni.

– Ezt személyes kudarcnak tekinti?
– Miért volna ez az én kudarcom? Én edzettem őket gyerekkorukban? Én neveltem beléjük ezt a mentalitást? Tudom, erre sokan azzal kontráznak, hogy a magyarok már csak ilyenek, de kérdem én: az évek óta csúcson lévő vízilabdázók miért feszülnek meg ma is minden egyes meccsen? Rettentően zavar, hogy amíg az edzésen élvezet nézni a futballistákat, mert mint az őrültek, úgy hajtanak, addig a mérkőzéseken csak totyognak. Azzal, hogy bekerültek a kezdőcsapatba, azt hiszik, minden el van intézve. Hol élnek? Hát nem az volna a normális, hogy a találkozókon még inkább odategyék magukat?

– Ideje volna neveket is említeni, nem?
– Nem!

– Akkor azt mondja meg, akadt-e olyan labdarúgó, akire nem vonatkozik a kritika?
– Négy-öt futballistán véltem felfedezni, hogy tisztában van vele: a hazájáért küzd.

– Legalább az ő nevüket árulja el.
– Ilyen könnyen nem húz csőbe... A következő kerethirdetés előtt úgyis kiderül, kikre gondolok. Azt már most megmondom, hogy a decemberi, amerikai túrára jó néhány fiatalt elviszek. Az olaszok ellen élmény volt látni az utánpótlás-válogatottat, a srácok példát mutattak küzdeni akarásból. Nekem ilyen játékosokra van szükségem! (A Fülöp – Regedei, Vanczák, Juhász, Takács Z. – Czvitkovics, Vadócz, Sándor Gy., Huszti – Feczesin, Priskin felállású, csereként Borit, Magasföldit és Vaskót bevető Róth Antal-gárda összesítésben csupán 2–1-re bukott el a korosztályos Eb pótselejtezőjén a Pazzini által továbblőtt favorittal szemben – a szerk.) Olyanokra, akik értékelik, hogy válogatottak lehetnek. Akik visszaadnak valamit abból, amit a nemzeti együttesnél kapnak. Mert itt, kérem, minden lehetőség adva van a sikeres szerepléshez: a legjobb szállodákban laknak, a legfinomabb kosztot kapják, a legkényelmesebb módon utaznak a fiúk. Most is, ahogy vége volt a meccsnek, máris indulhattak ki a repülőtérre, mert várt rájuk a különgép. Ahelyett, hogy egy személyvonattal zötykölődtek volna haza...

– Szóval még véletlenül sem vagyunk sínen.
– Egyelőre nem. És addig nem is leszünk, amíg meg nem találjuk a megfelelő mentalitású játékosokat. Ami engem illet, biztos, hogy néhány napig a legfrissebb „élményen" rágódom majd, de aztán újra belevetem magam a munkába. Hátha jóra fordul minden...

Matthäusszal semmiképp sem fordult – a következő esztendőtől már nem ő irányította legjobbjainkat (miközben azért az NS odaszúrt neki is egyet a cikkhez mellékelt jegyzetében, miszerint bármilyen pocsék volt az athéni teljesítmény és bármennyi nehezítő körülményt fel lehet sorolni, azért a kapitány csak nem teszi fel a kezét, hogy beismerje: ő is hibázott...).

Az mindenesetre biztató, hogy az általa dicsért U21-es csapatból többen azóta a nagyok között szerepelnek – de mintha a mostaniak mentalitása úgy összességében is jobb lenne, mint az utóbbi egy-két évtized nem egy időszakának kiválasztottjaié volt.