Horthy el, a tömeg zúg: Sportcsarnokot!

Alig múlt kilenc óra 1933. június 19-én, de máris szép számmal lepte el a közönség a margitszigeti tribünöket. A bágyadt, kellemes délelőtt hangulata hasonlított ugyan az előző napokéhoz, nemsokára viszont nagy változást lehetett észrevenni. Még csak a selejtezők folytak a három porondon, ám a nézők máris lesték, hol és mikor tűnik fel valamelyik vívó karján a piros-fehér-zöld szalag. Ha feltűnt, feszült érdeklődés fordult arra, s a kíváncsiság követelte, hogy az asszó felől tájékoztassanak.

A rendezőség ezt nem szokta meg addig. Eleinte nem közölt semmit. Dörgő hang szólt azonban be: „Legalább a magyarok eredményeit hirdessék ki!" S egyszerre csak hallatszott a hangszóróból: „Rajcsányi győzött 5:3-ra." „De ki ellen?" – süvített vissza a válasz. „Az egyik ellen" – fölényeskedett a bemondó... A közönség nem hagyta annyiban, hamarosan tehát szabályosan kihirdettek minden magyar asszót, sőt a fontosabbakra még fel is hívták a figyelmet.

Költözés

Egy óra múlt, amikor az előmérkőzések véget értek, majd két páston elindultak a 21 résztvevős középdöntő küzdelmei is. Csakhamar azonban, mint már az előző napon is, a szürke fellegekből kövér esőcseppek hullottak alá. Ritkásan, gondolkodóan, mintha csupán azon tűnődtek volna, vajon megzavarják-e ezt a remeknek indult színjátékot? Lassan aztán legyűrték lelkiismeretük szavát, s kopogó zápor verte a fedetlen plansokat, s a tribün tetejét.

A vívók menekültek, a rendezők szaladtak, míg a hangszóró az irodába hívta az illetékeseket, majd rövid idő után kihirdették: „Az eső miatt az elődöntőt a Műegyetemen vívják le. A döntő, ha addigra az eső eláll, itt, a Margitszigeten kerül sorra."

Az irodákban nagy volt a sürgés-forgás. Csengett a telefon, s a MAC-pályára egymást kergetve futottak be a bérautók. A vívók – meleg ruhákba pólyálva – csoportosan ültek be egybe-egybe, s robogtak a Műegyetemre, hogy folytathassák a versenyt.

A döntőbe végül a hat magyar és a hat olasz jutott be, senki más – ami a két vívónemzetnek a többiek felett való hatalmas fölényét mutatta. A legjobb 12 között a sportszerűség érdekében a szokott módon először az egy országbelieknek kellett levívniuk egymás ellen az asszóikat: az egyik társaság helyben, a másik odaát, a szigeten. Az olaszoknak udvariasan felkínálták a választást, és ők rövid töprengés után a sziget mellett döntöttek.

Az egyetem tornatermének közönségét elsősorban a magyarok érdekelték, csak kevesen tartottak a vendégekkel. Jekelfalussy (azaz Piller György, a már veteránkorú katonaember, az előző évi Los Angeles-i olimpia kétszeres bajnoka, aki ezúttal csak csapatban szerepelt, és szombaton az itáliaiakat felülmúló győztes együttesünk kulcsembere volt) elindult a teremben, hogy összeállítsa a zsűrit. Ami elég nehezen ment: a zsűritagok általában elbújtak. Mindenki szabadkozott: „Hálátlan dolog. Én nem veszekszem..." Aztán mégiscsak összeálltak valahogy.

Belharc

Több asszón is látszott, hogy „vérre ment" a dolog. Valaki dühösen dörmögött: „Az olaszok biztosan nem veszik ki egymás belét!" Folyt a verseny, Jekelfalussy jó zamatos alföldi franciaságával vezette a meccseket. Gerevich Aladár tetszett a közönségnek, amint minden tus után sisakot emelt, és egy zongoraművész mozdulatával, behunyt szemmel simította hátra dús haját.

