Magyar edző kiscsapattal BEK-döntőben!

A BEK 1970–1971-es kiírásának egyik elődöntőjében az Atlético Madrid – soraiban többek között az ezredforduló SuperDeporjának majdani baszk sikeredzőjével, a csatár Javier Iruretával – 1–0-ra legyőzte az Ajaxot. Az amszterdamiakat a nemzetközi sajtó sem temette, míg a csapat 24 éves ásza, Johan Cruyff kifejezetten optimistán nyilatkozott: „Ellenfelünk ugyan egy góllal vezet, de hiába áll majd be védekezni a visszavágón, mi a Celticnek is hármat rúgtunk, s az Atlético nem jobb a skótoknál." Edzője, Rinus Michels pedig egyszerűen csak annyit közölt: „Otthon elsöpörjük a spanyolokat!"

A közelünkben is játszottak április 14-én egy fontos meccset, amely után az akkori Népsport megengedett magának egy kis tippelést: „A másik ágról a Crvena zvezda a döntő biztos résztvevőjének látszik, hiszen háromgólos előnyt szerzett a Panathinaikosz ellen. Így a sokak által már korábban megjósolt Cz–Ajax finálé alighanem megvalósul."

Miljan Miljanics, a belgrádiak szakvezetője is hasonlóan vélekedett a 4–1-et követően: „A három találatnak elegendőnek kell lennie!" Ezzel szemben a görögök bizakodtak, és különösen a kemény, hepehupás talajú, fű nélküli pályájukban bíztak. Ahogyan mondták: „Ez nem fog ízleni a technikás Zvezdának".

A mámorító bravúr

Április 28-án az elvileg 25 ezer nézőt befogadó Pana-stadion kapuit már reggel kinyitották, hogy a korábban semmilyen jegyzett eredményt nem elérő, véletlenül sem sportági hatalomnak tekinthető hellén futball már abban az időben is átlag felett lelkes hívei mihamarabb elfoglalhassák helyüket, hiszen efféle csemegének addig sosem lehettek közeli szemtanúi arrafelé. Délutánra már 27 ezren préselődtek össze, miközben sok ezren rekedtek kint.

Az athéniak összeállítására nem érdemes sok szót vesztegetni: aki említésre méltó, alább úgyis találkozunk majd a nevével. A jugóknál ugyanakkor olyan klasszisok léptek pályára, mint Bogicsevics, Acsimovics, Filipovics vagy a félig magyar származású Karaszi. A nagy sztár, Dzsajics viszont eltiltás miatt ezúttal sem játszhatott.

Az erőviszonyoktól függetlenedve Antoniadisz már a legelső percben megszerezte a vezetést a vendéglátóknak, és ugyanő volt a góllövő az 56., majd a 63. percben is. Klasszikus mesterhármas, méghozzá ekkora tét mellett! Amikor berúgta a harmadikat is, fergeteges örömmámorban úszott az egész lelátó, az állás ugyanis azt jelentette, hogy a görög bajnok összesítésben 4–4-re egyenlített, „s mert az idegenben lőtt gól kétszeresen számít, már 5:4-re vezetett". Ez is maradt a végeredmény, a Panathinaikosz így bejutott a londoni BEK-döntőbe!

A „meglepetések meglepetése" született Athénban, hogy ismét idézzük a korabeli visszhangot, a legnagyobb szenzációt ez a meccs szállította (ami a hatását illetően akkor is tény, ha sokan – okkal, ok nélkül – máig bundáról beszélnek). Arra ugyanis a fanatikus görögökön kívül senki sem számított, hogy képesek lesznek az 1–4-re 3–0-val felelni.

De mivel azok voltak, viharos éjszaka következett. Zászlók az utcákon, a szurkolók hajnalig talpon voltak, a kiskocsmákban, tavernákban nem lehetett helyet kapni. Éltették a játékosokat, és főleg persze Antoniadiszt, aki egymaga tíz gólnál járt már a BEK-ben.

