Törlesztett a sérüléseknek és ájulásoknak

Éger László a 2004. június 21-én megjelent NS-interjú előtti legnagyobb sikereit a Dunaújváros színeiben élhette át, miután szülőhelye, Paks és a megyeszékhely Szekszárd csapata után a szomszédos Fejérbe igazolt, ahol 21 évesen a feljövőben lévő Dunaferr játékosaként mutatkozott be az NB I-ben. Aztán két esztendővel később már bajnoknak mondhatta magát, nemzetközi kupákban szerepelhetett, majd még egy második hely is összejött.

Azt már nem kellett közelről elszenvednie, hogy (anyagi) hátországának nehézségei miatt a Duna-parti egyesület a gyengülési folyamata végén ki is esett, mert 2002-től Debrecenben futballozott, és az első két ottani idényében egyaránt a harmadik legfényesebb medáliával gazdagodott a vitrinje. Ezek közül épp a másodiknak örülhetett az egyre masszívabb hajdúságiak labdarúgójaként, de nagy bánatára sehogyan sem tudott bemutatkozni címeres dresszben.

Holott invitálásban nem volt hiány: korábban Gellei Imre látta volna örömmel a nemzeti együttesben, aztán Lothar Matthäus is jelezte, hogy szívesen adna neki egy lehetőséget. Ami még a bevezetőhöz tartozik: a bekk nem az a típus, aki húzódásra, fejfájásra, netán gyomorrontásra hivatkozva, vagy klubja javaslatára lemondta volna a válogatottságot.

„Négy meghívót kaptam eddig, és négyszer sérültem meg a válogatott fellépését megelőző mérkőzésünk során – kesergett a pályán felettébb balszerencsésnek bizonyuló Éger. – Amikor Gellei Imre keretéhez kellett volna csatlakoznom, kifordult a bokám, és én hiába rimánkodtam, hogy engedjenek el, az orvosok közölték, ha talpra akarok állni, feküdjek egy darabig. Aztán jött Lothar Matthäus: a februári, debreceni teremtorna döntője előtt még az öltözőnkbe is belátogatott, és akkor abban maradtunk, hogy az egyesület öt válogatott játékosával a finálé után leül beszélgetni.

Nos, amikor sor került az eszmecserére, én már a kórházban voltam, ugyanis a Sopron elleni összecsapáson eltörött a járomcsontom. Áprilisban újabb esélyt kaptam, úgy tetszett, hogy a Zalaegerszegen rendezendő japán meccsen végre magamra húzhatom a nemzeti mezt, amikor az összetartás előtti utolsó bajnokin összefejeltem valakivel, s a két hónappal korábban műtött arccsontom ismét elmozdult. Azért szerencsés vagyok ám: legalább nem kellett újra operálni..."

Már a híres maszk viselését maga után vonó előző (két) eset is emlékezetes, de a negyedik külön bekezdést ér. A televíziós közvetítés jóvoltából sokan láthatták az ijesztő jelenetet: az elsőségről döntő szezonzáró Ferencváros–DVSC találkozó második félidejében Éger László egyszer csak a földre zuhant, hogy aztán a következő pillanatban az orvosok kétségbeesetten rohanjanak hozzá.

„Arra emlékszem, hogy Szűcs Lajos kirúgja a labdát, én belenézek a reflektorba, majd minden elsötétül előttem. Tököli Attila állt mellettem, még annyi erőm volt, hogy odaszóljak neki: »Töki, kapjál el, összeesem«. Az öltözőben tértem magamhoz, ám a pontos diagnózis csak később derült ki: felborult a vitaminháztartásom, s én ettől borultam...

Tudom, persze, hogy nem ilyen vicces a helyzet: amikor a kéthetes szabadságom első felében orvostól orvosig jártam, bizony nemegyszer eszembe jutott szegény Fehér Miki. Azt viszont gyorsan kivertem a fejemből, hogy az egészségemet szem előtt tartva abbahagyjam a futballt, hiszen ez az életem. Különben is, a doktorok azt mondták, hogy mára teljesen felépültem."

Ez annál inkább jó hír volt, mert a DVSC-hez papíron 2006 decemberéig tartozó védőre több hazai klub is vevő lett volna, köztük a Ferencváros. Ő azonban e híreken – a még friss emlékű ijedelem okán kijelenthetjük: szerencsére – nem izgatta fel magát túlságosan.

