Garamit a rendőrök kihajtották az utcára

Ezüst vagy bronz? Utóbbi már biztos volt, de mégiscsak más a bajnokságot a második helyen zárni, az nagyobb presztízst kölcsönöz, mint a harmadik helyezés. A legfontosabb kérdést tekintve persze közömbös, hogy a két érdekelt – a Pécs és a Rába ETO – milyen érmet vehetett át végül az 1985–1986-os idény befejeztével, hiszen a záró fordulóra már eldőlt, hogy mindketten biztosan indulhattak ősszel a nemzetközi porondon.

A pécsi vezetők, játékosok és szurkolók reményeit elsősorban az táplálta, hogy az utolsó ellenfél, a Békéscsaba addig még sohasem nyert náluk, csupán két döntetlenre futotta az erejéből. Ráadásul a vendégek számára tét nélkül maradt a találkozó, mivel az előző körben már megmenekültek a kiesésétől.

A baranyaiak célja egyértelmű volt: minél nagyobb gólkülönbséggel nyerni, mert a győriek szombathelyi győzelme esetén ez döntött kettejük között. Ekkor egy találattal még a PMSC állt jobban, ám az egyenlőség már a Rába ezüstérmét jelenthette, mert vetélytársánál összességében több találatot szerzett.

A pécsiek szinte elképzelhetetlennek tartották, hogy ne az övék legyen a második hely: „A sors igazságtalansága lenne, ha a dobogó harmadik fokára lépnénk vissza, mivel a hatodik forduló óta a második helyen tanyázunk" – vélekedett a munkásegyesület ügyvezető elnöke.

Az ezüst másik várományosától, a Verebes József-féle ETO-tól kétségtelenül bravúrnak számított volna az előzés, a Haladást ugyanis nem tűnt egyszerűnek nagy különbséggel legyőzni a saját otthonában.

„Nem keseredünk el, ha harmadikok maradunk – magyarázta Szabó Ottó jobbszélső. – A célunk az volt, hogy a dobogón végezzünk. Ezt elértük, s így is már kupacsapatként zárjuk a bajnokságot. Persze két aranyérem és két második hely után csodálatos dolog volna az újabb ezüst, mindent meg is teszünk érte. Egy gól csupán a hátrányunk, és nem vagyok biztos abban, hogy a Pécs simán nyer a Csaba ellen."

A tétre (meg a helyszín közelségére) való tekintettel több ezer győri szurkoló vásárolt jegyet a Haladás elleni összecsapásra, de a szombathelyi játékosok számára sem volt mindegy, hogy nyernek-e a Rába ellen vagy sem. A megszerezhető két ponttal ugyanis megerősíthették a tizedik helyüket, ami előfeltétele volt annak, hogy az egyesület elnöksége jónak minősítse a csapat szezonbeli szereplését.

A Mecsekalján is sokan kíváncsian voltak a klubtörténelmi jelentőségű mérkőzésre: 15 ezren láthatták, amint az 1986. április 26-i Pécs–Békéscsaba meccs előtt a vendégcsapat futballistái, valamint a helyi KISZÖV népi táncegyüttes tagjai virággal köszöntötték a már mindenképpen dobogós PMSC tagjait.

Ahogy az várható volt, a Bodnár – Kónya, Toma, Róth, Brezniczky – Lutz (Bérczy, 63.), Túri, Czérna, Lőrincz – Lovász (Dobány, 73.), Mészáros felállású hazaiak fergetegesen kezdtek, és már az első percben megszerezték a vezetést. Ezután rövid időre a látogatók kerültek fölénybe, de a csabai próbálkozások rendre elakadtak a határozott pécsi védők között.

A félidő közepétől már a PMSC irányított, ám a jól játszó Szekeres kihasználta az egyenlítési lehetőséget, és ekkor megdermedt a hazai drukkerek ereiben a vér. Nem sokáig kellett azonban izgulniuk, mert kedvenceik fölénye egyre nyomasztóbb lett, és ez gólokban is megnyilvánult.

A Békéscsaba túlságosan tisztelte az ezüstérmest, a második játékrészben jobbára a védekezésre figyelt, és csak ritkán veszélyeztette Bodnár kapuját. Ekkor már csupán az volt a kérdés, milyen különbségű lesz a házigazdák győzelme. Volt számos helyzetük is a négy gólon (Túri 1., Róth 37., Brezniczky 72., Lőrincz 79.) kívül, de Leboniczky kitűnően védett, és elsősorban rajta múlott, hogy nem lett súlyosabb Pásztorék veresége.

A 4–1-es siker tehát a Pécsi MSC második helyét jelentette a Honvéd mögött, főleg miután Szombathelyen a Haladás sportszerűen küzdve ráadásul meg is verte az ETO-t. A PMSC jogelődje, a Pécsi Dózsa ugyan kétszer eljutott a hatodik helyig (1968, 1969), de annál jobban addig még sohasem szerepelt az élvonalban a baranyai megyeszékhely alakulata!

(Általában a középmezőnyben zárt, mint az előző két idényben is, de például három esztendővel azelőtt csak jobb gólkülönbsége révén úszta meg a kiesést... Egyébként legközelebb megint a tabella középső régiójába került vissza, azonban ugyanakkor kupadöntőt vívhatott, míg 1990-ben, szintén Garamival a kispadon, el is hódította a trófeát – ez volt a klubtörténet másik kiemelkedő eredménye.)