A történtek után az NS olyan tett, amire néhány évvel korábban még nemigen volt mód: az 1956-ban az országot elhagyó, ezért hivatalos helyeken sokáig hazaáruló disszidensnek tekintett Puskás Ferenc nevét, sőt még a nyilatkozatát is leközölte a lap: „Ez nem lehet igaz! Valószínűleg csoda történt! Eddig az összes ellenfelünkkel szemben esélytelenek voltunk. A döntőben az Ajaxot vélik sokan jobbnak, de ez számunkra egyáltalán nem hátrány."

Ebből már az is kiderült, hogy amint várható volt, a holland gárda Keizer, Suurbier és Neeskens góljával simán, 3–0-ra lemosta a visszavágón a madridiakat. Cruyffot megint megtalálta a sajtó: „Amikor megvertük a Celticet, azt mondtam, hogy az volt az igazi döntő. Akkori véleményemet továbbra is fenntartom. Most már miénk a kupa!"

Együttese amúgy pont ugyanazokat az eredményeket érte el a négy évvel korában BEK-győztes glasgow-iakkal játszva, mint a négy között (3–0, 0–1), míg előzőleg a Baselt például kettős győzelemmel búcsúztatta (a nyitányon a Nentori Tirana ellen még egy 2–2 is belefért).

A görögök a luxemburgi Jeunesse ellen estek át a (könnyed) ráhangolódáson, de a Slovan Bratislava már izmos riválisnak számított (3–0, 1–2), míg az Everton ugyebár Angliát képviselte. Mégis, a két döntetlen (1–1, 0–0) az idegenben lőtt gól révén már ekkor is a PAO-nak kedvezett. Amikor egyébként a dél-európai alakulat megúszta iksszel Liverpoolban, az otthoni második ütközet előtt az lett a jelszó: bejutni a döntőbe, vagy meghalni. Akkor még sokan csak nevettek ezen...

A döntő előzményei

Térjünk rá a finálét megelőző felkészülési időszakra, mert az is tartogatott érdekességeket. A Panathinaikosz például a Cz elleni sikere óta mindössze egy bajnokin lépett pályára (azt sem nyerte meg...), és játékosait a válogatottbeli kötelezettségeik alól is felmentették.

Ezután „óriási csinnadrattával" már a döntő előtt 12 nappal megérkeztek a brit fővárosba, ahol az egyik legelőkelőbb szállodában ütötték fel a főhadiszállásukat. Helyi görögök ezrei keresték fel a futballistákat, autogramot kértek tőlük, biztatták őket. Közben állítólag más is történt a színfalak mögött: néhány labdarúgó belevetette magát az éjszakába, s közülük Puskás kettőt hazaküldött. A mester egyébként „fürdött a publicityben" – ő volt a sztár, és nem a csapat.

A klub sajtótájékoztatóján a következőket mondta: „A Panathinaikosz már eddig is megtett minden tőle telhetőt, de nem titkoljuk: a döntőben is nyerni szeretnénk. Azért is jöttünk ilyen korán ide, hogy játékosaink megszokhassák az angol klímát." Sokat faggatták a taktikáról is, mire ő: „Olyat szeretnék kidolgozni, amely győzelemhez segít". Az biztos, hogy nem könnyen teregette ki a lapjait... Ezenkívül minden nyilatkozatát így fejezte be: „Az Ajax jobb, de nem legyőzhetetlen!"

A hellének ezt leszámítva is szerényebben formáltak véleményt, ha újságírókkal találkoztak; „Az esélytelenek nyugalmával játszunk, de igyekszünk egy kis borsot törni a hollandok orra alá" – mondta például az elődöntő hőse, Antoniadisz. Kontrasztként az ajaxosok egészen más hangnemű fogadkozása (a stílust akár el is lehet ítélni, de tény, hogy volt mire magabiztosnak lenniük): „Simán nyerünk" – ígérte a veterán jugoszláv védő, Vaszovics, és ugyanez volt a forgatókönyve Cruyffnak is.

