Bajnok a Milan, az edzője beszólt Puhlnak

A Bajnokok Ligája történetének első időszaka még állandó kísérletezéssel telt, próbálták megtalálni a legideálisabb lebonyolítási formát. A bemutatkozó kiírásban csak a két csoportgyőztes lépett tovább (egyből a fináléba), legközelebb viszont finomítottak kicsit a dolgon, és beiktatták pluszban az elődöntőt – de a kvartettbeli első helynek továbbra is kiemelt rangja volt, nagyobb, mint manapság: a négy között ugyanis mindkét ágon egyetlen meccset rendeztek, mégpedig a jobb pozícióból érkező gárda otthonában.

Emiatt volt fontos a Milan számára 1994-ben, hogy a csoportfázis záró körében ne kapjon ki a Portónál, amely már szintén biztonságban érezhette magát (hátulról), így ugyancsak (leg)előre tekintett, szerette volna megelőzni a lombardokat.

Az április 13-i mérkőzésen mindkét fél időtálló neveket felvonultató védelemmel szerepelt: a házigazdák (110 ezer szurkolójuk előtt!) a Vítor Baía – Joao Pinto, Fernando Couto, Jorge Costa, Rui Jorge ötössel indultak harcba, míg vendégeik Rossi kapus előtt a legendás Tassotti, Baresi, Costacurta, Maldini négyessel.

A piros-feketék a hét légiósuk közül ekkoriban a francia Desaillyt, a horvát Bobant és csatárként a montenegrói (az idő tájt még jugoszláv) Szavicsevicset vetették be rendszeresen, miközben Papinnek, a román Raducioiunak és a dán Brian Laudrupnak jóval kevesebb lehetőség jutott. A francia támadóhoz hasonlóan (ráadásul háromszor is) aranylabdás Van Basten ekkor már egy éve nem lépett pályára a bokasérülése miatt – ő maradt utoljára a gárdát az előző évtized végén újra naggyá tevő „holland tulipánok" közül.

Az éllovas Milannak tehát a döntetlen is elég volt az első hely megőrzéséhez, a portugáloknak viszont nyerniük kellett. A találkozó rengeteg szabálytalansággal kezdődött, de Puhl Sándor remekül kordában tartotta az elszabadulni készülő indulatokat.

Helyzetek, lövések mindkét oldalon akadtak, gól azonban nem, így a meccs legjelentősebb feljegyezni való eseménye a 65. percben más jellegű volt: a magyar játékvezető kiállította a második sárga lapos tettét elkövető Carbonét. Az olaszok így emberhátrányban küzdöttek 25 percen át – ám sikerült kihúzniuk a végéig (0–0).

Az NS meccsértékelése szerint Puhl „végig kezében tartotta a bírói szemmel nézve igen nehéz találkozót" – ehhez képest a témával foglalkozó másnapi cikk így indult: „Capello magánkívül van a játékvezető miatt". Ezzel a nyolchasábos címmel kezdte ugyanis visszapillantását az összecsapásra Olaszország legnagyobb sportlapja, a Gazzetta dello Sport, melyet a Nemzeti Sport is előszeretettel szemléz(ett).

Az itáliai újságnak a lefújás utáni sajtótájékoztatóról szóló beszámolójából megtudhattuk, hogy Fabio Capello – akinek egyébként állandó megbízással a Milan volt vezetőedzőként az első felnőttalakulata, immár három éve – több mint negyven perc késéssel érkezett a zsurnalisztákkal való találkozóra, s erősen felindultnak tűnt.

„Először arról a szabálytalanságról szeretnék beszélni, amelynél a játékvezető nem adott büntetőt, miután hátulról lerántották Massarót a tizenhatoson belül. Ha megítéli a jogos tizenegyest, akkor a mérkőzés egészen máshogy alakul. Így viszont végig szenvednünk kellett, s még az utolsó pillanatokban is gólt kaphattunk volna. Ismétlem: hihetetlen, elképesztő, hogy a bíró nem adott büntetőt az esetnél."

A tréner azonban nem állt meg ennyinél, s miután elismerte Carbone kiállításának jogosságát, a Maldininek kiosztott figyelmeztetés miatt támadta Puhl Sándort: „Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy a tőle legalább hatvan méterre álló játékvezető hogyan adhatott sárgát Paolónak. Olyan messziről legfeljebb azt láthatta, hogy a védő becsúszott, majd a portugál a földön maradt. Ettől még nem kellett volna lappal sújtania, már csak azért sem, mert így Maldini kénytelen kihagyni az elődöntőt."