Már vagy fél órája véget ért a találkozó, de a nézők még mindig ott voltak a lelátón, és zúgott a meccs hajrája óta szinte szűnni nem akaró taps. A fiatalabb rajongók pedig rótták a tiszteletköröket a labdarúgókkal, piros-fekete zászlókat és mezeket lengetve a pályán. Aztán végre bejutottak az öltözőbe az együttes tagjai, és már durrantak is a pezsgősüvegek. Az épületet majd' szétvetette az öröm, érkeztek a gratuláló telefonok is, egyedül Garami József mesteredző ácsorgott szótlanul a sarokban.

„Örülök én is, hogyne örülnék, hiszen közel két évtizedes edzői pályafutásomnak ez a legboldogabb napja, de nagyon fáradt vagyok – válaszolta a felnőttcsapat élén (a 701-ből) még csak 37 mérkőzésen, azaz egy beugráson és egyetlen teljes idényen túllévő tréner, amikor többen is megkérdezték tőle, hogy miért olyan hallgatag, majd így folytatta:

Most már elmondhatom, hogy én a Tatabánya elleni március 5-i győzelmet tartom a fordulópontnak. Előtte kikaptunk a Videotontól, és akkor sokan úgy vélték, elkezdtünk lefelé csúszni a táblázaton.

Amikor a Bányásztól elhoztuk a két pontot, már elképzelhetetlennek tartottam, hogy nem dobogós helyen zárjuk az évadot. Bizakodásomat megerősítette az is, hogy a játékosok nagyon akarták a sikert. Egy darabig hiányzott két kulcsemberünk, a válogatott Róth és Mészáros, de nélkülük is képesek voltunk a bravúrra."

A szakvezető monológját Kiss Béla rendőrfőhadnagy szakította félbe: „Lejárt a szolgálatunk, de addig nem mehetünk el, amíg a több száz szurkoló el nem oszlik a kapu elől. Ők viszont arra hivatkoznak, hogy a mestert akarják köszönteni. Menjen már ki hozzájuk!" Garami József ezúttal örömmel tett eleget a rendőri felszólításnak...

Mindeközben néhány száz kilométerrel (észak)nyugatabbra a Bayern sztárjai nemigen engedelmeskedtek a játékvezető kérésének. Tudni kell, hogy a Bundesliga záró fordulójában a Bremennek már egy döntetlen is elég lett volna ahhoz, hogy az előző év második helyét végre a salátástálra cseréje – amelyre az első diadala óta immár 21 esztendeje várt –, a címvédő Bayernnek viszont győznie kellett.

Az Otto Rehhagel vezette Werder (amely három évvel korábban a Hamburggal szemben a gólkülönbségen bukott el, aztán viszont két esztendővel a mostani meccs után már tényleg senki sem tudta megelőzni) ezúttal nem bírta idegekkel a végsőkig kiélezett harcot, és bizony kiábrándító benyomást keltett Stuttgartban. Nem így a München, amely 6–0-ra püfölte el a Mönchengladbachot.

És ami az utolsó tizenöt percben az Olimpiai Stadionban történt, arra kevés példa akadt az európai pályákon. Uli Hoeness menedzser ugyanis rádión hallgatta a Stuttgart–Bremen meccs közvetítését, és körülötte tolongott a kispad teljes legénysége. A VfB 2–1-re vezetett, ami a bajorok bajnokságát jelentette, de ha a brémaiak egyenlítenek, övék a cím. A hazai játékosok félpercenként hagyták ott a mérkőzést és az oldalvonalhoz futkostak rádiót hallgatni.

A partbíró (akkor még így hívták...) és a játékvezető küldözgette vissza őket, hiszen még negyedóra hátra volt a saját találkozójukból. Aztán Stuttgartban kicsivel előbb fejezték be a küzdelmet, és ekkor már nem lehetett a kitörő örömöt visszafojtani.

Udo Lattek edző – a világfutball egyetlen trénere, aki (sok más, a hetvenes-nyolcvanas években elért nagy győzelmén belül) három különböző klubbal nyerte el a három nagy európai kupát (1974: Bayern, BEK; 1979: Gladbach, UEFA-kupa; 1982: Barcelona, KEK) az oldalvonalhoz rohant, indiántáncot járt, a labdarúgók pedig a maguk részéről befejezettnek nyilvánították a meccset.

A kis Rummenigge, Michael a földre vetette magát, ott ünnepelt, Wolhlfarth, Matthäus és Augenthaler (utóbbi kettő hamarosan vb-ezüstérmes, négy évvel később pedig világbajnok lett) egy kupacban hemperegtek. Pfaff otthagyta a kapuját, feltett karral jelezve, hogy jobb gólkülönbségével a Bayerné az aranyérem, és felőle a gladbachiak akár gólt is rúghatnak. S közben még ment a mérkőzés...

Aztán persze csak vége lett hivatalosan is, így immár szabadon folyhatott a vigalom, majd hamarosan az öltözőben a pezsgő is. A többi már a szokásos forgatókönyv szerint zajlott: félmeztelen futballisták extázisban, később pedig – immár egyenöltönyben – a főtéren éneklő és csatakiáltásokban kitörő, transzparensekkel felszerelt szurkolók tízezreivel egymás kölcsönös köszöntése a városháza erkélyéről.

Érzelemdús egy nap volt a mai kereken negyedszázaddal ezelőtt.