Később összekerült a másik favorittal, Kabos Endrével is, akinek korábban már volt egy vitatott mérkőzése, rögtön a legelején: „Mindjárt az első tusnál baj van. Két zsűritag Kabosnál lát tust, egy Kovács Pálnál, egy tartózkodik. Jekelfalussy Kabos terhére ítél tust, akit ez annyira deprimál, hogy fejét, kardját lehorgasztva úgyszólván ellenállás nélkül kap ki a fiatal ludovikástól, aki így nem nagyon örül a győzelmének...

Vitatkoznak a tus körül. Vannak, akik nem értik, minek kellett Kabosnak egy tus miatt leállni. Mások megértik a túlfeszített idegállapotát, hogy a csapatverseny sokat kivett belőle. Kabos halálsápadtan megy a helyére és a környezete hiába igyekszik vigasztalni."

(Vissza)ugrunk előre az időben: a közben több győzelmet is arató Kabos tehát a még hibátlan Gerevich ellen. „Kabos egymás után két tust bemond maga ellen, az utolsót majdnem teljesen leállva kapja be. 5:1. Jekelfalussy megítéli, majd váratlanul halálos csendben a következőket mondja:

– Magyar sportembertől egészen más viselkedést várok, mint amilyet Kabos a verseny folyamán tanúsított. Nem indokolt ez a viselkedés amiatt az egy tus miatt, melyet két zsűritag világosan látott. Tessék teljes erővel vívni, ahogy a szabályok előírják! Ha még egyszer előfordul ilyesmi, zsűridappelt hívatok össze!

Kicsit kínos a jelenet; Kabos szó nélkül áll, majd lemegy."

Végül csak véget ért a „testvérharc". Gerevich ötből öt győzelemmel zárta a „házon belüli" szakaszt, Kabos és Kovács három-hárommal, Nagy Ernő és Rajcsányi László kettő-kettővel, míg Zirczy Antal egyetlen siker nélkül – mentségére szóljon, hogy egyedül ő nem volt a hatos mezőnyből sohasem ötkarikás bajnok, ellentétben a többiekkel, akik közül Nagyot kivéve mindannyian többször is...

Kormányzó

Mindenki rohant át a Margitszigetre. Taxin, autóbuszon, villamoson. Odaát eközben a szépen gyülekező, lassan kétezer fősre duzzadó nézősereg pechére megint megnyíltak az ég csatornái. A közönség természetesen a fedett tribün alá menekült. Hihetetlenül sok trükköt tudott kitalálni, hogy odajusson, a legleleményesebb módon igyekezett minden talpalatnyi helyet kihasználni. S egyelőre még várt, türelmesen várt.

Aztán az idő valamelyest javult, már megengedte volna a vívást. Az olaszok megérkeztek már, de a nézők elé még nem lépett senki közülük. „Kérjük a közönség szíves türelmét!" „Nincs már türelmünk" – hangzott a dörgő válasz. Dörömböltek a tribünön, tapsoltak, türelmetlenkedtek. Nem csoda, hiszen lassan hétre járt az idő. S a hangszóró újabb hírt adott: „Az olaszok a hideg szélben nem akarnak kezdeni, s annak csillapodását várják." Kacaj, keserű kacaj hallatszott...

Háromnegyed hét volt pontban, amikor József főherceg autója gördült be a MAC-pályára. Pár perccel később feltűnt a kormányzói jármű is, majd felhangzott a Himnusz, s állva figyelte a közönség, ünnepélyes csendben, kalaplevéve, amint Horthy Miklós két fiával, ifj. Horthy Miklóssal és Horthy Istvánnal a számukra fenntartott helyre ment. Az előkelőségek egész sora foglalt már helyet a nézőtér különböző egyéb pontjain is.

Az olaszok eredetileg nem akarták elkezdeni az egymás közötti versenyüket (amin a mieink néhány kilométerrel arrébb már átestek, s éppen utaztak vissza a döntő helyszínére), hiszen valóban olyan hideg volt, hogy még kabátban, pokrócba burkolózva is didergett az ember, s igazán elfogadhatatlannak látszott, hogy ilyen időben mezbe öltözve kiizzadjon valaki.

