Kiselejtezték a vezető európai futballötöst

Története során a görögök először verekedték magukat tovább egy világversenyen a csoportkörből, és nyomban az aktuális torna legnagyobb esélyesét kapták ellenfélül. Nem véletlen, hogy sokan a franciák elleni párharcukat tippelték a legsimábbnak a 2004-es Eb negyeddöntőjében (nem az ő javukra...), még akkor is, ha az előző évi Konföderációs Kupát megnyerő gallkakasos gárda enyhén szólva nem reszkettette meg a mezőnyt azzal, ahogy az első három meccsén játszott.

Persze így is meglehetősen kemény falatnak tűnt, elvégre a számos hat évvel korábbi világ- és négy évvel azelőtti Európa-bajnokot felvonultató együttesben Thierry Henry, David Trezeguet és Zinedine Zidane már megtalálta a góllövő cipőjét, ami nem sok jót ígért a további riválisoknak.

Otto Rehhagelt, a görög együttes veterán szakvezetőjét ugyanakkor máris istenítették a hellének – megfigyelők szerint körükben kezdett elhatalmasodni a 2002-ben Dél-Koreában tapasztalt Hiddink-effektus. A szuggesztív német szakembert valóban már csak egy lépés választotta el attól, hogy nemzeti hőssé váljon az Égei-tenger partján – például az az aprócska lépés, hogy tanítványai megverik a címvédőt is.

Viszont ha azt nézzük, hogy a rögtön az elején felülmúlták a rendező portugálokat (2–1), majd a már akkor is félelmetes spanyolok ellen fel tudtak állni hátrányból (a vége 1–1 lett), már nem is tűnt mindez annyira elképzelhetetlennek.

Bár a két válogatott addigi hat randevúján a franciák öt győzelem mellett csak egy meccset adtak döntetlenre, s annak is majdnem ötven éve volt már, ezúttal mégis megtörtént a „csoda": Jacques Santini alakulata hiába játszott fölényben és teremtett sok helyzetet, a fegyelmezetten tömörülő ellenfél egyszer sem hibázott hátul, némi szerencse is segítette, az egyik támadásából pedig – Theodorosz Zagorakisz fantasztikus elfutása és beadása után – Angelosz Hariszteasz védhetetlenül fejelt a kapuba.

Az 1–0-s győzelem másnapján a görög sajtó legtöbb orgánumának hangvételére a hitetlenkedő öröm volt jellemző, a Ta Nea nevű lap szerkesztői ezzel szemben egyenesen vérszemet kaptak. „A játékosok folytatták a diadalmenetet, sikerük ismét az utcára vitte az ünneplő embereket. Most már a döntőt akarjuk, a történelem nem várhat tovább. Álmodni akarunk még!" – írták szinte követelőzve.

Micsoda kiáltó ellentétben állt e csillapíthatatlan étvággyal Rehhagel némely előző napokbeli nyilatkozata... Az egykor a Werder kispadján brémai legendává nemesedő, történetünk idején 65 éves szövetségi kapitány előzetesen folyton arról beszélt, hogy csapatától már a csoportból való továbbjutás is óriási fegyvertény. Jól számított: levette a terhet futballistái válláról. Az újabb fényes győzelmet követően aztán hosszan nyilatkozott – és a legkevésbé sem fogta vissza magát.

„Ez valódi szenzáció. Az elmúlt három év során éjjel-nappal dolgoztunk, lépésről lépésre fejlődtünk. Félreértés ne essék, a görög játékosok egyénileg pompás képességűek, nekem csak a megfelelő csapatszellemet kellett megteremtenem. Egy harminc körüli vagy afölötti labdarúgókból álló társaságban a szabályok betartása nagyon fontos, ezért tekintettem elsődlegesnek a fegyelmet. Ha jönnek az eredmények, hinni kezdenek az edző módszereiben, de addig is egymásért kell dolgozniuk, különben hiábavaló az erőfeszítés."

Az elsősorban fegyelmezett védőmunkájukkal érvényesülő görögök sikerével ráadásul nemcsak a francia válogatott több mint tizenhat hónapja dédelgetett veretlenségének fellegzett be. Más téren, egy bizonyos „globális" tekintetben is formabontó lett ezáltal a hét évvel ezelőtti Európa-bajnokság: a kontinens öt legnagyobb futballnemzete közül már egyik sem volt versenyben, egyik sem jutott be a legjobb négy közé!

Sem a háromszoros kontinensbajnok Németország, sem a kétszeres első Franciaország, sem az egyaránt egy Eb-arannyal büszkélkedő Olaszország és (az azóta duplázó) Spanyolország, sem pedig Anglia, amely ugyan egyszer sem ülhetett fel földrészünk trónjára, ám a sportág modern változatának őshazája, emellett 1966-ban világbajnoki címet nyert, no meg sztáregyesületei révén az évek során számos nemzetközi klubtrófeát.

A torna történetében először akadt erre példa – igen, 1960 óta most először! Az első kiírás során a franciák voltak ott az „ötök" közül (jóllehet a négy között már nem termett babér számukra), négy évvel később meg a házigazda spanyolok, akik meg is nyerték a Henri Delaunay-trófeát. Újabb négy esztendő elteltével az olasz és az angol válogatott jutott el a sorozat legvégső fázisba, s előbbi – ha nagy nehézségek árán is, de – az első, míg utóbbi a harmadik helyen végzett.

