Scolari „papa” és Trap „papa” buktája

Nem lehet azt mondani, hogy az olasz labdarúgó-válogatott kilenc éve a legjobb előjelekkel készült volna az Európa-bajnoki selejtezőkre – pontosabban az azokat megelőző egyetlen felkészülési meccsére, amelyet 2002. augusztus 21-én vívott a szlovénok ellen.

Giovanni Trapattoni együtteséből sérülés miatt hiányzott Totti, Pessotto és Zambrotta, azaz mindegyik csapatrész egy-egy alapembere, ráadásul az utolsó előtti nap reggelére kiderült, hogy Toldo kapus és Vieri is „használhatatlan" (mi több, Montella sem volt egészséges, és végül bevethető sem, a csatársort így Inzaghi és Del Piero alkotta).

Ami Vieri távozását illeti, az ő hazamenetele bizonyos értelemben jót tett az edzőtáborban uralkodó légkörnek, ugyanis a támadó és Trapattoni a sajtón keresztül váltott egymással néhány keresetlen mondatot. A játékos szerint az olasz gárda – részben – azért esett ki idő előtt a világbajnokságon, mert a mester túl óvatos taktikát választott, mire Trap így válaszolt:

„Egész nyáron a vébé meccseit néztem újra, és elképedve láttam, hogy mennyi gólhelyzetet hagytunk ki. Ha a koreaiak ellen elpuskázott öt ziccerből csak egy bemegy, akkor most egészen másként értékelnénk a szereplésünket."

A squadra azzurra aztán ott folytatta a Nereo Rocco nevét viselő trieszti stadionban, ahol a világbajnokságon abbahagyta: vereséggel. A dél-koreaiaktól a nyolcaddöntőben 2–1-re kapott ki (az ismert játékvezetői ténykedés mellett), míg ezúttal Szlovéniától 1–0-ra (a vendégeknél a vb után leköszönt Srecko Katanec helyét átvevő Bojan Prasnikar szövetségi kapitány visszahívta a csapatba az elődjével látványosan összebalhézó, Ázsiából ezért haza is zavart Zahovicot, és amúgy is zömmel a világbajnokságon látott játékosokra építette a keretét).

Trap sem fogott nagy újításokba a távol-keleti tornához képest, hiszen a kezdő tizenegyéből tíz játékos már ott is vele volt, az újonc Brighi jelentette a kivételt. A „veteránok" azonban meglehetősen gyengén muzsikáltak, az első játékrész egyértelműen a jobban játszó, agresszívebben védekező szlovéneknek sikerült jobban.

Sőt a 32. percben a vezetést is megszerezték: a megelőző szezont a Leccében töltő Cimirotic kapott labdát a balszélső helyén, és miután befelé törve két csellel átverte a védőjét, Buffon közreműködésével a hosszú sarokba csavart.

A második félidőre a veterán tréner alaposan átszervezte az alakulatát, hét új embert küldött pályára. Az „olasz B" már sokkal jobban futballozott, egyik helyzetet a másik után dolgozta ki Dabanovic kapuja előtt, végül azonban egyenlítenie sem sikerült. Pedig a szünet után remekül játszó Doni kétszer is közel járt a gólhoz, de egyszer a keresztlécet találta el, egyszer pedig a kapus mentett bravúrral.

Az itáliai sajtó szerint Trapattoni kispadja a vereség (és persze a világbajnoki szereplés) miatt máris veszélybe került azzal a meglátással, hogy ha az azeriek elleni szeptemberi Eb-selejtezőt sem sikerül megnyerni, akkor könnyen meneszthetik. Ő azonban nem aggódott:

„Harminc év alatt hozzászokhattam, hogy minden vereség után szóba kerül a leváltásom. Nem játszottunk jól, bár a szünet után a középpályán sokkal dinamikusabban, egyszersmind szervezettebben is futballoztunk. A szlovénok nagyon keményen fociztak, de ezért nem tehetünk szemrehányást nekik, sőt egy kicsit jól is jött, hogy nem volt túlságosan barátságos a hangulat a pályán."

A találkozó történetéhez tartozik, hogy – talán a szerencsétlen helyszínválasztás, a Szlovéniához igen közel fekvő Trieszt miatt – rendkívül feszült légkörben rendezték meg, és a lelátón sem volt barátságos a légkör. A két csapat szurkolótábora kifütyülte egymás himnuszát, majd a vendégek az egész első félidő alatt petárdákat dobálták a gyepre, így gyakran állt a játék, mi több, az osztrák bíró egy bizonyos ponton majdnem le is fújta a meccset.

