Aki bekötötte a Szabadság-szobor szemét

A címbeli tény valóban megtörtént, mégpedig precízen kifüggesztett fekete lepellel, jelképezve Amerika vakságát a magyar szabadságharc eltiprójával szemben (az 1959-es történetre alább még visszatérünk). Mindez az akkoriban már odaát élő Serényi István érdeme – hozzánk viszont legfeljebb csak a Szabad Európa Rádión keresztül juthatott el a hír.

Akkor fogant meg benne az a gondolat is, hogy az 56-os forradalom következő évfordulóján ugyancsak látványos módon emlékeztesse a világot arra, mi is történt a magyarokkal. Így 1960 októberében – trikóján az „Emlékezz Magyarországra" („Remember Hungary") felirattal – nyolc nap alatt New Yorkból Washingtonba futott, ahol a „rab nemzetek memorandumát" a világsajtó nyilvánossága előtt nyújtotta át a Fehér Háznál Richard Nixon akkori alelnöknek.

Ez a futás persze az emlékezésen túl rendkívüli sportteljesítmény is volt, hiszen naponta legalább egy maratonit lefutni nyolc egymást követő napon manapság is nagy szó, pláne fél évszázada, amikor az ultrafutást gyakorlatilag még senki sem kultiválta. De hát az 1917-es születésű Serényi Istvánnak nem ekkor indult a sportolói pályafutása: 1943-ban például országos bajnokságot nyert akadályfutásban.

– A középiskolában kezdtem el sportolni – mesélte kereken húsz éve, Európába (a közeli Ausztriába) frissen visszaköltözve a Nemzeti Sportnak, amely az 1991. október 23-i ünnepet megelőző számában írt a különös életút különös fordulatairól. – Eleinte középtávfutó voltam, de ezekben a versenyszámokban a harmincas évek végén olyan nagy volt a konkurencia, hogy mással kellett próbálkoznom. Az akadályfutást választottam, ám mivel Veszprémben, ahol akkor éltem, nem volt akadály, ezért az országúton a kilométerköveket ugráltam át. Óriási meglepetésre ilyen felkészülés után is sikerült bajnokságot nyernem.

– A pályafutása azonban hamarosan megszakadt...
– Igen, mert a háború után öt évre elítéltek. Ennek persze előzménye volt. Még a háború alatt valahogyan a hírlapírók mellé sodródtam. Elsősorban sporttal és színikritikával foglalkoztam. Amikor azonban Mindszenty József Veszprém megyés püspöke lett, anélkül, hogy ismert volna, a Veszprémi Hírlap főmunkatársává nevezett ki. Attól fogva mindenhová magával vitt, és később ez lett a vesztem. Szerencsére csak egy évig tartottak bent, utána még versenyeztem, sőt a londoni olimpiai keretbe is bekerültem. De már nem tudtam utolérni magamat. S a fellebbviteli tárgyalás után kiderült, hogy nem szabad itthon maradnom. 1949 februárjában léptem át a határt.

– Ausztriában már nem sportolt?
– Áprilisban Salzburgban elindultam a mezeifutó-bajnokságon és nyertem. Pedig már nem edzhettem. De úgy éreztem, hogy az életemért futok. Fel is figyelt rám az amerikaiak helyi parancsnoka, s felfogadott a hadsereg lapjához – újságkihordónak. Így jobb fizetésem volt, mint a hozzám hasonlóknak. Amikor Ausztria semleges lett, hívtak, menjek én is Amerikába. Így 1956 nyarán a feleségemmel együtt repülőre ültünk.

– Osztrák lányt vett el?
– Dehogy! Magyart! Ez nagyon fontos volt számomra. Aztán 1959-ben az Egyesült Államokba várták Nyikita Hruscsovot. Azt az embert, aki három évvel korábban vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot. „Hogy miért nem köti be valaki a Szabadság-szobor szemét!?" – háborodott fel a feleségem. Ez adta az ötletet. Másnap már ott voltam a szobornál, és csak néztem, hogy csak a szeme is mekkora! Végül egy barátom megszerezte a méreteit, s én elkészítettem a tervemhez szükséges eszközöket. A megfelelő időpontban áthajóztam a szigetre, s amikor Hruscsov amerikai földre lépett, a szobor szeme előtt már lepel függött.

– Ettől kezdve bárhol járt a világon, mindenhol megtalálta a módját, hogy a magyar ügyre felhívja a figyelmet.
– A New York–Washington futás után 1962-ben San Franciscóból New Yorkba gyalogoltam, trikómon ugyanazzal a felirattal. A hetvennégy nap alatt, amerre haladtam, mindenhol Magyarországgal foglalkozott a helyi sajtó. S mellesleg az eredmény jobb volt, mint az 1909 óta fennálló amerikai útvonalcsúcs. Mivel a feleségem az American Expressnél dolgozott, minden évben kedvezményesen utazhattunk el valahova. Így jártam be a világot, s harminc év alatt negyvenhárom országban igyekeztem felhívni a figyelmet nemzetem rabságára.

– Hasonló teljesítményekért mások jelentős összegeket vágnak zsebre. Soha nem gondolt arra, hogy inkább valamit reklámozva fusson, s abból jól éljen?
– Bizony, az amerikaiak között akadtak olyanok, akik furcsán néztek rám. Azt mondták, hogy hagyjam el a címert és a feliratot, viseljek valamilyen reklámot a helyén, s úgy tegyem meg a San Francisco–New York utat. Mikor erre nem voltam hajlandó, azt mondták: te nem vagy normális. Amerikában ugyanis sokan nem tudják elképzelni, hogy mit érezhet a hazája iránt egy európai.

– Mit érzett akkor, amikor végre itthon bekövetkeztek a változások?
– A választások utáni napon a feleségemmel együtt sírtunk. El sem tudtuk képzelni, hogy ezt megéljük. Május óta egyébként Bécsben élünk, és most már annyi időt töltünk itthon, amennyit csak tudunk.