Örömködő törökök, Wenger nagy bánatára

Abban az időben, amikor a kupaszerda szó még élő és a valóságot pontosan lefedő kifejezés volt, az 1989-es év első kontinentális játéknapjának legnagyobb meglepetését a Galatasaray szolgáltatta, amely a BL-előd BEK negyeddöntőjében vendégként tudott győzni a Monaco ellen. Pedig a török bajnoknak sokáig még a szereplése is kérdéses volt, hiszen a svájci Neuchatel Xamax elleni botrányos őszi isztambuli mérkőzés (5–0) utóéleteként az UEFA kizárta a további küzdelmekből az együttest, amely csak fellebbezés után kapott mégis zöld jelzést a folytatásra.

Hogy aztán március 1-jén alaposan megleckéztesse a francia rangelsőt. A hogyanra tulajdonképpen könnyen válaszolhatunk: végy egy jó kapust és egy, a kaput fölöttébb érző csatárt. Márpedig a Galata mindkettővel rendelkezett: a pályája végéhez közeledő Zoran Szimovics, a jugoszláv (montenegrói) hálóőr immár sokadszor parádézott (nem véletlen, hogy nap mint nap felajánlották neki a török állampolgárságot...), míg Tanju Colak, 1988 aranycipőse ismét igazolta félelmetes góllövő hírét.

Utóbbin kívül még ketten a csapat tagjai voltak azok közül, akik 1984 tavaszán 6–0-ra kikaptak Mezey György válogatottjától a Boszporusz-parti Inönü-stadionban. A hátvéd Bülent Korkmaz viszont a fiatalságot képviselte: ő egész (hosszú) karrierjét a sárga-piros alakulatban töltötte, és 2002-ben majd veteránként részese lehetett hazája legnagyobb futballsikerének, a távol-keleti vb-n elért harmadik helynek.

A hercegség gárdájában két angol nagymenő, Glenn Hoddle és Mark Hateley mellett ott voltak hárman is a hét évvel korábbi világbajnokságon negyedikként végző francia nemzeti csapatból (Jean-Luc Ettori kapus, illetve az egyaránt védő Manuel Amoros és Patrick Battiston – utóbbi kettő 1984-ben Eb-t, 1986-ban Mundial-bronzot is hazavihetett), valamint a később Aranylabdáig jutó libériai George Weah, illetve a Lyon mai edzője, Claude Puel.

A Monacónak nem ment túl jól, amire igazából még az sem lehetett magyarázat, hogy a vezetőedzői pályája második állomáshelyén dolgozó Arsene Wengernek eleve nélkülöznie kellett két emberét, majd Tanju 20. percben szerzett találata után öt perccel Hateley is kidőlt. A '82-es vb-n Toni Schumacher kapus által az elődöntőben emlékezetes módon letarolt Battiston szerint ezen kívül szerencséjük sem volt – tény, hogy a házigazdák az első negyedórában hat nagy helyzetet is elpuskáztak, miközben a törökök az egyetlen lehetőségükkel is élni tudtak.

„Ezek után már nincs jogunk kiesni" – hangzott a magabiztos értékelés Mustafa Denizli mestertől (aki utóbb, máig egyetlen edzőként, bajnokságot tudott nyerni mindhárom isztambuli óriásklubbal, míg 2000-ben a nyolc közé vezette az Eb-n a félholdasokat).

Amikor ilyen optimistán nyilatkozott, talán már azt is számításba vette, hogy bár saját pályájuk UEFA általi betiltása miatt a visszavágót máshol kellett lejátszaniuk, az ideiglenes megoldásként kiválasztott kölni Müngersdorfer Stadionban is otthon érezhették magukat, hiszen a hatvanezer férőhelyes arénába szóló belépőkért hosszú sorokban kígyóztak – a Nyugat-Németországban dolgozó török vendégmunkások.

Más kérdés, hogy a visszavágó a rendező NSZK számára jelentős politikai nehézségekkel is fenyegetett. A meccs kapcsán ugyanis a helyi biztonsági szervek olyan értesülésekhez jutottak, hogy a Galatasaray szurkolóinak nagy része nem is az összecsapás megtekintéséért utazik a Rajna mellé, hanem kizárólag azzal a céllal, hogy menedékjogot kérjen. Az „óhazából" érkező hírek szerint több mint ötezer jegyet adtak el az ottani drukkereknek, az ankarai nagykövetségen viszont mindössze hétszáz vízumkérvényt nyújtottak be. Ugyanakkor a török rendőrség több hamisított beutazási engedélyt foglalt le.

