Megszabadult a válogatottól, gólkirály lett

A Mönchengladbach és a Partizan Beograd (a BL-selejtezőben) még megúszta, a Bielefeldnek azonban már nem volt ekkora szerencséje. Giovane Elber a kilenc évvel ezelőtti német bajnokság második körében, 2002. augusztus 17-én az újonc ellen hozzálátott ahhoz, hogy megszerezze a gyűjteményéből hiányzó szinte egyetlen trófeát, a gólkirályt megillető serleget.

A forduló előtt még (a Bremen nyitónapi 3–0-s legázolása révén) listavezető Arminia ellen 6–2-es müncheni sikerrel végződő gálaelőadást a csatár jószerével egyszemélyes kamaradarabbá változtatta: nemcsak négy szép gólt szerzett ugyanis (Bundesliga-karrierje során először), de volt egy asszisztja is, amelyet a Leverkusentől frissen igazolt új helyi csillag, Michael Ballack értékesített.

„Nagyon elégedett vagyok a mutatott látványos játékkal, már a kezdetektől kielégítettük a közönségünket. Elber ellenállhatatlan volt ma" – értékelt boldogan a bajorok szakvezetője, Ottmar Hitzfeld.

Dél-amerikai ásza közben máris a góllövőlista második helyére kapaszkodott fel; a sort a Bochumot erősítő spanyol(!) Thomas Christiansen vezette, aki két kört követően öt találatnál járt. Persze még mielőtt bárki azt hinné, hogy ez páratlan szezonkezdetnek minősül a Bayernben, gyorsan rögzítsük: a legendás Gerd Müller állt két forduló után hat góllal is annak idején.

Na de vissza az 1972-es születésű Elberhez, aki Londrinában látta meg a napvilágot és juniorkorában ott is nevelkedett, majd igen fiatalon átköltözött az öreg földrészre. Viszont senkit sem lehet megróni azért, hogy ha a korszak nagycsapatát, a Milant próbálja felidézni, légiósként csupa holland „tulipán" jut az eszébe, nem pedig egy brazil siheder, aki egyetlen Serie A-meccsen sem jutott szóhoz a lombardoknál az 1990–1991-es idényben.

Kölcsön is adták a közeli Zürichbe, és a Grasshoppersnél olyannyira belelendült, hogy a „szöcskék" hamarosan végleg is szerződtették. Három idény alatt ötven gólt termelt ott, és 1994-ben svájci kupagyőztes, illetve gólkirály lett. Ennek következtében a Stuttgart is felfigyelt rá, így pár héttel később még egy kicsit északabbra költözött.

A sváboknál töltött éveiben a korábbinál is mélyebb nyomot hagyott maga után, hiszen a kilencvenes évek közepén oszlopos tagja volt a klub legendás „mágikus háromszögének", amelyet három olyan támadó (szellemű) spíler alkotott, mint a bolgár Kraszimir Balakov (akinek az árnyékában Lisztes Krisztián oly sokszor szomorkodott később), a szlovén származású, de a németekkel Eb-győztes Fredi Bobic, illetve utóbbi ékpárja, azaz ő maga, Giovane Elber.

Csakhogy a VfB-nél majdnem ugyanúgy járt, mint előtte egy országgal délebbre: sok egyéni elismerés, ám kevés trófea. Be kellett érnie egy 1997-es kupaelsőséggel, de azt már nem várta meg, hogy egy esztendővel később a gárda (a Chelsea ellen elbukott) KEK-döntőig meneteljen. A trióból elsőként továbbállt – végre egy igazi nagyágyúhoz.

Róla aztán tényleg el lehetett mondani: ahogy érettebb lett, egyre jobb (és hatékonyabb) is. A tendencia tisztán kirajzolódott: az 1994–1995-ös évad óta szerepelt a német élvonalban, és az első stuttgarti évét leszámítva rendre tíz gól felett termelt. Sorrendben 8, 16, 17 (VfB), majd a müncheni újrakezdés után 11, 13, 14, 15 és 17 (Bayern) találattal zárt, vagyis mindkét helyen évről évre javult a teljesítménye (a legutóbbi alkalommal Martin Max és Marcio Amoroso 18 góllal nyerte meg a mesterlövészek versengését, magyarán alig maradt le tőlük).

