A spanyolok csaknem kiutálták a „jövőt"

Normális esetben bármely válogatottnak megtépázhatatlan önbizalmat kölcsönöz egy több mint egyéves veretlenségi széria, nem szólva a szövetségi kapitányról, aki 2004. augusztusi hivatalba lépése óta nem állt fel vesztesen a kispadról.

Spanyolországban azonban szó sem volt hurráhangulatról a 2005. szeptember 7-i találkozó előtt, sőt félni lehetett, hogy a nevek alapján pompás társulatnak (a kezdőt tekintve: Casillas – Salgado, Puyol, Marchena, Del Horno – Joaquín, Xabi Alonso, Xavi, Vicente – Raúl, F. Torres) beletörik a bicskája a vb-selejtezőkbe. A közönségét elkápráztatni akkor már régóta nem tudó csapatnál tisztában voltak vele: alighanem végleg elbúcsúzhatnak a csoport első helyétől, ha Madridban nem képesek megverni az éllovas Szerbia-Montenegrót.

Az aggodalom azért sem tűnt alaptalannak, mert a megelőző erőpróbán a szerény képességű Kanada legyűrése csak kínkeservesen sikerült (2–1). „Gyengén játszottunk. Nem találtuk a ritmust, és semmit sem tettünk azért, hogy a szurkolók bízzanak bennünk" – ismerte el az ősz mester, Luis Aragonés.

Az igazi problémát az jelentette, hogy ezt egy ideje az ibériaiak majdnem minden meccséről el lehetett mondani. Különösen az volt szembetűnő, hogy milyen kevés gólt rúgtak, holott csatáraik Európa élklubjaiban pallérozódtak, és például a tapasztalt klasszisnak számító Raúlból, illetve a feltörekvő ifjú titánból, Fernando Torresből álló ékpárt (vagy akár az alternatívaként szóba jövő Morientest) messze földön irigyelték tőlük.

Az ő, vagy mások találataival, de a délszlávok ellen nyerni kellett a biztos kvalifikációt jelentő csoportelsőség megragadásához – csakhogy a vendégek addig, azaz a korábbi hét összecsapásukon példátlan módon egyetlen gólt sem kaptak! A szerbek nem is mentek el szó nélkül amellett, hogy Aragonés 3–1-es spanyol győzelmet jósolt.

„Még sohasem történt meg, hogy egy ilyen fontos mérkőzés előtt a kapitány prognosztizálja az eredményt. Ezzel csak bátorítani próbálja saját magát és a játékosait, mert nyilvánvaló, hogy nagyon is tartanak tőlünk" – magyarázta a Spanyolországban élő egykori csillag, Predrag Mijatovics.

„A közönség is óriási nyomást gyakorol majd a mieinkre és a bíróra, de a győzelmi kényszer miatt a házigazdákon is nagy lesz a teher. Ebben látom az esélyt a döntetlenre" – tette hozzá a Real Madrid és a Valencia volt csatára.

A belgrádi lapok kiemelték, hogy a spanyol kezdőcsapat piaci értéke 217.5 millió euró, míg a plávik legjobb tizenegyének ára „csak" 66.8 millió. Utóbbiak egyik legértékesebb futballistája Mateja Kezsman volt, aki elárulta, hogy nem sokkal azelőtt felhívta atléticós klubtársa, Fernando Torres. „Érződött a hangján, hogy ideges. Van is rá oka. Számukra sok függ ettől a mérkőzéstől, és nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre nem úgy alakulnak a dolgaik, ahogyan Aragonés eltervezte" – bizakodott a támadó.

Mindenesetre a madridi rangadót óriási elánnal kezdték a spanyolok, majd Raúl a 18. percben a rövid oldalon felugorva a felső sarokba bólintotta Xavi szögletét. Kezsman kis híján azonnal válaszolt, de ami késett, nem múlott: a soraikat a második félidőre valamelyest rendező szerbek jó húsz perccel a lefújás előtt éppen az ő révén egyenlítettek. Spanyolország tehát minden fogadkozás és kapitányi tipp ellenére nem tudott győzni (1–1), így önerőből már nem harcolhatta ki a csoportelsőséget, ellentétben a szerbekkel

„Ha hozzuk a maradék két mérkőzésünket, mi leszünk az elsők. Komolyan így gondolom" – indította némi daccal a hangjában a meccs utáni sajtótájékoztatót Aragonés, aztán – ki tudja, talán a megjelent spanyol újságírók pillantásainak hatására – finomított az indokolatlan optimizmuson.

„Rendben, belátom, hogy a helyzetünk nem egyszerű, de a szerbekre is kemény összecsapások várnak" – bizonygatta, mígnem kitört belőle a frusztráció: „Nem tagadom, aggódom kicsit, mert hiába játszottunk hatvanöt percen át nagyszerűen, a kapott gól leverte a lábáról a csapatot".

Volt mitől tartania – no ekkor még nem attól, hogy megingott volna a pozíciója, hiszen továbbra is veretlen maradt, és a továbbjutási esélyek sem szálltak el. Ám hiába nyerték meg tanítványai a hátralévő két fellépésüket (Belgiumban és San Marinóban is kapott gól nélkül), Szerbia-Montenegró is pont ugyanígy tett (Litvániában, illetve Boszniát fogadva), így a kétpontos különbség nem változott.

