A debütáló Ferrarit elmosta egy „cunami”

Mint azt a legtöbben valószínűleg tudják, a Formula–1-es világbajnokság hatvanegy évvel ezelőtt május 13-án Silverstone-ban vette kezdetét. Akkor talán még úgy tűnt, hogy az is csak egy a sok Grand Prix közül, melyek megrendezésével az autósport a világháború után újra visszazökkent a régi kerékvágásba. Azonban 1950-ben végre sikerült egy időtállónak bizonyuló egységes versenyrendszerbe szervezni a nagydíjak egy részét – persze akkoriban messze nem mindet, hiszen még évtizedekig zajlottak vb-n kívüli viadalok is.

Ami viszont az F1-es programba bekerülő erőpróbák eloszlását illeti, ahhoz képest nagy lett az induló lendület, hogy az egész idény mindössze hét állomásból tevődött össze, és azok közül is az egyik a tizenegyen éven át (teljesen feleslegesen) naptárban tartott Indy 500 volt, amelynek mezőnye nem keveredett a többi helyszínével. Szóval mindössze nyolc nap telt el a Brit GP óta, és máris Monacóban szerepeltek a résztvevők, sőt igazából csak öt napot kell ezalatt érteni, hiszen már csütörtökön edzésre került sor.

A Riviéra elitebb környékeire jellemző nagyvilági életéről ismert hercegségben 1929-ben rendeztek először hasonló versenyt, és most érkeztek el a tizenegyedikhez. A szűk és kanyargós utcákat persze nem erre találták ki, ami a mainál is nagyobb próbatétel elé állította a pilótákat, hiszen nemcsak a falak voltak mindenütt iszonyúan közel, de még lámpaoszlopok is akadtak az út mentén, míg a tengerparti szakaszokon a kikötő vize ott kéklett szinte karnyújtásnyira.

Az indulók még annyian sem voltak, mint előtte Angliában, ahol az Alfa Romeók szinte „más ligában játszottak" a többiekhez képest. Az olasz gyár továbbra is az 1938-ban bemutatott 158-as típusával szerepelt, pontosabban annak továbbfejlesztett változatával. Az Alfetták (ahogy ezt a nyerő konstrukciót hívták) egyéves kihagyás után tértek vissza a nagydíjversenyzés világába, és Silverstone-ban két kör előnnyel kibérelték maguknak a dobogót.

Az élen a 44 éves Giuseppe Farina végzett, megelőzve az 52 esztendős Luigi Fagiolit, majd a két olasz mögött egy szigetországi társuk, Reg Parnell ért célba, holott menet közben egy jókora nyulat is elütött. A nagy reménység ugyanakkor az első két kollégához mérten fiatalnak számító, 39 éves Juan Manuel Fangio volt, aki az előző években argentin létére számos európai versenyen aratott győzelmet privát gépével. A vb-nyitányon azonban nem termett számára babér, mert egy szalmabála koccantása után meghibásodott a négykerekűje.

A favorit konstruktőr kocsijain kívül Maseratik, valamint a helyi autóipart képviselő Talbotok szerepeltek még jegyzett istállóból, a többieket kisebb műhelyek nevezték. Nagyjából ez a társaság kelt át a kontinensre is (kiegészülve két Simca-Gordinivel) – de Monte-Carlóban egy történelmi debütálásra is sor került: újabb itáliai csapat, a 125-öseit bevető Scuderia Ferrari csatlakozott a száguldó cirkuszhoz.

A maranellóiak négy benevezett sofőrje közül az angol Peter Whiteheadnek végül motorproblémák miatt nem jött össze az időmérő, így el sem rajtolt, a magát a középmezőnybe kvalifikáló francia Raymond Sommer sem sok vizet zavart (utóbbi majd őt annál inkább, ám erről később...), de a két olasznak, Luigi Villoresinek és a Formula–1 első (majdani) kétszeres világbajnokának, a 32 esztendejével még ifjú Alberto Ascarinak is csupán a harmadik sor jutott. Hiába, ők újoncok voltak, a show-ért ekkor még a honfitárs Alfák feleltek.

Az első sorban 1950. május 21-én az edzésen brillírozó Fangio, az általa több mint két és fél másodperccel elvert Farina, illetve kakukktojásként a „Nagyfejűnek" is becézett, több mint egy mázsájával igen testesnek számító argentin José Froilán González foglalt helyet. Ismerjük a miniállam adottságait: a főszerepek többnyire azoknak jutnak, akik elölről startolhatnak. Ezúttal is így történt, csak nem úgy, ahogy azóta legtöbbször.

Az első körben Farina kilőtt, de hamarosan már Fangio haladt az élen, amikor nem sokkal az alagútból való kijövetel után, a Tabac-kanyarban ott találták a tengert a pályán. Persze nem volt semmilyen igazi cunami, de még csak jelentős hullám sem, ám így is felettébb szokatlan jelenség az olyan víz az aszfalton, amely nem fentről, hanem oldalról érkezik...

Az aznap jellemző szeles idő hatására kispriccelő nagy mennyiségű sós „folyadékot" az éllovas még megúszta, de mögötte Farina már nem, és megcsúszva a falnak ütközött – mögötte pedig a fél mezőny sorban neki, illetve egymásnak. A 19 elrajtolóból kilencen rögtön áldozatául estek a tömegjelenetnek, de csodák csodájára senki sem sérült meg komolyabban, egyedül a maseratis Franco Rolnak tört el a karja. Viszont az összetett éllovasán kívül a szintén alfettás Fagioli is ott ragadt.

