Sereghajtó, de azért két kupában is döntős!

Szinte hihetetlen, de igaz: kilenc évvel ezelőtt a francia élvonalban maradásért harcoló Lorient kiharcolta, hogy egy hónap leforgása alatt kétszer is a Stade de France-ba látogathasson, ahol megpróbálkozhatott mindkét országos kupasorozat megnyerésével, és nem mellékesen a nemzetközi porondra való kilépéssel.

A „csukák" 2002. március 31-én a második ligás Nimes legyőzésével jutottak be a patinásabb Francia Kupa fináléjába, ahol a hozzájuk képest nagy múltú Bastia várt rájuk ellenfélként. Már csak azért is nagy csatára volt kilátás, mert előzőleg a Ligakupában éppen a Lorient vetett véget a korzikaiak kalandjának (a nyolc között, csupán tizenegyesekkel), és lett szintén finalista.

„Kétszer megyünk Saint-Denis-be, és ennyi próbálkozásból illene is nyerni valamit – mondta Yvon Pouliquen, a bentmaradásért küzdő újonc bretonok menet közben, januárban kinevezett vezetőedzője. – Vannak nehézségeink, de reméljük, az idény hátralévő része szép eredményeket tartogat számunkra. Mindenekelőtt el kellene kerülnünk a kiesést..."

„Hat kupadöntő áll előttünk. Kettő a Stade de France-ban, négy pedig a bajnokságban" – érzékeltette a Nimes elleni elődöntőben győztes gólt szerző Malik Pape Diop, hogy a narancsmezesek tisztában voltak a kihívás nagyságával (négy fordulóval a vége előtt sereghajtóként tengődtek). A szenegáli egyébként az idény harmadik legjobb góllövőjeként végző Jaen-Claude Darcheville szögletéből fejelt a „krokodilok" kapujába.

Egy szezonon belül két kupafinálét vívni amúgy tényleg nem hétköznapi cselekedet, Franciaországban addig ez csupán a Paris Saint-Germainnek sikerült – igaz, két alkalommal is (1995, 1998). Az ilyen messzire még sosem jutó Lorient futballistái és hívei ekkor már nyilván betéve fújták, hogy a fővárosiak mindkétszer dupláztak. Világos volt azonban, hogy a saját történetükhöz előbb a Bordeaux-nak (a Ligakupában), majd másik riválisuknak is lesz hozzáfűznivalója – a négy között a Sedant kiejtő Bastiának annál is inkább, mert éppen közeledett a Furiani-tragédia tízéves évfordulójához.

1992-ben az akkori listavezető nagycsapatot, a Marseille-t fogadták a korzikaiak az elődöntőben, és a stadion északi oldalának ideiglenesen felhúzott lelátója a meccs előtt összeomlott a túlterheléstől. Ennek következtében 18-an meghaltak, több mint 2300-an megsérültek, a kupa folytatását pedig a szövetség lefújta, abban az évadban így győztest sem hirdettek. A csapat erről is méltó módon szeretett volna megemlékezni.

Május 12-én azonban másfajta emlékek és érzelmek keveredtek elő, amikor a fennállása harmadik fináléjára készülő Bastia (1972-ben elbukott, 1981-ben viszont nem) is felvonult a nemzet futballszentélyében, a Stade de France-ban – többek között egyébként Michael Essiennel is a soraiban, aki később (a hétéves uralkodásának elején járó) Lyonba, majd onnan a Chelsea-hez igazolt. Aztán mielőtt a csapatok egyáltalán elfoglalhatták volna hadállásaikat, adódott egy kis fennakadás...

Ez a mérkőzés Nyugat-Európa más országaihoz hasonlóan Franciaországban is a labdarúgás ünnepe, ezért megadták a módját: lám, még úgy is hatvanezren látogattak ki, hogy az addigra már az első osztályból kieső – valamint a Ligakupa végső meccsét a Girondins ellen simán elveszítő – Lorient a szintén nem húzónévnek számító, mindössze 11. helyezett Bastiával találkozott.

Ott volt tehát a díszpáholyban az egy héttel korábban újabb öt évre köztársasági elnöknek megválasztott Jacques Chirac is. Ebből lett a gond – pontosabban abból, hogy az államfő erősen a szívére vette, hogy a himnusz alatt füttyszó harsant a nézőtéren. Felháborodva fordult a mellette álló szövetségi elnökhöz, hogy jól hallja-e, amit hall, majd a meggyalázott Marseillaise kellős közepén kivonult a páholyból...

