Rooneynak nagyon fájt a Chelsea-csillogás

Fél évtizeddel ezelőtt ilyenkor csupán egyetlen pontot kellett szereznie a Chelsea-nek hazai pályán a Manchester United ellen a bajnoki címe megvédéséhez. A meccs egyszersmind revánslehetőséget kínált az éllovas „kékeknek" az őszi idegenbeli vereségükért (0–1).

A megelőző szezonban is a hajrában került szembe egymással a két fél, de nem a Stamford Bridge-en, hanem az Old Traffordon, és még később, mint ezúttal: akkor a londoniak már bajnokok voltak – ötvenévnyi várakozás után újra. Sir Alex Ferguson, az MU mestere elrendelte, hogy játékosai a kivonulásnál sorfalat állva tapsolják meg a riválist, elismerve annak nagyszerű teljesítményét, amellyel maga mögé utasította a Premier League teljes mezőnyét.

Efféle figyelmes gesztus most persze nem jöhetett szóba. Először is mivel a Chelsea a kezdésig még nem nyerte meg a bajnokságot – noha tény, hogy roppant közel volt hozzá. Ezen kívül azért is botorság lett volna tiszteletkörökre számítani a „vörös ördögök" részéről, mert semmire sem vágytak kevésbé, mint arra, hogy José Mourinho társulata éppen az ő asszisztálásukkal dicsőüljön meg.

„Nyerni megyünk Londonba. Szörnyű lenne, ha mondjuk döntetlent játszanánk, ők meg ott ünnepelnének körülöttünk" – borzongott bele a gondolatba Wayne Rooney, főleg miután ő azon ritka kerettagok közé tartozott, akik addig még sohasem voltak bajnokok. (Ellentétben például Ryan Giggsszel, Paul Scholesszal vagy Gary Neville-lel...)

„A Chelsea hihetetlenül kiegyensúlyozott futballt játszott az elmúlt két évben, valóságos szakadék keletkezett mögötte. Mi az utóbbi négy-öt hónapban kiválóan szerepeltünk, jelentősen csökkentettük a különbséget, és azon leszünk, hogy a jövőben visszaszerezzük az első helyet" – folytatta a fiatal csatár, arra utalva, hogy márciusban még 18 pontos távolságból követték a listavezetőt, s ezt azóta sikerült a felére csökkenteniük.

Ha a manchesteriek felajzva készültek a meccsre, a hazai táborban egyenesen paprikás volt a hangulat. Mourinhót és tanítványait szemlátomást megviselte az FA-kupa-elődöntőben a Liverpooltól elszenvedett 2–1-es vereség, amivel elúszott a duplázás lehetősége. A portugál például duzzogva adta elő, hogy az ő csapata még így is jobb, mint a (későbbi kupagyőztes) Pool, tessék csak megnézni – úgymond –, hogy mennyivel több pontot gyűjtött a PL-idény során.

Tökéletes gyógyírnak tűnt a „sérelmeikre", ha a fővárosiak – az angol első osztály történetében 11. csapatként – meg tudják védeni a címüket, méghozzá már azon a hétvégén. „Mindenképpen itthon akarjuk megszerezni az aranyat. Fantasztikus érzés lenne, mert a klub még sosem nyert egymás után két bajnokságot. Nagyon jó hetünk volt, pompásan ment az edzés, alig vannak sérültjeink. Mindnyájan természetesen nem léphetünk pályára, de a kimaradóknak is nagy élmény lesz, ha sikerül történelmet írnunk" – áradozott Joe Cole.

A Chelsea szakvezetője már ezen a 2006. április 29-i rangadón elvetette azt a rendszert, amely egy héttel korábban, a Liverpool ellen elszenvedett semleges pályás (konkrétan manchesteri) FA-kupa-kudarc során látványosan csődöt mondott. Újra feltűnt a kezdőben két villámgyors szélső a keretben lévő négyből: Arjen Robben és Joe Cole kapott helyet Didier Drogba két oldalán. Az MU-ból ugyanakkor ismét kimaradt Ruud van Nistelrooy.

A holland csatár helyén játszó Louis Saha nem sok vizet zavart, manchesteri részről csupán Wayne Rooney volt veszélyes a kapura, sőt John Terry sípcsontjára is – az áldozat, szerencséjére, nem szenvedett súlyos sérülést. Fájdalmait enyhítette, hogy egy szögletet követő kombinációból William Gallas már az ötödik percben vezetést szerzett (a videóról ez a találat sajnos lemaradt).

