„A sikeremet csak azzal tudom magyarázni, hogy a szavazókon tömeges őrület lett úrrá." Gianfranco Zola fogalmazott így 1997 tavaszán, amikor mindössze néhány hónapos angliai tartózkodása után megválasztották az idény legjobbjának (elsőként a Chelsea-ből, és elsőként úgy, hogy még egy teljes szezont sem játszott végig).
Azért idézte ezt a mondatot 2005. július 3-án az NS, mert a lap (akkori) olasz szakírója szerint tökéletesen jellemzi a visszavonulását négy nappal korábban bejelentő 39 éves olasz klasszis lelkét: Zolánál kevés jóindulatúbb, szerényebb, tisztességesebb, szerethetőbb futballistát hordott a hátán a föld.
A rendkívül egyszerű szárd családból származó Gianfranco szülőföldjén, Szardínián lett profi labdarúgó, de sokáig úgy nézett ki, hogy nem tud kikecmeregni a harmad- és negyedosztályból. Aztán 1989 tavaszán, amikor már 23 éves volt, felfigyelt rá Luciano Moggi, a Napoli akkori menedzsere, aki Diego Maradona mögé keresett a kispadra egy megfelelő helyettest.
Amikor Zola Nápolyba költözött, gyakorlatilag meg sem tudott szólalni: a RAI televíziónak adott első nyilatkozata során a tőmondatnál is egyszerűbb nyelvi eszközökkel próbált kommunikálni. A Vezúv tövében azonban elkezdett tanulni, és nem csupán hogy miként adjon tökéletes interjút (utóbb már több nyelven is), hanem azt is magába szívta, amit Maradonától el lehetett lesni – nagyon sokat gyakorolták például közösen a szabadrúgásokat.
A „kékeknél" elkapta még a sikerszéria végét (a második bajnoki címet és a Juve ellen 5–1-re megnyert Olasz Szuperkupát, amelynek elhódításában azonban nem vett részt), majd Diego kokainügye és távozása után ő lett a csapat 10-ese. 1993-ban áttette a székhelyét Parmába, ahol újabb diadalok vártak rá. Ekkoriban lett világbajnoki ezüstérmes (noha nem sok időt töltött a pályán az egyesült államokbeli tornán), illetve UEFA-kupa-győztes is.
Talán örökre a sárga-kékeknél maradt volna (remekül kijött csatártársaival, elsősorban Tino Asprillával), ha a klub 1996 nyarán nem nevezi ki szakvezetőnek Carlo Ancelottit. A fiatal tréner akkoriban meglehetősen „10-es-ellenes" volt (visszautasította többek között Roby Baggio szerződtetését is), így Zola 1996 novemberében kapva kapott a Chelsea ajánlatán, és sokak elképedésére – a Stamford Bridge-i keretet kontinentális játékosokkal feldúsító Ruud Gullit hívására – Londonba költözött.
Az angolok pillanatok alatt beleszerettek az ekkor már 30 esztendős „kisemberbe", hiszen a játéktéren zseniális megmozdulásokkal, a pályán kívül pedig úriemberi viselkedésével vétette észre magát. Az első (csonka) idénye végén egyből megválasztották a Premiership legjobbjának, és a Chelsea-vel hét szezon alatt elnyert trófeái között – melyek begyűjtése még nem volt annyira magától értetődő, mint amióta kirívóan gazdag lett a csapat – a KEK is ott volt. A Stuttgart elleni fináléban sérülése miatt csak csereként állt be, de a második labdaérintéséből így is győztes gólt szerzett...
Mindezek mellé kiérdemelt még két roppant értékes egyéni elismerést is: II. Erzsébet királynő a Brit Birodalom tagjává emelte (MBE), együttese szurkolói pedig megszavazták az évszázad Chelsea-játékosának!
A londoniakkal számos diadalt aratott, ám éppen akkor távozott onnan (utolsó PL-meccsén még a Liverpool szurkolóit is tapsra ragadtatta egy legendás driblivel: egymás után az ellenfél négy játékosát cselezte ki), amikor Roman Abramovics olajdollárjainak hála beköszöntött a jóság-bőség korszaka. Harminchét évesen azonban Zola úgy érezte, ideje hazatérni, és bár több klubnál is szívesen látták volna, számára nem volt kérdéses, hogy szülőföldje csapatát, a Cagliarit választja.
Született: 1966. július 5., Oliena (Nuoro, Szardínia) |
Magasság/testsúly: 168 cm/67 kg |
Csapatai: Nuorese (1984–1986), Torres (1986–1989), Napoli (1989–1993), Parma (1993–1996), Chelsea (1996–2003), Cagliari (2003–2005) |
A válogatottban: 35 mérkőzés/8 gól |
Legnagyobb sikerei: olasz bajnok (1990), Olasz Szuperkupa-győztes (1990, nem játszott), 2x FA-kupa-győztes (1997, 2000), Angol Ligakupa-győztes (1998), Angol Szuperkupa-győztes (2000), KEK-győztes (1998), UEFA-kupa-győztes (1995), 2x Európai Szuperkupa-győztes (1993, 1998), vb-ezüstérmes (1994) |
A piros-kékek 2003-ban a B-ligában szerepeltek, de Gianfranco áldásos ténykedésének (43 meccsen elért 13 találatának, valamint számtalan gólpasszának) köszönhetően 2004-ben már a legjobbak között küzdhettek a pontokért. Zola a 2004–2005-ös idényben is fantasztikusat produkált a Cagliari mezében, kilenc gólt szerzett, köztük néhány igen emlékezeteset (utolsó profi mérkőzésén például kettőt vágott az akkori legjobb olasz gárdának, a Juventusnak...), ám hiába ajánlották fel neki a szerződéshosszabbítást a következő évadra, nemet mondott, és így indokolt:
„A bajnokság végén töprengtem a folytatáson, hiszen nagyon jól szerepeltünk, de úgy vélem, ez így helyes. A napokban a fogorvosnál ültem, és azon gondolkoztam, mennyi mindenre nem jutott még időm az életben. Van három csodálatos gyerekem, a legkisebb csak kétéves, nekik szükségük van rám, ezért úgy érzem, eljött a búcsú pillanata. Teljesítettem a küldetésemet, feljuttattam a Cagliarit a legjobbak közé, majd bent is tartottam, itt az ideje elköszönni. Egyszer a szép mesék is véget érnek..."