A második játékrészben az egyik szlovén drukker pályainváziója keltett még némi zavart, akit a rendőrök csak üggyel-bajjal tudtak megállítani. Az este mérlege: hat letartóztatott drukker (a mariboriak és a ljubljanaiak ugyanis annyira nem bírtak magukkal, hogy „házon belül", egymással is összeverekedtek...), valamint három sérült rendőr.

A selejtezőkön aztán fordult a kocka: Szlovénia csapatának esélye sem volt a hibátlanul záró franciák mellett, Trap és az olaszok azonban „túlélték" a baki kirándulást (2–0-ra felülkerekedtek), s a csoportelsőségük sem igazán forgott veszélyben. Az ő drámájukat majd a portugáliai kontinenstorna hozta el: úgy estek ki a kvartettjükből, hogy egyszer sem veszítettek. Viszont kevésbé „ügyesen" (mármint gólerősen...) döntetleneztek riválisaikkal, mint a svédek és a dánok egymással azon a bizonyos 2–2-es meccsen...

Ugorjunk egy földrészt. Miután a brazil válogatott Japánban visszaült a trónra, Luiz Felipe Scolari sokat gondolkodott, tovább kockáztassa-e a mentális épségét a földkerekség legstresszesebb munkakörében, aztán mégis maradt az eredeti elhatározásánál – vagyis megerősítette, hogy feláll a kispadról. A búcsúmeccse a Paraguay elleni hazai felkészülési találkozó volt, ugyancsak augusztus 21-én.

A sikerkapitány egyértelműen máshogy állt ezúttal a dologhoz, mint egy „normális" válogatott összecsapáshoz: leszögezte, a mérkőzésnek sportszakmai szempontból nincs értéke, éppen ezért óvni akarja a játékosokat, hogy klubjaiknak ne legyen okuk panaszra. E tudatos jelentőségcsökkentésnek némileg ellentmondott, hogy tiszteletére csaknem a teljes vb-keret összegyűlt. A három kivétel a sérült Juninho Paulista, Lúcio és Roque Junior volt.

Azzal kapcsolatban, hogy ki mennyire vette komolyan a csörtét, kiemelnénk Roberto Carlos nyilatkozatát is: „Teljes gázzal fogunk futballozni, akárcsak Jokohamában, mert tisztában vagyunk vele, hogy most mindenki minket akar megverni. Aki ismeri a brazil szurkolókat, tudja, hogy egy rossz passzt sem engedhetünk meg magunknak. Szeretnénk szépen játszani" – fogadkozott a ballábas nehéztüzér.

Az ellenfél csapatában mellesleg nem volt ott a négy legnagyobb sztár. Santa Cruzt és Chilavertet sérülése akadályozta, míg Gamarra és Arce egyszerűen nem akart részt venni a gálaelőadáson. A többi paraguayi ugyanakkor nem statisztaszerepre készült. Ayala például, aki saját bevallása szerint még mindig a németektől elszenvedett nyolcaddöntőbeli vb-vereségen mérgelődött, kijelentette, szerinte akár nyerhetnek is Fortalezában.

Apropó, néhány szó arról, miért is az északi Ceará állam kies székhelyén rendezték a meccset. Brazíliában hamarosan elnökválasztásokra került sor, s az egyik jelölt, Ciro Gomes éppen Ceará kormányzója volt. Mit tesz Isten, ő véletlenül jó barátja Ricardo Teixeirának, a labdarúgó-szövetség elnökének – aki „komája" esetleges győzelmével biztosra vehette volna, hogy a szövetségnek az akkori köztársasági elnök, Fernando Henrique Cardoso által régóta szorgalmazott pénzügyi átvilágítása lekerülne a napirendről.

Egy válogatott találkozó pedig kellő ügyességgel könnyedén kampányeseménnyé transzformálható... Edmílson ugyanakkor közölte, a maguk részéről nem törődnek a politikával, ők egyszerűen „Scolari papáért" játszanak, őt akarják ünnepelni.

Ehhez képest világbajnokhoz és még inkább a cím megünnepléséhez méltatlan 90 percet produkált a két hónappal azelőtti önmagára nyomokban sem emlékeztető brazil válogatott. (S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a kapitány is szebb búcsút érdemelt volna.) A közönség tanácstalanul szemlélte, amint a vb-kerettel gyakorlatilag egyenértékű társulat képtelen volt kiegyenlíteni az egygólos hátrányát, és végül ki is kapott 1–0-ra.