A második félidőben a „vörös ördögök" szemlátomást elvesztették a hitüket a győzelemben, persze az vesse rájuk az első követ, aki a Stamford Bridge mámoros közönsége előtt szárnyaló Chelsea vendégeként többre lett volna képes. A szurkolók hamarosan megrészegedtek a látottaktól, Joe Cole ugyanis remek meglátással és ütemérzékkel könnyedén lépett ki az ismeretlen okból háromfelé szaladó Rio Ferdinand, Nemanja Vidics, Mikaël Silvestre trió amúgy jó nevű tagjai közül, és a 61. percben védhetetlenül bombázott a rövid sarokba.

Kisvártatva megint nagyot hibázott a United-védelem, s annak is gól lett a vége. Ricardo Carvalho labdát szerzett a saját tizenhatosán belül, a villámgyors kontra végén pedig a beragadó Ferdinand miatt a leshatáron kapta meg az idény egyik nagy felfedezettje, a villámgyors szélső, Joe Cole passzát. A portugál bekk a tehetetlen Edwin van der Sar mellett éles szögből nagy erővel a kapuba vágta a szezonbeli első találatát. A vége tehát sima 3–0 lett.

Lássuk, hogyan értékelt a lefújás után a „kékek" idénybeli három legjobb labdarúgója, valamint trénerük, a „Special One".

John Terry: „Szó sem lehetett arról, hogy ma lemenjek a pályáról. Bár vérzett a lábam, mindenképpen tovább akartam játszani, hogy kiélvezhessem a diadal minden pillanatát. Az idény egészét tekintve megmutattuk, mennyire erősek vagyunk. Néha azt is be kellett bizonyítanunk, hogy képesek vagyunk foggal-körömmel küzdeni."

Frank Lampard: „Tizenkét ponttal vezetünk, kétség sem férhet hozzá, hogy mi vagyunk az ászok. A kupasorozatokban sok függ a szerencsétől, be-becsúszhatnak vereségek, a liga viszont nem hazudik."

Joe Cole: „Hihetetlen, hogy sikerült! Nyilvánvalóan nehezebb megvédeni a címet, mint megszerezni. Az előző idényhez képest javult a Manchester United és a Liverpool is, a Tottenham pedig csatlakozott az élgárdákhoz. Ez ezt jelenti, hogy nekünk is fejlődnünk kellett. Egykor a Manchester United uralta a mezőnyt, most előttünk a lehetőség."

José Mourinho: „Fantasztikus érzés. Ha a Portónál eltöltött éveimet is ideszámoljuk, ez zsinórban a negyedik bajnoki címem. Egyszer alulmaradunk majd, de most a miénk a legjobb csapat ebben az országban."

A másnapi címoldalakat mégsem az idézett derék urak fotói és neve uralták, hanem az egyik (vesztes) ellenfelüké. Még a boldogságban úszó Chelsea-drukkereknek is torkukra fagyott ugyanis a diadalüvöltés, amikor a 77. perc környékén Rooney fájdalmas arccal összerogyott, és görcsösen szorította a jobb lábfejét. A lassításokon látszott, hogy csúnyán megroppant ott valami Paulo Ferreira becsúszásakor.

Az egész stadion – beleértve a házigazdák angol játékosait – aggodalmas arccal figyelte, majd biztató tapssal kísérte a jelenetet, amint az MU orvosi stábja hordágyra rakta a fiatal klasszist, és levitte a játéktérről. A „háromoroszlános" válogatottnak semmi sem hiányzott kevésbé, mint legnagyobb reménységének kidőlése hat héttel a vb rajtja előtt, márpedig a csatár elsőre súlyosnak tűnő sérülést szenvedett.

Az esetnek ráadásul nemcsak ijesztő jelene és fenyegető jövője volt, de szomorú előtörténete (pontosabban párhuzama) is. Két évvel azelőtt a 2004-es Európa-bajnokságon Sven-Göran Eriksson szövetségi kapitány egyik nyilatkozata után „Fehér Peléként" éltették a rendkívül ifjú reménységet a szurkolók, Rooneynak mégsem adatott meg, hogy igazolja a dicsérő szavakat. Akkor, a házigazdák elleni nyolcaddöntő első perceiben Jorge Andrade (ismét egy portugál...) úgy ugrott rá, hogy eltörött a lábközépcsontja, nélküle pedig Anglia végül vereséget szenvedett – igaz, tizenegyespárbajban.