Az NS munkatársa természetesen szintén megkülönböztetett érdeklődéssel kísérte legkiválóbb játékvezetőnk, a 24 tagú (szűkített, végleges) világbajnoki keretbe éppen egy héttel korábban beválasztott Puhl Sándor ténykedését. Az itthoni szakíró szerint a portói erőpróba egyáltalán nem volt könnyű a fegyelmezés szempontjából, mivel a két fél játékosai már az első másodpercektől vehemensen egymásnak estek.

A magyar bíró minden „veszélyes" akciónál a közelben helyezkedett, és különböző lapok kiosztása nélkül, pillanatok alatt megfékezte az indulatokat. A 14. percben Massaro valóban földre került Joao Pinto beavatkozása nyomán, ám a szabálytalanság korántsem volt olyan egyértelmű, mint amilyennek a Milan szakvezetője beállította.

Honfitársunk a kilencven perc alatt mindössze háromszor nyúlt az utolsó előtti „rendfenntartó" eszközéhez, a sárga laphoz. Arról már a legkevésbé sem ő tehetett, hogy mindhárom alkalommal a 0–0-s döntetlent, s vele a csoportelsőséget foggal-körömmel védelmező vendégegyüttes futballistáit kényszerült büntetni, ahogy arról sem, hogy a háromból kettőt Carbonénak kellett kiosztania.

Maldini szabálytalanságáról meg csak annyit (akkori kollégánk feljegyzése alapján): az olasz televízió kommentátora és a mellette ülő egykori válogatott középpályás, Salvatore Bagni is elismerte a sárga lap jogosságát. Végül az utolsó érv, amellyel a cikk alá kívánta támasztani Puhl korrekt bíráskodását: a honfitárs gárdákkal szemben hagyományosan (és érthetően) elfogult Gazzetta maga is 6-osra, azaz „megfelelőre" értékelte a magyar sportember működését.

Valahogy azért túltette magát a történteken Capello mester, hiszen a lényeget mégiscsak az jelentette, hogy megtartották az első helyet. Négy nap alatt, 1994. április 17-éig pedig már csak azért is túl kellett lépnie a kissé érthetetlen felháborodásán, mert újabb feladat előtt állt a Silvio Berlusconi szeme fényének – s persze tulajdonának – számító csapat.

Vasárnap volt, s a „Milan Campione!" (Bajnok a Milan!), valamint más hasonló tartalmú transzparensek és zászlók már kora reggeltől lobogtak Milánó-, sőt Itália-szerte, látványosan jelezvén, hogy az Udinese elleni hazai meccsen a gárda mindenképpen megszerzi a Serie A-elsőséghez még hiányzó egyetlen pontot.

És meg is szerezte. Magáról a találkozóról azért nem érdemes sokat értekezni, mert a piros-feketék úgy nyertek zsinórban harmadszor bajnokságot, hogy a matematikai bizonyossághoz szükséges döntetlent valamelyik kiesőjelölt ellen hozták, készségesen átengedve az ellenfélnek a másik pontot (akkor utoljára még csupán kettőt osztottak ki meccsenként).

Csak a történelmi hűség kedvéért a góllövők: Boban (60. p), Simone (70. p), illetve Costacurta (öngól, 70. p), Rossito (71. p). A San Siróban 80 ezer néző előtt lejátszott találkozó részletei helyett taglaljuk inkább a Milan rekordjait, ugyanis szép csendben számtalan, az olasz élvonallal kapcsolatos csúcsot javított meg, vagy vett célba.

A megelőző száz bajnokiján, az 1991–1992-es idény legelejétől mindössze négyszer szenvedett vereséget. Ez nagyon szép, még úgy is, hogy a hátralévő két körben – immár tét nélkül – előbb Cagliariban 0–0-ra kibekkelte a túrameccsét, a záró napon viszont a búcsú ellen küzdő Reggiana a 71. percben begyötört egy gólt az ünnepi hangulatban lévő házigazdáknak (0–1), s ezzel rontott az iménti statisztikán. A látogatók pont ezzel a találattal maradtak bent...

Aztán. Sorrendben három bajnokságot Olaszországban előtte utoljára a Torino tudott nyerni, a bordómezes „bikák" 1945 és 1949 között ugyanis mind a négyszer élen végeztek. A lombardok most egyhuzamban harmadszor, s ezzel a 14. scudettójukat szerezték meg, így az örökranglistán lehagyták a 13-mal addig velük hasonlóan álló nagy rivális Intert, illetve újabb lépést tettek az 1986 óta 22-nél tartó Juventus felé.