Más kérdés, hogy a kikerülhetetlen pótselejtezőn mindjárt az odavágón aláhúzta az erőviszonyokat Spanyolország, és 5–1-re kiütötte Szlovákiát. A pozsonyi második meccs sem jelentett gondot (1–1) – a németországi vb-n azonban csak egy körig tartott a hozott lendület. A csoportkört hibátlanul zárta a Furia Roja (Ukrajna, Tunézia és Szaúd-Arábia ellen), a nagyobb feladatokra azonban egyelőre nem érett meg: a 16 között – bár David Villa révén még vezetett, végül – 3–1-re kikapott a későbbi döntős franciáktól.

Aragonés mindenesetre folytathatta az építkezést, de a Liechtenstein elleni kötelező 4–0 után néhány nappal – majdnem pontosan egy esztendővel a szerbek elleni botlás után, 2006. szeptember 6-án – egy kicsit megint elfogyott a tudománya (vagy a játékosaié), és úgyszintén az iránta tanúsított türelem is.

Történt, hogy csapata rendkívül kínos, 3–2-es vereséget szenvedett a nem igazán jegyzett Észak-Írországtól Belfastban, és ezzel rögtön lépéshátrányba került az F-csoport százszázalékos skandináv különítményével, Svédországgal és Dániával szemben.

A találkozó egyébként nemcsak a meglepő kudarc miatt került be a spanyol labdarúgás históriáskönyvébe, hanem azért is, mert a válogatott megszerezte az ezredik gólját. Amikor Xavi a 14. percben belőtte a jubileumi találatot, még úgy tűnt, a mérkőzés lefújása után a statisztikai sikeren túl a győzelemnek is örülhetnek majd a vendégek.

David Healy, az északírek támadója azonban egymaga keresztülhúzta a spanyolok számításait: az együttes legeredményesebb csatára (aznappal bezárólag az ötvenkét válogatottsága alkalmával immár huszonháromszor volt eredményes) mesterhármasával véghezvitte a világraszóló bravúrt, győzelemhez segítette övéit a félelmetes spanyolok ellen: előbb gyorsan egyenlített, majd Villa második félidei góljára már kétszer is válaszolt.

A 68 éves Aragonés mester pedig a kritikák kereszttüzébe került, mire néhány nappal a balsikerű szigetországi kirándulás után, hétfő reggel találkozót kért a szövetség vezetőjétől, hogy benyújtsa neki a lemondását. Az elnök azonban nem fogadta el ezt, mondván, a részéről továbbra is teljes a bizalom.

Ezek után a kapitány arra kérte az elöljárót, adjon neki egy kis gondolkodási időt. A jelek szerint hamar megrágta a dolgot, este ugyanis – a korábbi szándékát megváltoztatva – kijelentette: „átgondoltam mindent, és úgy döntöttem, maradok."

A spanyol szövetségnek az elnök nevében nyilatkozó szóvivője a megbeszélések után így fogalmazott a kétségkívül kellemetlen vereséggel kapcsolatban: „Mindössze annyi történt, hogy elvesztettünk egy meccset Észak-Írország ellen, de a futball már csak ilyen: mindig is lesznek olyan eredményeink, amelyek vitára adnak okot. Néhány hónapja még mindenki meg volt győződve arról, hogy ő a legmegfelelőbb ember a feladatra, szánalmas lenne, ha most egyik pillanatról a másikra váltanánk."

Bölcsen álltak hozzá, méltóan a „hortalezai bölcs" néven is emlegetet trénerhez, akinek döntése fontos tényező lett a spanyol futball történetében. Egyrészt a belfasti betli után végleg beáldozta a csapat élő legendáját, Raúlt, aki soha többé nem ölthette magára a nemzeti mezt, megakadt 102 szereplésnél.

Nyilván nem lehetett könnyű feldolgoznia, hogy kimaradt az utána következő sikerekből, amelyet az egyre több új, fiatal tehetséget beépítő társaság elért: Sergio Ramos, Cesc Fabregas és Andrés Iniesta már kevéssel a 2006-os vb előtt feltűnt a keretben, de hamarosan követték őket David Silva és mások is. Az ifjabbak és a megmaradó régiek aztán együtt ledolgozták a hátrányukat, és végül a svéd, északír, dán triót (meg az alsóháziakat) megelőzve az élen zárták a selejtezőcsoportjukat.

Az osztrák-svájci közös rendezésű 2008-as Eb-n pedig 44 esztendő elteltével újra felülhettek Európa trónjára (egyetlen meccsen kellett beérniük döntetlennel az öt megnyert mérkőzés mellett, és az egyenes kiesés szakaszban még csak gólt sem kaptak), amivel önmagában is egy jó ideje terebélyesedő (lelki) gátat törtek át – de főleg megteremtették az alapjait annak a sikernek, hogy tavaly megnyerjék a vb-t is, s ezzel Spanyolország válogatott szinten is végképp,csatlakozzon a futballhatalmak legszűkebb elitjéhez.

Igaz, ez utóbbi beteljesülést már egy másik tapasztalt szakember, Vicente del Bosque vezetésével érték el – de ki tudja, mi lett volna, ha rögtön az elején, a sajtóhoz és a közvéleményhez hasonlóan az illetékesek is türelmetlenkedni kezdenek, és nem adják meg a bizalmat (a később, a hetvenediket betöltve a csúcson távozó) Aragonésnek.