Mégis, amikor Horthy Miklós megérkezett, az olasz szövetség elnöke jelt adott csapatának a kezdésre. Legjobbjuk, Gustavo Marzi feltűnő könnyen verte a társait. Volt, hogy a közönség csak nevetett. Miután Ugo Ughit pár pillanat alatt kivégezte, ő maga is nevetett... Aztán mindössze öt asszó levívását követően, amikor a kormányzó felállt és távozott, a küzdelem megint leállt.

Tüntetés

Kínos fél óra következett. Alig múlt fél nyolc az utolsó asszó befejezésekor, s hosszú percek teltek el utána, a nézők pedig nem tudták, mi lesz. Az eső ismét szemetelt, a szél süvített, nádszálként hajlottak a fák, igencsak lehűlt a levegő. Most ezt, most azt kérték az irodába, a közönség pedig bosszankodott, majd dörömbölt, tombolt, fütyült és látni, tudni akart...

Ekkor a mikrofonhoz lépett Kankovszky Artúr és néhány másik ismert sportember, egyben közéleti személyiség, akik az általános közhangulatot fejezték ki, amikor kétségbeesett hangon azt kiáltották a szeles estébe: „Sportcsarnokot! Sportcsarnokot! Sportcsarnokot!"

A közönség tapsolt, tüntetett. A hangulat azután sem csillapodott, hogy a következőt mondták be: „Tekintettel kell lenni arra, hogy a melegégövi olaszok nem bírják ezt a szokatlan hűvös időt." „Nem vagyunk rá kíváncsiak! Pfuj! Hallatlan!!" Már-már a botrány szele is ott csapdosott a tribünön, s újra megszólalt a hangosbemondó: „Nem kapunk jó éghajlatot, kapjunk fedett sportcsarnokot!"

A tudósító így összegzett: „A didergő, magyar győzelemre, igazi sportélvezetre váró közönség mindennél nagyobb erővel és hangosabban hirdette, hogy mekkora szükség volna erre a sportintézményre. Szégyenkeznünk kellett tehetetlenségünkben, s csak közönségünk tapintatosságának köszönhetjük, hogy komolyabb zavarok nélkül zárult a nap.

A direktórium megállapította, hogy lehetetlenség a vívók egészségét veszélyeztetni ebben az időben, és beszüntette a viadalt. Az olasz elnök a magyar szövetség javaslatára hozzájárult ahhoz, hogy a hátralévő asszókat egy nappal elhalasszák, és megegyeztek abban, hogy a döntőt másnap délután hat órakor a Labriola Színházban fogják megtartani.

Rövid tanácskozás után kihirdették a határozatot a közönségnek azzal, hogy a megváltott jegyek hétfőre is érvényesek. Csodálatos nyugalommal vették tudomásul az emberek ezt a döntést. Pénzükért nem láttak semmit, de belátták, hogy vis maior akadályozta meg a nagyszerűnek ígérkező küzdelmet.

Ilyen nagyszámú közönség befogadására egyik alkalmi terem sem megfelelő. Sportcsarnok nincs, így más választás nem maradt, mint a szabadtér. Mindenki bízott abban, hogy a búzaérés idején meleg lesz. Sajnos másképp alakult, s ezzel teljesen elromlott ez a verseny, amely az utolsó napjáig, ha sok erőfeszítéssel is, de sok szép küzdelemmel simán lefolyt. A karddöntőt, az Európa-bajnoki versenyek csúcspontját azonban először elmosta az eső, aztán megfagyasztotta a télnek beillő, hideg északi szél."

Nagyjaink

Másnap aztán az új helyszínről – vagyis az egykori Népopera, majd Városi Színház, a későbbi Erkel Színház épületéből – a következő, végre lelkes beszámolót írhatta a korabeli tollforgató:

„Soha ennyi ember még nem volt a Labriola Színházban. Zsúfolásig telt ház – ez a kifejezés még nem is fejezi ki híven azt a teltséget, amely ismét és ismét harsogóan kiált a sportcsarnok után. Mert nemcsak minden ülőhely foglalt, de állnak az emberek a nézőtéren, az előcsarnokban, a padsorok között, és ha már nem láthatnak, legalább hangfoszlányokból akarják megtudni, hogyan áll a nagy verseny, Európa egyéni kardvívóbajnokságának döntője.