A selecaóval ellentétben Cuevas pontosan azt mutatta, amit a nyár elején. Akkor a szlovénoknak vágott két remekbe szabott góllal juttatta tovább csapatát a csoportból, s most is remek tettet hajtott végre. Szűk félóra elteltével a brazil térfél közepén megiramodva áthámozta magát Gilberto Silván, és 25 méterről a kapufáról bepattanó lövést küldött a hálóba.

A lassú, körülményes, kimerültnek látszó, összesen egyetlen értékelhető megmozdulást kifejtő Ronaldo (akiről akkor tájt a világsajtóban egymásnak tökéletesen ellentmondó hírek jelentek meg, hogy marad-e az Internél, avagy a Realhoz igazol; végül az utóbbi változat jött be) öt perccel ezután már nem is volt a pályán... Nem mintha a Fenomén helyére beálló Luizao vagy a „három R" maradéka – Rivaldo, Ronaldinho – sokkal jobb lett volna: borzasztó elbizakodottnak tűntek mindannyian.

Nem tudni, Scolari vajon előre is úgy tervezte-e, hogy hat játékosát lecseréli a szünetben, vagy csak a siralmas látvány ösztökélte e lépésre, az azonban biztos, hogy nem sok minden változott a folytatásban. A brazilok hiába próbáltak támadgatni, a szokásos egyszerű, de hatékony játékukat nyújtó szomszédok gond nélkül állták a sarat. Leginkább még két középpályás, Kléberson és a veterán Vampeta volt elemében, utóbbi kis híján ki is egyenlített, ám csak a lécet találta el, míg Kléberson lövését Tavarelli hárította.

Jellemző a vendéglátók frusztráltságára, hogy a szintén becserélt Émerson – aki a vb-együttes csapatkapitánya lett volna, ha meg nem sérül a rajt előtt (így pedig mindenről lemaradt...) – percekkel a beállása után csúnyán beleszállt Cuevasba, s ezzel kiérdemelte a találkozó egyetlen sárga lapját.

Külön fájhatott a publikumnak, hogy a végén beszoruló, de ebből a helyzetből veszélyesen kontrázó látogatók kétszer is növelhették volna az előnyüket (csakhogy nem koncentráltak eléggé). Brazília azonban így is elszenvedte 15 mérkőzés után az első vereségét (2001 novemberében Bolívia bizonyult jobbnak náluk egy vb-selejtezőn), hazai pályán meg egyenesen négy esztendővel korábban, 1998 márciusában hagyta el legutóbb a pályát vesztesen (akkor Argentína volt a tettes).

A lefújást követően természetesen mindenki arra volt kíváncsi, mit szól a látottakhoz maga Scolari, akiről azt rebesgették, hogy a jövőben egyrészt szeretne több időt a családjával tölteni, másrészt nagyon is fűlne a foga az európai edzősködéshez. (A kettőt végül úgy egyeztette össze, hogy egy évig pihent, majd elvállalta a portugál nemzeti tizenegy irányítását, amellyel 2004-ben kis híján meg is nyerte az Eb-t. Utána még további négy esztendeig maradt a posztján, majd a Premier League-ben is kipróbálta magát, és végül tavalyelőtt a Chelsea kispadjáról felállva hagyta itt földrészünket.)

„Felipaónak" végül is igaza volt abban, hogy a vb-diadalt egy efféle kudarc sem tudta elhomályosítani. „Vereséggel kezdtem, és vereséggel fejeztem be, de az ötödik cím miatt egyikre sem fog emlékezni senki. Ez az összecsapás csupán ünneplés volt, hét-nyolc játékos csak most kezdte a felkészülést, úgyhogy nem olyan rossz az eredmény. Megérte, mert ismét találkozhatott a stáb és a csapat" – mondta a mester, akinek szövetségi kapitányi karrierje egy Uruguay elleni 0–1-gyel indult, és egy Paraguay elleni 0–1-gyel zárult.

„Akárki is veszi át a helyem, két lábbal kell a földön állnia, egy ideig nem szabad a vébégyőzelemre gondolnia" – tanácsolta a jövőre nézve Scolari, de a szamba és a futball hazájában gyaníthatóan nem sokan hallgattak rá, és mint mindig, a következő két csúcstornán is aranyérmet vártak az együttestől. Ám hiába: 2006-ban és 2010-ben egyaránt már a nyolc között búcsúztak...

Ezzel szemben az olaszoknál a trieszti zakó napjaiban aligha fogadtak volna túl sokan a soros vb megnyerésére, mégis ők futottak be a 2006-os németországi tornán – igaz, már a 2004-es Eb-fiaskó után távozó, addigra 65 éves „Trap papát" váltó Marcello Lippi vezetésével.