Az éppen csak nagykorú játékos megfogadta, hogy a következő válogatott tornán dicsőségre vezeti hazáját. Az azóta eltelt két esztendő alatt még sokkal jobb labdarúgó lett: már nem csupán a benne rejlő őserő által hajtva tört az ellenfelek kapujára, de technikai tárháza, valamint taktikai érzéke is rengeteget fejlődött. Steven Gerrard, a Liverpool csillaga meg is jegyezte, hogy nélküle Anglia, ha nem is csúszik vissza a teljesen esélytelenek táborába, ám aligha nyeri meg a világbajnokságot.

A kibontakozó tündérmesét aztán csúnyán átírta a rideg valóság: Rooney ütközött Paulo Ferreirával, és megint lábközépcsonttörést szenvedett. Az első vizsgálatok után úgy tűnt, hat hét kényszerpihenő vár rá, azaz éppen annyi, amennyi a válogatott első vb-meccséig még hátravolt. Eriksson kapitány azt tervezte, nevezi a keretbe a futballistát, mivel a FIFA különengedélye lehetővé tette számára, hogy mindössze 24 órával az első németországi találkozó előtt – szükség esetén – másik játékost jelöljön a helyére.

Aztán a kilátások tovább romlottak: a második vizsgálat során kiderült, a támadónak több helyen is eltört a csontja, tehát a hat hét igen kevésnek tűnt a felépüléséhez. „Nemrégiben tudtam meg, hogy rosszabb a helyzet, mint gondoltuk. Az életben mindig is voltak csodák, de ezúttal tényleg nem tudom, bízhatunk-e ilyesmiben – sóhajtozott a svéd szakember. – A bővebb keretemben benne lesz, és addig biztosan nem kerül ki onnan, amíg az orvosok azt nem mondják, esélytelen a felépülésre."

A következő néhány hét története sok más hasonló esetből ismerős lehet(ett): Wayne Rooney a vártnál jobb tempóban, bámulatos gyorsasággal gyógyult (amiben természetesen az olyan extra módszerek is segítették, mint az oxigénsátor). Egy héttel a nagy torna rajtja előtt már szinte teljes körű edzésmunkát végezhetett, négy nappal később pedig az egyik gyakorláson ollózott is...

A világ sajtója és a közvélemény egyaránt nagyon várta, hogy végre pont kerüljön a történet végére – amely kísértetiesen hasonlított a négy évvel korábbira, amikor is David Beckham épült fel a sérüléséből közvetlenül a vb előtt. Végül június 7-én a támadó hivatalosan is zöld utat kapott az orvosoktól, így a napi szintű találgatások után eldőlt: a készenlétbe helyezett Jermain Defoe helyett ő utazhatott vissza a világbajnokság helyszínére a társakkal gyakorolni.

Persze az nagy kérdés maradt, milyen állapotba tud kerülni a mérkőzésekre, és mennyire képes magát függetleníteni attól, hogy nem tudott részt venni a teljes felkészülésben.

A válaszokat ötnapos ütemezésben kaptuk meg. Június 10-én (első csoportmeccs) még nem játszott. A másodikon (15-én) már beállt csereként. A harmadik erőpróbán (20-án) végre kezdő lehetett, de nem töltött kilencven percet a pályán. A nyolcaddöntőben (25-én) felvirradt a napja, hogy végigküzdhesse a találkozót.

Június 30-án pedig eljött a drámai finálé (nem a tornáé, csak a sztorié...), amely több tekintetben is törést hozott: Rooney ugyanis megint csak 62 percig volt szereplője az eseményeknek. Akkor futott össze a portugálok védelmének harmadik, a fentiekben még nem tárgyalt tagjával, (a chelsea-es...) Ricardo Carvalhóval, akit a labdáért folytatott dulakodás során – véletlenül, vagy szándékosan – megtaposott. A játékvezető közel volt, és – utólagos elmondása szerint nem Cristiano Ronaldo emlékezetes közbenjárása miatt, de – kiállította a fiatal angolt.

Az elégedetten vigyorgó manchesteri csapattárs egy időre közellenség lett Angliában, mindenesetre a portugál emberelőnyben befejezett összecsapás végén az övéi mentek tovább szétlövéssel. A szigetország legjobbjainak tehát hamarabb véget ért a szereplés, (szokás szerint) csalódással. Hát még Rooney számára: végül mégiscsak játszhatott a nagy eseményen – gólt azonban egyet sem szerzett.