A kormány tagjai közül itt van Gömbös miniszterelnök, Hóman és Kállay miniszterek, és ott szoronganak a sportot szerető közéleti és társadalmi előkelőségek is mind, Albrecht királyi herceggel és az olasz követtel az élen. A hangulat forró, mindenki izgatott.

Ilyen közönsége vívóversenynek még nem volt! A túlfűtött levegőjű nézőtér együtt élt, a szíve együtt dobbant a dicsőségünkért küzdő vívókkal, hogy végül, a magyar diadalt jelentő tus után állva, meghatottan énekelje a nemzet imádságát, a Himnuszt.

Hiszen óriási izgalmak, idegfeszítő, grandiózus küzdelmek szakadatlan sora után a büszke Európa-bajnoki címet ezúttal is magyar vívó szerezte meg: Kabos Endre, aki az előmérkőzések során érdemtelenül és oktalanul, a pillanatnyi elkedvetlenedésében két honfitársától is vereséget szenvedett, de a döntőre újra összeszedte magát, és remek vívással valamennyi olasz ellenfelét legyőzve az első helyre került Marzival. A holtverseny eldöntéséért aztán 5:0 arányban lehengerelte ellenfelét!"

Ráadásul a dobogósok után magyarok négyes sorozata következett (két érmesük híján megelőzve az összes többi olaszt), a negyedik és ötödik helyen Gerevichcsel és Kováccsal. Ők utóbb a magyar kardozók dicsőséges panteonjából is kiemelkedtek: az ekkor még csak 23 éves Gerevich, illetve a nála bő két esztendővel fiatalabb Kovács a következő 27 évben, vagyis 1960-ig egyaránt az összes lehetséges alkalommal olimpiai aranyat szerzett csapatban, illetve az előbbi 1948-ban, az utóbbi 1952-ben egyéniben is!

Mivel Gerevich már Los Angelesben is tagja volt együttesünknek, végül hét elsőségnél állt meg, Kovács pedig hatnál. (A harmadik rekorder, az 1920-as születésű Kárpáti Rudolf a háború után csatlakozott hozzájuk, de mert 1956-ban és 1960-ban sem akadt nála jobb, ő is eljutott hat olimpiai győzelemig.)

A nap hőse, a megelőző, tengerentúli játékokon a közös siker mellé még egyéni bronzzal beérni kénytelen Kabos pedig legközelebb, Berlinben már mindkét számban a dobogó tetejére állhatott! Ezenkívül az Eb-knek kimondottan specialistája volt, hiszen Varsóban megvédte a budapesti címét, míg csapatban összesen négyszer örülhetett.

Vb-ket csak 1937-től rendeztek, a Gerevichnél három és fél évvel idősebb, érzékeny lelkületű sportembernek azokon már nem nyílt módja kipróbálni magát. S ebben bizony szerepet játszottak az őt származása alapján sújtó törvények is – nem biztos, hogy ha végül meg is tartják, eljutott volna az 1940-es olimpiára, amelyet szándékai szerint még megcélzott volna. A későbbi alkalmaktól pedig nem az életkora fosztotta meg – ezt mutatta két nagy vetélytársa példája is –, hanem hogy 1944 novemberében ő is meghalt a Margit-híd felrobbantásakor.

Döbbenet

De térjünk vissza másik vezérfonalunkhoz, hiszen láttuk, milyen zökkenőkkel sikerült csak befejezni a nálunk rendezett vívó Eb-t. Az eső akkor még nem alakította át a műsort, amikor egy nappal korábban, 1933. június 18-án az NS egy nagyon is témába vágó esetről számolt be:

A bécsi olimpiai kongresszus tagjai sorra leszállingóztak Budapestre, hogy egy-két napot töltsenek a magyar fővárosban. Így került ide William May Garland is, hazája olimpiai bizottságának és a NOB-nak is tagja, aki a tavalyi játékok szervezőbizottságának elnöke volt.

Abból a szempontból nagyon nevezetes ember, hogy ő tette lehetővé az olimpia megrendezését Los Angelesben: személyileg és vagyonával állott jót az eseményért, ami sikertelenség esetén több millió dolláros deficitet jelentett volna. Annak idején az ő garanciájára kezdték meg az amerikai nagyvárosban az előkészületeket.