A Milan azóta még háromszor lett első (1996, 1999, 2004), azonban a nagy trió vetélkedésében visszacsúszott, mert a borzasztó sokáig gödörben lévő fekete-kékek 2006 óta mindig diadalmaskodtak (az első alkalommal még csak a zöldasztalnál), és így 18–17-re előztek, egyszersmind a nagy szériák tekintetében is a mesterötössel. A Juve pedig kicsit sem került közelebb, azaz látótávolságon belülre: jelenleg 27 jelvénye van – miután kettőt adminisztratív úton elvettek tőle a bíróvesztegetési botrány miatt.

Visszatérve 1994 tavaszára: a fent részletezett sikerekhez ne felejtsük el hozzávenni, hogy a Bajnokok Ligája küzdelmei során a Milan immár második éve veretlen volt az összes hazai vagy idegenbeli fellépésén – egyedül az előző szezon semleges helyszínen, Münchenben lejátszott fináléjában maradt alul, amikor Boli góljával a Marseille jobbnak bizonyult.

Ezt leszámítva viszont az OM elleni bukásig 8–0–0-s, félelmetesen hibátlan mérleget hozott össze 16–1-es gólkülönbséggel, és az aktuális idényben is masszív volt, bár egy kicsit visszafogottabb: 6 győzelem és 5 döntetlen, 17–2-vel. Ebbe már beleszámítottuk az elődöntőt is, amelyen érvényesült a papírforma (no meg a hazai pálya előnye): 3–0 az Arsene Wenger dirigálta Monaco ellen.

A finálé pedig minden józan várakozás ellenére még fölényesebb sikert hozott: a védelemben ezúttal az eltiltott Baresi és Costacurta helyett Panuccit és jobb híján Filippo Gallit bevető, kissé tehát tartalékosnak is nevezhető milánóiak május 18-án Athénban Massaro (2), Szavicsevics és Desailly góljával egyetlen órán belül négyet rámoltak be a két évvel korábban győztes nagy Barcelonának, hiába szerepelt Johan Cruyff alakulatában a rengeteg katalán és baszk csillag, illetve Ronald Koeman előtt támadóként Romário és Sztoicskov...

Ezzel a produkcióval – amelynél nagyobb különbségű győzelem nem akadt a legrangosabb európai kupadöntők történetében! – nemcsak a csapat tette fel a koronát a teljesítményére (a következő esztendőben már elbukta a finálét az Ajaxszal szemben, míg a 2003-as és 2007-es BL-diadalokhoz a legtöbb '94-es játékosnak és a szakvezetőnek nem volt köze), hanem sikertrénere is.

A legszebb játékoséveit (három bajnoki cím!) a Juventusnál töltő, de később a Milannal is eredményes (és onnan visszavonuló), sokszoros válogatott Fabio Capello előtt – aki később más nagy kluboknál (Real Madrid, Roma, Juve, bár utóbbitól elvették a scudettókat...) már „csupán" bajnoki címeket gyűjtött, míg jelenleg az angol válogatottat gardírozza – jogos volt a kalapemelés. Már csak azért is, mert vezetéknevének jelentése: kalap...

Ő és a gárda fele a szezon befejeztével elmehetett nyaralni, a sztárok viszont nem, mivel az Egyesült Államokba voltak hivatalosak. Az olasz válogatott a vb-n július 9-én a nyolc között a spanyolokkal került szembe, és a 88. percben szerzett Roberto Baggio-góllal 2–1-re nyert.

A már a harmadik meccsét vezető Puhl Sándor ekkor azzal került az érzelmi viharok és viták kereszttüzébe, hogy nem látta, amikor a mérkőzés végi dulakodásban Tasotti lekönyökölte Luis Enriquét. A pályán megtorlatlanul hagyott sportszerűtlenséget utólag a videó büntette eltiltással.

Ám az élet úgy hozta, hogy a főszereplők zömének volt még egy randevúja: a magyar bíró és a squadra azzurra egyaránt kiérdemelte a részvételt a tornát záró 17-i csúcstalálkozón. Ott ugyanúgy 0–0 lett a vége, mint a kiindulópontunkul szolgáló meccsen, csak éppen nem Capello ült a kispadon (hanem Arrigo Sacchi) és nem a Porto volt a rivális (hanem Brazília).

És a tizenegyesekkel veszítő olaszoknak, ellentétben az április közepi összecsapást kísérő hisztivel, ezúttal valóban volt okuk bosszankodni a gól nélküli döntetlen miatt – s ezért még kevésbé okolhattak bárki mást...