„Már tényleg itt volt az ideje, hogy gázt adjak a gólkirályi cím érdekében. Ha ezúttal sem sikerül az élen végeznem a Bundesligában, akkor talán sohasem tudom megnyerni a sorozatot, és jobban teszem, ha egy másik országban próbálkozom. De azt hiszem, most menni fog" – jegyezte meg a 30. születésnapját nem sokkal azelőtt ünneplő Elber.

Egyébként ettől az évadtól kezdve az addiginál nagyobb teher hárult rá: Hitzfeld döntése értelmében ő lett a csapatkapitány Oliver Kahn helyettese – érdemei alapján kétségkívül jogosan. „Abszolút vezéregyéniség, a személyisége alkalmassá teszi arra, hogy még több felelősséget vállaljon" – mondta a mester a társaival addigra már két BL-döntőn (s abból egy győzelmen), világkupa-elsőségen, valamint három-három bajnoki és kupadiadalon megedződött csatáráról.

Csak a válogatottban nem sikerült maradandót alkotnia, holott egykor szépen indult: korosztályával Dél-Amerika-bajnokságot és vb-ezüstérmet nyert, még a húszon innen. A felnőttek selecaójában 1998 januárjában mutatkozhatott be, mi több, az Arany-kupa második mérkőzésén kettőt hintett a salvadoriaknak (végül csak harmadik lett az együttes), de az áttörés sohasem jött neki össze.

Talán azért nem lépett tizenötnél többször pályára a brazil nemzeti csapatban, mert a fénykora idején hatalmon lévő szövetségi kapitányok (Carlos Alberto Parreira, Mario Jorge Zagallo, Wanderley Luxemburgo, Emerson Leao, Luiz Felipe Scolari) közül egyikkel sem dolgozott együtt valamely klubcsapatnál…

Mindenesetre sérülés miatt lemaradt a döntőbe jutást hozó franciaországi világbajnokságról, majd 2002-ben Scolari nem vitte ki a Távol-Keletre. Miután ezt megtudta, már ő mondta: ha eddig nem kértek belőlem, akkor a jövőben én sem kérek belőlük. Immár bevallottan csak a klubjára koncentrált, és bizony volt előjele, hogy ennek rengeteg hasznát láthatja még a Bayern, mivel előzőleg többször is sérülten tért vissza a válogatott edzőtáborából.

Jók voltak a megérzések (a Nemzeti Sport konkrétan meg is jósolta): fentebb vázolt, számszerűsíthető fejlődése továbbra sem tört meg, és a 2002–2003-as idény végére – a Bundesliga-salátástálon, illetve a DFB-kupa megnyeréséért járó díjon túl – már 21 gólnak örülhetett. Teljesült tehát a nagy vágya, és nyilván cseppet sem bánta, hogy a harmadik egymást követő évben is holtverseny alakult ki a mesterlövészlista élén, ugyanis a már említett Christiansennel kellett osztoznia a dicsőségen.

A következő kiírás első néhány fordulója után amúgy átigazolt Lyonba, ahol a honfitárs Sonny Anderson utódaként termelte a gólokat, és lett kétszer is francia bajnok, ám a második évadban már csak alig játszott a sérülései miatt. Így járt később a hátralévő „töredékszezonjaiban" is a Mönchengladbachnál, illetve a Cruzeiro színeiben, miután 15 esztendőnyi távollét után hazaköltözött Brazíliába. A Belo Horizonte-i gárdától vonult vissza 2006-ban.

Igazi csillagnak azonban Európában számított: a bajoroknál hat nekifutásból ötször is házi gólkirály volt, és a Bundesliga történetének legeredményesebb külföldi futballistájaként (összesen 133-szor talált be) zárta ottani karrierjét. A teljes mezőnyt figyelembe véve a 18. jelenleg, s az első negyvenben rajta, meg egy másik dél-amerikain kívül mindenki más német (állampolgárságú). Giovane Elber joggal lehet büszke rá, hogy ebben a hajtós bajnokságban máig egyedül a perui Claudio Pizarro hagyta őt le légiósként a góllövés tudományában!