Garland és neje Budapesten megnézte a Testnevelési Főiskolát, a Nemzeti Sportuszodát és a Szövetségi Házat. Mindhárom intézmény nagyon tetszett neki, s különösen akkor örült meg, ha egy-egy Los Angelesből ismerős arcot pillantott meg. Az uszodában találkozott Homonnai Mártonnal, akinek egy esztendővel azelőtt az aranyérmet személyesen adta át a ceremónián.

A vízilabdázó megköszönte a remek olimpiai ellátást, s az öregúrnak szemmel láthatólag jólesett, hogy tízezer kilométeres távolságból ilyen meleg emlékezést hall az ő Los Angeles-i munkájáról.

A Nemzeti Sportuszodából kijövet megnézték a vívó Európa-bajnokságot a Margitszigeten. Garland az után érdeklődött, hol van a budapesti sportcsarnok? „Nincsen" – felelték neki. „Hogyan, hát valami nagyobb fedett helyiség, ahol sportversenyeket lehet rendezni?" – kételkedett. „Nincsen!" – hangzott a válasz. „S mit csinálnak a versennyel, ha kitartóan esik az eső?" – csóválta a fejét.

Elmagyarázták neki, hogy az alatt az öreg fedett folyosó, a fedett sétány alatt vívtak előző nap, amikor zuhogott. Garland nem is igyekezett leplezni a megdöbbenését: „Itt csinálni kell valamit! – mondotta. – Ilyen óriási, eleven sportélet mellett lehetetlen meglenni sportcsarnok nélkül. Szinte hihetetlen, hogy már eddig is így fejlődött a magyar sport megfelelő téli csarnok nélkül."

Változások

Nos, előbb-utóbb belátták a helyzet fonákságát az itthoni illetékesek, meg persze elő is kellett teremteni a pénzt a projekthez. A Nemzeti Sportcsarnok – amely ma már Gerevich Aladár nevét viseli... – 1941-re épült fel mint az ország első fedett, direkt sportcélokra szánt komolyabb létesítménye. Azonban ha egy-egy vívóviadal, vagy hasonló kaliberű verseny el is fért ott, a csapatsportok igényei miatt világosan látszott, hogy szükség lenne egy még nagyobb csarnokra.

A hatvanas évek elejétől készültek is tervek, de csak miután rögtön a háború után a már szintén nagyon régóta napirenden lévő, kiemelt szabadtéri arénára fordult a figyelem: ebből lett rohamtempóban a (később még tovább bővíteni akart) Népstadion.

Amikor kész volt, célkeresztbe került a másik szükséglet (a Körcsarnok sem szüntette meg a hiányt), ám újabb és újabb nekifutások után, csupán a hetvenes évek végén álltak neki, majd 1982-ben avatták fel a régi BS-t. És amikor az később leégett, átvette a helyét az új BS, a Sportaréna.

Hatalmas, több funkciós csarnokunk tehát már egy ideje van – sőt más városokban is épültek csodaszép „kistestvérei". Valami más azonban már sohasem lesz ugyanolyan, mint a század első és főleg középső harmadában, a „hőskorszakban", amikor hazánk – lecsökkentett területe, népessége és erőforrásai, valamint hiányos (sport)infrastruktúrája ellenére is – a nemzetközi sportélet egyik nagyszerű élharcosa volt. Az 1933-as vívó Eb kapcsán láthattuk, milyen mértékű lelkesedés övezte legjobbjainkat – és messze nem csak a futballistákat.

Egy-egy hazai világverseny még manapság is tömegeket mozgat meg, négyévente az olimpiákat is izgatottan figyeljük – de hol vagyunk attól, hogy több ezer ember tomboljon egy kardviadalon... És főleg attól, hogy Gerevichék, Kabosék idejéhez hasonlóan (akár 1936-ot, akár az új rendszer által majd központilag, presztízs okokból is elősegített 1952-es szereplést nézzük) még egyszer valaha a harmadik(!!!) helyen végezzünk az ötkarikás éremtáblázaton... A két ellentétes folyamatból is kitűnik, messze nem csupán csarnokokon múlik mindez.