Pedig az összecsapás előtti utolsó napokban kedvezőtlen előjelek érték őket, mivel a bajnokságban kikaptak a Feyenoordtól – nem is annyira a vereség volt bántó, hanem hogy a húzóemberek közül megsérült Keizer (ez azonban végül nem akadályozta meg az újabb bevetését).

De akadt ott más is. Két nappal a csata előtt érkeztek, tartottak egy edzést, aztán bezárkóztak. Még a meccs előtt kiszivárgott, hogy amolyan belső villongásféle nehezítette a légkört: Cruyff kijelentette, hogy a görögök győzelmi prémiumához képest csupán „egy zacskó amerikai mogyoró árát fedezi", amit nekik ígértek.

Ő egyébként is az érdeklődés középpontjában volt, mert éppen lejárt a szerződése nevelőegyleténél, és az európai futball új csillagáért egymással versengve kapkodtak a kontinens nagy klubjai (de aztán csak 1973-ban költözött leendő második hazájába, Barcelonába). A jutalmazás terén végül minden tisztázódott, felemelték a hollandok jussát...

Mindent összevetve a Népsport (újra) jövendölt: „Sok függ attól, hogy a küzdőképesség dönt-e majd, vagy a kulturáltabb játék. Mert ha utóbbin lesz a hangsúly, akkor a BEK Hollandiában, a tavalyi győztes Feyenoord hazájában marad."

A londoni ünnepnap

Londonban az érdeklődés érthetően óriásira nőtt, ha nem is elsősorban az „őslakosok" jóvoltából. Soha korábban nem volt példa arra, hogy annyi külföldi legyen jelen egy mérkőzésen, mint 1971. június 2-án: hozzávetőleges adatok szerint 70 ezer szurkolót vártak a határokon túlról a telt házas arénába. Eszerint tehát a hazai érdeklődők számára 30 ezer tikett maradt az összesen 100-ból, és ők többnyire a hellén tőbort erősítették, a helyi lapok szerint mindenesetre az angolok nagyobb része a Panathinaikosz pártján állt.

Mint az a tévé jóvoltából idehaza is látható volt, a Stuy – Neeskens, Vaszovics, Hulshoff, Suurbier – Rijnders (Blankenburg, a szünetben), G. Mühren – Swart (Haan, a szünetben), Cruyff, Van Dijk, Keizer összeállítású, sokkal rutinosabb hollandok ügyesen alkalmazkodtak a görögök játékmódjához. Korán elért vezető góljuk (6. perc: Keizer remek beíveléséből Van Dijk fejelt közelről a kapu üres bal oldalába) után jobbára átadták a kezdeményezést, s a labda megszerzése esetén gyors ellentámadásokat vezettek.

A Panathinaikosz nagy becsvággyal és a mezőnyben egész jól játszott, de amikor a kapu közelébe ért, elfogyott a tudománya, akciói adósak maradtak a befejezésekkel. Kapura alig lőtt, két nagy helyzetet pedig elszerencsétlenkedett. A nyurga Antoniadisz ezúttal nem tudott megbirkózni őrzőjével, Hulshoff-fal, és látszott, hogy – talán két kivétellel (Domazosz és Elefterakisz középpályások) – nem volt igazi, európai klasszisú futballistája.

Ha egymás mellé sorakoztatjuk a két együttes erényeit és hibáit, bizony nagy különbség mutatkozott az amszterdamiak javára. Csapatjátékuk jóval egységesebb, gördülékenyebb volt, védőik pedig egyszerű eszközökkel, jól fogtak embert. Tulajdonképpen csak a csatárokon múlt, hogy már az első félidőben nem esett négy-öt gól: Cruyff, aki higanyszerű mozgásával és ördöngös cseleivel tűnt ki, egymaga két-három nagy lehetőséget elszalasztott...

Az Ajax kevesebb támadásból is sokkal több helyzetet teremtett (amint az összefoglalóból is kristálytisztán kiderül), és mivel jó pár ziccere kimaradt (a 87. percben azért a nagy Johan egy szóló után Haanhoz játszott, akinek labdája egy hátvéden felperdülve került a hellének hálójába), összességében a 2–0-nál nagyobb arányban is nyerhetett volna – győzelmét pedig kétségkívül megérdemelte.