Az NS 1989. március 13-i jelentése szerint a bonni belügyminisztérium szóvivője közölte: „Abból indulunk ki, hogy a mérkőzés hátterében nagyméretű embercsempészési akciót készítenek elő. Hamisított vízumokkal ellátott személyek kizárólag egy céllal vágnak neki az útnak: ki akarják használni a nyugatnémet menekültügyi törvényeket. Mi minden nemzetközi futballmeccsnek szívesen adunk otthont, de nem tűrhetjük, hogy ezeket országunk alaptörvényének megsértésére használják fel."

Az NSZK-sok feltételezései nem voltak alaptalanok. Már az első Monaco–Galata mérkőzés is azt bizonyította, hogy a sport nyújtotta utazási lehetőségeket sokan politikai céloknak rendelték alá. Több ezer szerencsés török meg sem érkezett a találkozó színhelyére, hanem azonnal folytatta az útját Párizsba, ahol politikai menedékjogért folyamodott. Hasonló események megakadályozására a német belügyminiszter megelőző intézkedésekre adott utasítást.

A határőrség több alkalmazottja Törökországba ment, hogy a helyszínen ismerkedjen meg a hamisított beutazási engedélyekkel. Az útlevelek ellenőrzését megszigorították, a légitársaságokat pedig felszólították, hogy készüljenek fel az esetleges embercsempészésre.

A legfelsőbb szinten is próbáltak „szép szóval" védekezni ez ellen a házigazdák, hiszen a meccs megtekintését is programjába iktató török kormányfőt megbeszélésre várták Helmut Kohl kancellárhoz. A téma a török állampolgárok által benyújtott menedékjogi kérelmek rohamos emelkedése volt...

Miközben mi itthon Magyarországon hosszú évtizedek után az első, rendőri beavatkozásoktól mentes március 15-i forradalmi évfordulót ünnepeltük, Köln sárga és piros színekbe öltözött, azaz az Európa pereméről érkezett „házigazdák" játékosai igazán otthon érezhették magukat.

Jupp Derwall pedig néhány perc erejéig ismét Törökországban, hiszen a Galatasaray volt technikai igazgatóját – a félholdas ország futballjának egyik legfőbb nyolcvanas évekbeli felvirágoztatóját – olyan üdvrivalgással köszöntötték a szurkolók, hogy a díszpáholyban helyet foglaló potentátok, mint Turgut Özal miniszterelnök és Rainier monacói herceg irigykedhettek az NSZK legjobbjait szövetségi kapitányként korábban Eb-aranyig (1980) és vb-ezüstig (1982) vezető szakemberre.

A jó hangulatot még az sem rontotta el, hogy a találkozó előtt a stadiontól mintegy másfél kilométerre bomba robbant egy parkolóban, és három kocsi teljesen kiégett. A dóm városának rendőrsége gyors nyomozása alapján közölte: helyiek voltak az elkövetők, nem pedig törökök. Utóbbiak inkább kedvenceiket biztatták, és nem is hiába: az isztambuliak a „hazai" döntetlennel – az albán Cevat Prekazi távoli góljára negyed órával később Weah válaszolt (1–1) – történelmet írtak: török gárda a BEK történetében még sohasem jutott elődöntőbe addig. Gyorsan tegyük hozzá, azóta, a jogutód BL-ben sem...

A monacóiakon kívül mindenki örült: a törökök, mert továbbléptek, és mert kiderült, hogy eltiltással még nem járt olyan jól csapat, mint a Galata 22 esztendővel ezelőtt: a befolyt kétmillió nyugatnémet márkával a klub rekordbevételt könyvelhetett el. A szervezők pedig azért dőlhettek hátra, mert nagyobb zűrzavar nélkül megúszták a nem mindennapi stadionkölcsönzést: csupán 196 vízum nélkül érkező drukkert(?) kellett a határról visszairányítani hazájába, vagyis a rettegett nagy török invázió elmaradt...

