Lordok fricskázták a mókás Pool-kapust

Bruce Grobbelaar annak idején azzal híresült el, hogy előbb idióta arckifejezéssel a hálót harapdálta a kamera felé fordulva, majd „spagetti-lábakon" dülöngélt az 1984-es római(!) BEK-finálé végén, mialatt a fél világ tövig rágta a körmét a Roma–Liverpool meccset (1–1) eldöntő tizenegyespárbaj közben.

A trófea elhódításából – az egyaránt világbajnok Bruno Contit és Francesco Grazianit mókázásával kissé megzavarva – oroszlánrészt vállaló excentrikus Pool-legenda nevével még nagyon sokáig kezdődött az együttes összeállítása (1981–1994 között 440 bajnokin állt a gólvonal előtt, aminek során három-három FA-, illetve Ligakupa mellett hat bajnoki címet ünnepelhetett), és bizonyos értelemben másodszor is a történelembe masírozott, de ekkor már a jog históriájában szerzett örökbérletet.

Tán ismert, hogy a Stadio Olimpico (egyik) hősét tíz évvel később igencsak meghempergette a sárban a Sun című bulvárlap, amely grandiózus cikksorozatban leplezte le a kenőpénzeket elfogadó, s állítólag mérkőzéseket eladó futballista galádságait.

Az eset azért számít egyedinek, mert számos olyan fordulat tarkította, amely korábban sohasem volt példa. A brit bíróságok meglehetősen gazdag múltjában ugyanis egyszer sem történt meg addig, hogy rágalmazási ügyben a fellebbviteli bíróság gyökeresen ellentétes álláspontra jusson, mint az első fokon eljáró testület. Miképp az is unikumnak minősül, hogy a „tetőn", a Lordok Bíróságán az első ítélettel értettek egyet, megkontrázva a másodfokot.

Más kérdés, hogy Grobbelaart illetően ez nem osztott, nem szorzott: ugyanúgy nyakig ült abban a bizonyos trutymóban, mint nyolc esztendővel azelőtt. Merthogy a Lordok Házának tagjaiból verbuvált, harmadfokon határozatot hozó kvintett salamoni döntésre jutott: a rágalmazást megállapította, ám kártérítés gyanánt mindössze egy fontot ítélt meg a zimbabweinek.

E látszólagos ellentmondás az ügy összetettségéből fakadt, gyaníthatóan ezért is bolyongott annyit az eset az igazságszolgáltatás nevezetes útvesztőiben. Elvégre azt elég nehéz lett volna tagadni, hogy Bruce felnyalt némi kenőpénzt különböző emberektől – erről a Sunnak magnófelvételei voltak.

Az újság ebből persze arra következtetett, hogy Grobbelaar nyilvánvalóan meccseket adott el – csakhogy ezt az állítást nem találták megalapozottnak az illetékesek, mondván, a Sun nem tudta bebizonyítani, hogy a kapus direkt engedett be gólokat.

Első fokon ez utóbbiból kiindulva szavaztak meg Grobbelaarnak 85 ezer fontnyi kártérítést, szinte teljesen tisztázva a vádak alól. A fellebbviteli bíróság ugyanakkor a hangfelvételekre helyezte a hangsúlyt, és nemes egyszerűséggel „perverznek" titulálta a korábbi ítéletet, amely „a valóság félremagyarázása, ezt pedig ennek a bíróságnak helyre kell hoznia". Helyre is hozta: 2001 januárjában a Sunt hirdette ki győztesnek.

Ezek után léptek színre a Lordok, akik 2002. október 25-i ülésükön 4:1 arányban úgy határoztak, hogy az első fok jól látta: valóban bizonyíthatatlan, hogy Grobbelaar mérkőzéseket „dobott" volna, ám szerintük a kapus a „szisztematikusan korrupt magatartása" alapján egy fontnál nagyobb bánatpénzt nem érdemelt. A különvéleményt megfogalmazó Lord Steyn kifejtette: két ízben is egyértelmű volt, hogy a kapus pénzt vett át, s megkísérelte a mérkőzések eladását, azaz igazságtalan a javára dönteni.

A többiek – Lord Bingham, Hobhouse, Millett és Scott – úgy vélték, ennyire elítélően nem lehet fogalmazni, viszont a maguk eredeti nyelvezetén megindokolták, miért csökkentették 84 999 fonttal Grobbelaar kártérítését: „Oly módon cselekedett, amely nem engedhető meg egyetlen becsületes és jóravaló futballista esetében sem; tette – ha nem lepleződik le s ítéltetik el – alááshatja annak a játéknak az integritását, amely milliók támogatását és lojalitását élvezi."

Fentiek alapján aligha fogalmazhatunk úgy, hogy Grobbelaar neve tisztázódott, aki a háló helyett alkalmasint az öklét harapdálhatta: a Suntól kapott egy fontot nem csak azért tűzhette a kalapja mellé, mert voltaképpen őt tették nevetségessé a bírák, de azért is, mert neki kellett megfizetnie a lap ügyvédi és perköltségeit (mintegy 500 ezer fontot), melyek a saját hasonló kiadásaival együtt akár egymillióra is rúghattak. Nyert – ám kénytelen volt csődöt jelenteni...