A londoni lapok közül a Daily Express ekképp fogalmazott: „Szép, csendes kis mérkőzés volt", míg a híres skót szakvezető, Jock Stein csupán ennyit jegyzett meg: „Az Ajax játszadozott, igaz, megtehette..." A Daily Telegraph egyik érdekes alcíme eközben így szólt: „Lárma a lelátón, csend a pályán".

A lefújás után a fehér-pirosak mestere, Michels azt fejtegette, hogy három játékosa is megsérült, azért kellett cserélnie. Ezzel szemben a bennfentesek azt rebesgették, annyira biztos volt a sikerben, hogy szerette volna teljes prémiumhoz juttatni a két cserejátékost is... „A lényeg a győzelem – mondta röviden a tréner. – Most az Interkontinentális Kupa következik!"

Állítólag Puskás sem látszott nagyon letörtnek: „Azzal vesztettünk, hogy az első húsz percben nagyon zavart volt a csapat. A második gól már nem volt érdekes, mert a hajrában esett. Csapatomnak még nincs nemzetközi rutinja."

A legendák útján

A döntőzés terén a Pana nem is szerzett több hasonló tapasztalatot, ellentétben németalföldi vetélytársával. Ez a pont negyven évvel ezelőtti mérkőzés ugyanis három jelentős érdekességgel szolgál az utókor számára.

Az egyik, hogy a hetvenes évek holland korszaka ezáltal folytatódott, de ezen belül Rotterdam helyett Amszterdam ülhetett fel a képzeletbeli trónra – az Ajax a következő két kiírásban is az élen végzett, s közben egyszer a Világkupát is elhódította, méghozzá immár az erdélyi Kovács István szakmai irányításával.

Azóta is mindössze egyszer fordult elő (rögtön a közvetlen utód Bayern révén), hogy egy gárda zsinórban háromszor tudjon BEK-et vagy BL-t nyerni, ráadásul az Ajax nem egyszeri üstökös volt, hiszen több mint két évtizeddel később egy teljesen más generációja is a földrész legjobbja lett.

A másik, hogy ez volt a görög labdarúgás egyetlen ekkora dobása klubszinten, és nemcsak az addigiakat tekintve, hanem a sportág egész történetét tekintve is. Soha korábban nem jutott fel ilyen magasra ennyire alacsonyan jegyzett bajnokság képviselője, és máig sem volt sok hasonló meglepetés, ugyanilyen mértékű bravúr az első számú kupában – talán egy-két későbbi finalista kiléte, a Steaua (1986) és a Crvena zvezda (1991) diadala, illetve a Porto 2004-es célba érése tartozik ebbe a kategóriába.

A portugálok eredménye nem az ország miatt sorolható ide, hiszen a „régi szép időkben” egy másik odavalósi gárda, a Benfica koronázott királya volt a kontinensnek, hanem a korszak okán: az élfutball totális elüzletiesedése, a BL nevű „pénzliga" megszületése és a topklubok szűk elitjének megkövülése óta az efféle kicsiknek elméletben már nincs sanszuk elsőként befutni – a görög válogatott (egy másik külföldi „mágus" segítségével összehozott) Eb-sikere szintén csak egy meseszerű kivétel volt abban a kivételes 2004-es esztendőben, de a klubok vetélkedéséhez mérten még mindig könnyebb mezőnyben.

A harmadik felidézésre méltó momentum pedig főleg számunkra érdekes: a Panathinaikosz kispadján ülő Puskás Ferenc a magyarok után a görögök (zöld-fehér részének) hősévé is vált azzal, hogy egy újabb tízmilliós kis országot vezetett fel a csúcsra – vagy legalábbis annak küszöbére (mint 1954-ben az Aranycsapatot a berni vb-döntőben). Így lett a világ egykori legnagyobb játékosa edzőként is halhatatlan...