A tündérmese ezzel mindenesetre véget ért az isztambuli piros-sárgák számára. Pedig elvileg mondhatnánk, hogy a legkönnyebb ellenfelet kapták a négy között, hiszen a másik ágon Milan–Real Madrid párharcra került sor, csakhogy abban az időben a legjobb keleti gárdák, mint például a Steaua Bucuresti még nem voltak (pénzügyileg, s így lehetőségeikben) „fényévekre" lemaradva a nyugat-európai sztárkluboktól.

Nem véletlen, hogy az elődöntő előtt a románokat tuti favoritnak tekintették a sorozat addigi meglepetéscsapata ellen, és ők igazolták is a várakozásokat. Már a legelején sem engedték lélegzethez jutni vetélytársukat, melynek hadállásait valósággal szétzúzták. Eközben Tanju Colakot szinte leradírozta a pályáról Adrian Bumbescu, aki a Ceausescu-rendszer elől előző évben a jugoszláv „anyaországba" disszidáló szerb nemzetiségű védő, a hamarosan (1991) a Crvena zvezdával is a kontinens csúcsára érő Miodrag Belodedici helyét vette át.

A vége 4–0 lett: az első három gólt olyan ifjú titánok szerezték, mint Ilie Dumitrescu, Dan Petrescu, illetve kettejük között a „Kárpátok Maradonája", Gheorghe Hagi (aki majdan épp a most legyőzött ellenfél sztárja lett!), majd a végén Gavril Balint (vagy ahogy akkoriban a magyar sajtóban nemegyszer megjelent: Bálint Gábor Pelé) talált be – utóbbi jelenleg válogatottunk (egyszer már legyőzött) Eb-selejtezős csoportriválisának, Moldovának a szövetségi kapitánya.

A L'Équipe „még csupán" biztos döntősnek tippelte a Steauát, az együttes korábbi ásza, az ekkoriban már Franciaországban légióskodó Bölöni László szerint viszont a román bajnok „megismétli három évvel ezelőtti sikerét, azaz megnyeri a BEK-et"...

Előbb persze a visszavágó következett, amelyet a jól bevált Köln helyet ezúttal mégis hazai földön, Izmirben rendezett a saját létesítményéből továbbra is kitiltott Galata – amely az eltiltott Tanju nélkül kényszerült kiállni, és már maga sem nagyon hitt a két héttel korábban matematikaivá szelídült esélyének megragadásában.

A bukarestiek igyekeztek minden konfliktust elkerülni a fölösleges sárga lapok megúszása érdekében, de azért Cüneyt Tanman 36. percbeli vezető találata után összekapták annyira magukat, hogy Dumitrescu szinte azonnal egyenlítsen, kijózanítva ezzel a hazaiak minden álmodozó hívét. Az imént idézett tekintélyes francia szaklap szerint a román gárda „megint megmutatta, hogy Európa egyik kimagaslóan legjobb csapata, míg a Galatasaray erejét meghaladta az előtte álló feladat".

Azonban hiába minden dicséret, és hiába a néhány poszton még a legendás '86-os BEK-győztes gárda kipróbált harcosait felvonultató bukaresti felállás, a fináléban ugyanúgy a helyükre tették őket, ahogy előzőleg ők a törököket.

A Steaua, amely a kupa korábbi szakaszában 5–1-re verte meg Prágában a Spartát, aztán 5–1-es összesítéssel ejtette ki a Szpartak Moszkvát, legközelebb 5–1-re gázolta le otthon a Göteborgot, végül – mint láttuk, ragaszkodva a megszokott fölényhez – 4–0-ra múlta felül ugyanott a törököket, a Camp Nouban maga is megismerkedett a négygólos különbséggel: 4–0-ra kapott ki az Arrigo Sacchi-féle Milantól, amelyből csak Frank Rijkaard nem talált be a három „holland tulipán" közül, Marco van Basten és Ruud Gullit ugyanis egyaránt kétszer volt eredményes.

Soha korábban ennél nagyobb differencia nem volt két döntős között (legfeljebb hasonló), és soha azóta sem. Legfeljebb egyszer ugyanakkora, amikor 1994-ben a két évvel korábban végső győztes „álom Barcelona" szenvedett 4–0-s vereséget – ki mástól, mint a legrangosabb kupában eddigi utolsóként duplázni tudó (1989, 1990) csapattól, a Milantól.