1972-ben egyedül a későbbi győztes nyugatnémetek képviselték a szűk elitet, és 1976-ban is kizárólag ők (azzal a különbséggel, hogy akkor meg kellett elégedniük az ezüstéremmel). 1980-ban 4-ről 8 csapatosra bővült az Eb-döntő mezőnye – az „öt nagy" közül csupán a franciák hiányoztak, majd a legjobb négy közé az NSZK és Olaszország tudta beverekedni magát (előbbi mindenkit megelőzött).

Egy alkalommal később a francia–spanyol döntő (2–0) két résztvevője, 1988-ban a két bronzérmes, vagyis az NSZK és Olaszország, 1992-ben pedig az „ezüstös" Németország jelezte, hogy az erőviszonyok teljes, egyidejű felborulására (talán) felesleges számítani.

Az 1996-os angliai tornán egyenesen három „elitalakulat" (Németország, Anglia, Franciaország) tartott ki szinte a legvégsőkig (és megint a németek nyertek...), majd az ezredfordulón is kettő (a francia és az olasz) – Portugáliában viszont, miután 2004. június 25-én a címvédő is elbukott a sportági nagyhatalomnak még véletlenül sem nevezhető Görögországgal szemben, már egyetlenegy sem!

Hiszen a spanyolok (részben szintén Baszinaszék miatt), az olaszok (saját tehetetlenségük és a svéd–dán meccs 2–2-je következtében), valamint a németek (még a „helyettünk kijutó" letteket sem tudták felülmúlni a két sikeres vb-szereplésük közti félidőben) már a csoportjukból sem kerültek tovább, míg az angolok a vendéglátó portugálokon akadtak fent drámai küzdelem után.

Vajon mi lehetett e meglepetésdömping oka? Erre kerestek választ azon melegében neves labdarúgó-szakemberek. Franz Beckenbauer, minden német Császára, egykori világ- és Európa-bajnok úgy látta ekkor: nem elképzelhetetlen, hogy új korszak vette kezdetét az öreg kontinensen. „A helyzet forradalmi, a nagy futballnemzeteknek magukba kell szállniuk, le kell vonniuk a megfelelő következtetést" – vélte Kaiser Franz.

Roy Hodgson, az európai szövetség (UEFA) technikai bizottságának tagja úgy tartotta: több oka van az „együttes bukásnak", s ezek eltérőek, különbözőek – egyben elég rejtélyesek is. „Szerintem nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a legnagyobbak miért estek ki oly korán. Átfogó, mind az öt válogatottra érvényes választ várnak? Ne tegyék!" – így a szakember, akinek gondolatmenetétől nem lett sokkal okosabb az ember...

Arra viszont választ tudunk adni, hogy akadt-e máskor hasonlóra példa. Mint láttuk, korábban soha, és azóta ugyancsak nem: a legutóbbi Eb fináléját a spanyolok és németek vívták (miután túljutottak az előzőleg remeklő oroszokon, illetve a három riválist is elképesztő módon, közvetlenül a lefújás előtt elért gólokkal elintéző törökökön).

Ami a vb-ket illeti, ott az öt európai nagyon kívül még kettőt (Brazília, Argentína), esetleg hármat (a régi idők egyik óriását, Uruguayt is belevéve) tartunk számon, és olyan soha nem fordult elő, hogy e hetesből (nyolcasból) legalább az egyikük ne került volna be a négy közé.

Ha csak szűken az európai menőket vesszük, a „top 5" mindig képviseltette magát az utolsó előtti szűrőn, kivéve az 1930-as rajtot (amikor szinte alig ment át innen bárki is Dél-Amerikába), illetve a szintén a másik féltekén rendezett 1962-es chilei Mundialt. Ám mint mondtuk, a brazil-argentin duó egyike ezen alkalmakkor is ott volt a fináléban, azaz a szurkolók nem kényszerültek kizárólag „kicsikkel" beérni a végküzdelmek során.

Magyarán ilyesmire csakis Portugáliában akadt példa, de nem lett belőle tendencia: a már említett következő Európa-bajnokságon kívül sem a 2006-os, sem a 2010-es vb-n nem hiányoztak a nagyok a négy közül. Egyedülálló eset volt tehát a 2004-es, amikor a házigazdák, a hollandok, a csehek és a hellének négyese viaskodott az érmekért, és végül az utóbbi – további két bravúr révén (Nedvedéknek és Figóéknak is bepréselve egy-egy gólt) – vihette haza az aranyat.

Sokszor hallhattunk már bravúrgárdákat és drukkereiket menet közben (be)lelkesedni meg ígérgetni, de a görögök valóban véghezvitték, ami előtte szinte lehetetlennek tűnt – egy hazánknál nem sokkal nagyobb, népesebb és jómódúbb ország legjobbjaiként. S nem valamikor a hősi múltban, kevés riválissal szemben, kezdetleges állapotok közepette, hanem a modern labdarúgó(erő)viszonyok minden nehézségét, kihívását leküzdve!

A görög földön uralkodó akkori közhangulatra jellemző, hogy az egyik legismertebb tévés sportkommentátor, Janisz Diakojannisz úgy vélte, kivételes időszakot él át a korábban kevés sportsikernek örülni tudó ország. „Ez a lehető legjobb reklám a közelgő olimpiának. Az idei nyár Görögországról fog szólni" – jósolta, még a nagy Eb-diadal előtt. Igaza lett. Ha azt mondják, 2004 és sport, a legtöbb embernek ma is az athéni játékok és a „Rehaklész"-csapat Olümposzra emelkedése ugrik be.