„Elfogadhatatlan és megbocsáthatatlan, ami történt. Nem tűröm, hogy a köztársaság alapértékeit és azok megtestesítőit megalázzák, ezért késleltettem a kezdést és szólítottam fel a labdarúgó-szövetség elöljáróját arra, hogy kérjen bocsánatot Franciaországtól" – mondta rögtönzött tévébeszédében a köztársasági elnök. A két együttest visszaparancsolták az öltözőbe, Claude Simonet meglehetősen indulatos beszédben eleget tett Chirac úr kérésének, és csak ezt követően kezdődhetett el a meccs, húsz perc csúszással.

Noha az utóbbi esztendőkben többször érkezett hír olyasmiről, hogy a „gallkakasos" válogatott hazai mérkőzésein az ellenfélnek (általában észak-afrikai vendégeknek) szurkoló (arab szármású) lakosok voltak többségben és hangosan nemtetszésüket fejezték ki a nekik kenyeret adó ország csapatával és jelképeivel kapcsolatban, ezúttal egy régebbi sérelem bukkanhatott felszínre.

A felelőseket ugyanis a Bastiát elkísérő szurkolók között sejtették, és az egyik kék-fehérbe öltözött fiatal hölgy televíziós nyilatkozata („a francia állam elnyom bennünket, ezért mindig is fütyülni fogunk, ha meghalljuk a himnuszt") arra enged következtetni, hogy nem megalapozatlanul.

Francois Nicolai, a franciák által 1769-ben, az odavalósi Napóleon születése idején elfoglalt –az olaszhoz közel álló nyelvű-kultúrájú – szigetről való klub elnöke mindenesetre már a díszpáholyban bocsánatkérően szorongatta Chirac kezét, és később is hangsúlyozta, ő, a csapata és drukkereik többsége a futball miatt érkezett a helyszínre. Annyi bizonyos, hogy az elnökválasztáson épp túljutó, immár a júniusi nemzetgyűlési választások lázában égő országban új töltetet kapott a társadalom betegségeiről folytatott vita...

Chirac végül nem ment le kezet rázni a játékosokkal, az öltözőfolyosóra kétszer is visszaterelt labdarúgók így a hagyományokkal ellentétben elnöki „útravaló" nélkül kezdték a játékot. A küzdelem az elejétől fogva nagy volt, de a vizes talajon mind a labda, mind a futballisták sokat csúszkáltak, ezért a kombinációkat is sok hiba tarkította.

A 41. percben aztán már minden klappolt: Arnaud Le Lan hosszú indításával Darcheville megugrott, a védő lepattant a vasgyúró csatárról, aki kapura tört, egy lövőcsellel leültette a tunéziai Ali Bumnidzsel kapust, majd lazán a hálóba emelt felette.

A második félidőben is a bretonok előtt adódott több lehetőség, ám a félig már a Bordeaux támadójának tekinthető Darcheville és a Girondins-től kölcsönkapott guineai Pascal Feindouno rendre elpuskázta azokat.

Így tehát a Lorient-nak végre összejött valami, hiszen ez volt az utolsó lehetősége, hogy a második vonalba tartva legalább szépségtapasszal ellássa szomorúan üres útipoggyászát. Az első kupagyőzelmét ünneplő csapat – amely az UEFA-kupában aztán rögtön az első körben (idegenben lőtt kevesebb gólja miatt) kiesett a török Denizlisporral szemben – végül négy évig sínylődött „odalent", mire visszajutott a Ligue 1-be, ahol most is szerepel.

Noha Franciaországban gyakori, hogy (egészen) kiscsapatok is eljutnak a döntőig, elnyerni azért ritkán szokták a trófeát (legutóbb, tavalyelőtt például a Guingampnak a másodosztályból sikerült). Az pedig végképp nem jellemző, amit Pouliquen edző művelt: rögtön az első felnőttcsapatánál, a Strasbourgnál „kipróbálta", milyen is kiesni és vele párhuzamosan kupát nyerni – majd egy évvel később ugyanezt a Lorient kispadján is átélhette...