Ezt a körülményt kihasználva tudott meglógni az üldözőktől Fangio – merthogy a futamot nem állították le –, valamint González, aki azonban maga is érintett volt a karambolokban, és megsérült autója miatt végül ő járt a legrosszabbul: bár a többséggel ellentétben csupán a második körben kényszerült feladni a küzdelmet, kilukadt benzintankja miatt lángra lobbant a Maseratija, sőt a ruhája is meggyulladt.

Szegény nagydarab dél-amerikainak nem sok választása maradt: kiugrott az égő járműből, és kínjában a falhoz dörgölőzve oltotta el a lángokat... A kor orvosi ellátására jellemző, hogy a baleset (és a viadal) után Fangiónak kellett a saját autóján egy bolognai kórházba szállítania a riválist, mert a helyszínen nem állt rendelkezésre megfelelő szintű segítség...

A szerencsésebbik argentinra is vártak azonban izgalmak a második körben: nagy fölénnyel száguldott az első helyen, amikor újra a baleset helyszínére ért, ahol a roncsok még mindig eltorlaszolták az utat. Ő azonban időben fékezni tudott, átbotorkált a maradványok között, aztán robogott tovább – egészen felejthetetlenül sikeres pályafutása első F1-es diadaláig. (Utólag bevallotta: onnan vette észre a bajt, hogy a nézők nem őt figyelték...)

Akik még szóba jöhettek volna vetélytársként, a két jobbik Ferrari volt, de Villoresit és Ascarit pont az szakította le végleg, hogy nekik várakozniuk kellett a továbbhaladásra. Villoresi jócskán le is maradt, és kénytelen volt hátulról ismét előretörni. Ám hiába tornázta fel magát megint másodiknak, a 100 körös futam kétharmada előtt nem sokkal, a 64. körben tengelyproblémái kiszállásra ítélték.

Így lett második Ascari (1 kör hátrány), megelőzve a helyi specialistának számító, monacói illetőségű Louis Chiront (2) – aki később, 1958-ban megdönthetetlennek tűnő rekordként a Formula–1 legidősebb résztvevője lett a maga 58 évével –, míg a negyedik-ötödik pozícióban megismétlődött a Maserati, Ferrari sorrend Sommer (3) és Bira herceg (5 kör hátrány) révén.

Utóbbi is legendás figura: a valójában Birabongse Bhanudej Bhanubandh névre hallgató sziámi (modernül: thaiföldi) arisztokrata előkelő angliai iskolái (Cambridge, Eton) után tehetséges szobrásznak indult, végül mégis ismert autóversenyző vált belőle. A hatodiknak annak idején nem járt pont, de érdemes megemlékezni a 6 kör lemaradással befutó Bob Gerardról is, aki az ERA E-típusával száguldott – ez a kocsi már akkor is veteránnak számított, hiszen 1935-ben gyártották.

Harry Schell nem ért célba a mezőnyt megrostáló tömegkarambol miatt, viszont az ő autója is nevezetes. Az amerikai csak az utolsó pillanatban ért oda a rajthoz, mivel alig néhány órával korábban még a Formula–3-as betétversenyen remekelt, harmadik lett. Amikor végzett, szerelői gyorsan kivették az egyhengeres motort a Cooperjéből, majd beügyeskedtek a helyére egy kéthengeres – két darab JAP motorkerékpár hajtóművéből összeeszkábált – erőforrást.

Schell azonban nem ezzel írt sporttörténelmet, hanem hogy az övé volt az F1-ben az első farmotoros versenygép. Jó ideje már az lenne igencsak furcsa, ha a sofőr előtt dolgoznának a lóerők...

Így indult Monaco és a Ferrari Formula–1-es története. Ami a hercegséget illeti, a tengervizes malőr után a következő évben nem rendeztek GP-t a mára legendássá vált monte-carlói utcákon. 1952-ben újra igen, de az nem számított bele a pontversenybe, és még sokkal nagyobb baj történt: halálos balesetet szenvedett Fagioli, az F1 históriájának legidősebb futamgyőztese (1951, Francia GP, 53 esztendősen).

Ezúttal már két szezon maradt ki, végül 1955-ben „kapott kegyelmet" a miniállam, amely réges rég kirobbanthatatlan a versenynaptárból – holott az első évtizedekben még akadtak afférok a kikötő vizével. Igaz, akkor már nem a hullámok csaptak ki, hanem néhány autó hajtott át a korlátokon, s hagyta maga mögött a szilárd talajt...

Az 1950-es világbajnoki pontversenyben a záráskor is az Alfa Romeók domináltak – Farina, Fangio, Fagioli sorrendben –, míg a maranellóiaknak be kellett érniük néhány részhelyezéssel, illetve Ascari végső ötödik pozíciójával.

Azonban sokat tanultak, így a második idényükben megszerezték az első (három) sikerüket – meglepő módon a nagy áttörés Silverstone-ban a „Pampák bikája", azaz González nevéhez fűződött –, majd 1952-ben Ascari már teljes egészében uralta a mezőnyt. A Ferrari pedig jó ideje az örökrangsorok zömét, egyúttal világszerte a legtöbb szurkoló szívét.