„Érdeklődés volt, konkrét megkeresés még nem – adott információt a helyzetéről Éger. – De nem hinném, hogy az ősznek nélkülem vágna neki a Loki, már csak azért sem, mert jól érzem magam és szívesen maradok Debrecenben. Ennél csupán akkor érezném jobban magam, ha ezúttal megnyernénk a bajnokságot...

No és természetesen akkor, ha egyszer pályára léphetnék már a válogatottban. Történt, ami történt, bizakodó vagyok, pláne hogy Hrutka János, a nemzeti csapat menedzsere a minap felhívott, és megnyugtatott: amikor a kapitány a szimuláló futballistákról beszélt, nem rám gondolt. Eddigi pályafutásom során többször hallottam már az orvosok szájából, hogy felejtsem el a válogatottságot, csakhogy kitartó típus vagyok: még nem felejtettem el..."

És igaza is volt, mert rövid időn belül mindkét nagy kívánsága teljesült: még 2004 végén bemutatkozhatott, ráadásul Thaiföldön látványos siker részese lehetett: 5–0-ra győztünk egy tornán az ugyancsak tartalékos (és a csatársorában egyedül az azóta hazánkban légióskodó Jarmo Ahjuperát felvonultató...) Észtország ellen. Persze ennek az eredménynek különösebb jelentősége nem volt, és Éger a továbbiakban már nemigen lebeghetett rózsaszín felhőkön, amikor egy-egy hasonló „kiküldetéséről" visszatért a cívisvárosba.

A következő négy alkalommal ugyanis mindig kikaptak legjobbjaink, majd két-két győzelem és vereség váltogatta egymást – legalábbis a 2006 októberével bezárólag összesen kilencszer szóhoz jutó hátvéd pályára lépései során. Igaz, az argentinok és az angolok elleni elvesztett meccs a sztárok közelsége révén így is hatalmas élmény lehetett, miként az egyetlen tétmérkőzés is, amelyet vele megnyertünk: 3–1 Zenicán Bosznia-Hercegovina ellen.

Akkor még nagy volt az öröm, ám hamarosan Máltán megbukott a csapat és Bozsik Péter kapitány – Éger azonban ebből szerencséjére kimaradt, számára az eggyel korábbi (jóval kisebb) kudarc, a törökök elleni 0–1 jelenttette a búcsút.

Ugyanakkor a „panaszkodó" interjút követő két évadban a játékos bajnok lett a Debrecennel, és a sorozatban elhódított harmadik aranyérembe is besegített két meccsel (s azokon egy góllal) az elején, mielőtt 2006 őszén elment a spanyol másodosztályba. A Poli Ejidónál töltött idénye nem igazán bizonyult sikeresnek, ezért nyáron hazajött – de nem a Lokiba, hanem szülővárosába. Kevesen hitték volna akkor, hogy ott is szerezhet még trófeákat és újra kijuthat a nemzetközi porondra...

Márpedig ez a helyzet: idén tavasszal a Paks megnyerte a Ligakupát! Aztán 34 éves hősünk április 28-án a leendő bajnok Videoton elleni bajnokin megint elájult... A Nemzeti Sportnak a következőket nyilatkozta: „Voltam többször orvosnál, így például hétfőn is, a budapesti Semmelweis Egyetem Kardiológiai Központjában, ahol tetőtől talpig megvizsgáltak. Amikor elmondták, hogy szívnagyobbodásom van, nem ijedtem meg. Pontosabban nem is volt időm megrémülni, mert az orvos azonnal közölte, hogy nem olyan rémisztő rendellenesség ez, mint a neve sejteti. A sportolóknál sűrűn fordul elő ez a jelenség."

A játékos hangsúlyozta: orvosi engedéllyel hamarosan újra tréningre jelentkezett, és semmilyen problémája nem volt, minden gyakorlatot végigcsinált, azaz folytathatja a pályafutását.. Szívósságáért ezúttal is meglett a veterán bekk jutalma, csak most még gyorsabban, mint 2004–2005-ben: az utolsó öt fordulóból csupán az elsőt kellett kihagynia a történtek miatt, így segíthetett a Paksnak abban, hogy fennállása legnagyobb sikerét elérve a klub ezüstérmes – s ezáltal Európa-liga-résztvevő – legyen!