„Maguk, magyarok mindig csak sírnak...”

Miután a magyar válogatott nem jutott ki az 1990-es világbajnokságra – s ezzel megszakadt a három vb-részvételből álló dicséretes sorozata –, Mészöly Kálmán megkezdte második szövetségi kapitányi korszakát. A tavaszi csapatkereső mérkőzések után az ősszel már formálódni látszott valami: Törökországot 4–1-re legázoltuk, a Wembleyben csak 1–0-ra kaptunk ki (próbálnánk most hasonló eredményeket elérni...), majd az Eb-selejtezősorozat első etapjában három elfogadható eredményt értünk el.

A norvégiai 0–0 és az olaszokkal játszott hazai 1–1 után Ciprus nem jelentett akadályt (4–2), aztán a következő esztendő elején komoly túrázásba fogott a válogatott: Indiában 2–1-es siker, Argentínában a friss vb-ezüstérmesnél – egyformán rendkívül tartalékos felállásban – 2­–0-s fiaskó. Nemzetközi tapasztalattal csak minimális mértékben rendelkező NB I-es játékosokkal ez sem volt rossz eredmény.

Elvileg tehát optimista is lehetett volna a légkör, amikor a mieink Spanyolországba utaztak az év eleji utolsó felkészülési meccsükre – ám a 16 hónappal korábbi sevillai vb-selejtező 0–4-e miatt aggodalom hatotta át őket.

Egyébként a következők léptek pályára: Zubizarreta (Abel) – Juanito – Nando (Vizcaino), Alkorta – Eusebio (Martín Domínguez), Bakero (Míchel), Amor (Sanchis), Beguiristain (Moya) – Manolo (Butragueno), Carlos, Goikoetxea (valamennyi csere a szünetben), illetve Petry – Disztl L. – Mónos, Garaba, Limperger, Szalma (Palaczky, 65.) – Nagy T. (Marozsán, 77.), Bognár Gy. (Horváth Cs., 89.), Lőrincz – Kiprich, Kovács K.

Noha a két együttes tagjai közül többeket bizony még napjainkban is szívesen emlegetünk, és ennek az 1991. március 27-i találkozónak éppen ma van a huszadik évfordulója, nem a meccs részletes felidézésére vállalkozunk ezúttal – e tét nélküli erőpróba csupán apropó, hogy még nagyobb időutazást tegyünk.

Mivel az 1956 után hazánkban sokáig feledésre ítélt Puskás Ferenc még csak abban az esztendőben költözött haza, újrafelfedezése épp a „reneszánszát" élte: minden sztorira, minden visszaemlékezésre és méltatásra ki volt éhezve a magyar közvélemény, amely ezért szívesen vette, ha az újságok vagy bárki felidézi az Aranycsapat legendájának határon túli karrierjét, azt a második fénykorát, melyről itthon egykor szinte semmit sem lehetett hallani.

Kiváló alkalom adódott a nosztalgiázásra a válogatott mérkőzés kapcsán, amikor a Real kispadjáról éppen akkor felálló (és az edzősködéssel 65 esztendősen végleg felhagyó) Alfredo Di Stéfano – minden idők egyik legnagyobb játékosa – is felbukkant az eseményen, ahol egy kávézóban szívesen válaszolgatott a Nemzeti Sport kérdéseire.

– Világsztárok egész sorával játszhatott együtt. Mégis, ki volt az az egyéniség, akivel a legjobban megértették egymást a pályán?
– Annak a legendás Real Madridnak a csatársorában csak extraklasszisok futballoztak, a labdarúgás művészei. Gento vagy a közelmúltban elhunyt Rial azt csinált a labdával, amit akart. Kopa pedig szerintem nagyobb egyéniség volt, mint Platini, de ne hasonlítgassunk össze.

– Ez meglepő, mert a francia újságírók és szakemberek Michel Platinit tartják az elmúlt fél évszázad kimagasló sztárjának.
– Gyakran olyan emberek is véleményt mondanak különböző játékosokról, akik sohasem látták az illetőt élőben futballozni. Én, amikor valakinek a tudását meg kell ítélnem, sosem hagyatkozom pusztán a televízióra. Régi archív filmekből össze lehet úgy vágni egy kópiát, hogy rólam az derüljön ki: jóformán egyenest sem tudtam belerúgni a labdába. Másokról pedig bebizonyíthatják a filmfelvételekkel, hogy világnagyságok voltak, pedig közepes képességűnél cseppet sem ítélhetők jobbnak. Platini óriási egyéniség volt, az elmúlt tíz év méltán ünnepelt labdarúgója, de Kopával kapcsolatban nekem higgyenek. A Real Madridban mellettem focizott, s a lelke mélyén utált jobbszélsőt játszani, ennek ellenére ezt is professzori szinten adta elő.

– Elkanyarodtunk az eredeti témától, attól, hogy ki volt az a csapattárs, akivel a legjobban megértették egymást a pályán.
– A magyarok természetesen azt szeretnék hallani, hogy most Puskást említem. Jó lenne annak az öreg pocakos csibésznek, ha a mennybe vinném, s aztán mindenütt eldicsekedhetne: az Alfredo megmondta, hogy én voltam az első számú kedvence, tessék csak megnézni az újságokat, itt van nyomtatásban is. Na nem, én ebbe a játékba nem megyek bele! Ellenben azt nyugodtan leírhatja, hogy a Pancho valóságos isten volt, és minden nap ünnep marad, amelyen vele együtt futballozhattam. Az az igazság, hogy őt még én is szerződtettem volna, akármikor, a helyemre is. Ha megígéri, hogy eldugják előle az újságot, egye fene, kimondom: igenis vele szerettem a legjobban játszani. Vagány volt, de önzetlen, na és csavaros észjárása mellett a pályán kívül mindig egyenes és becsületes. Igazi barát.

– Önről pedig azt mondják, hogy azokkal szemben, akiket nem kedvelt, kegyetlenül kemény, sőt esetenként kíméletlen is volt.
– Ez azért túlzás. Nem kedveltem azokat az embereket, legyen szó labdarúgókról vagy vezetőkről, akik a szakmájukban tehetségtelenek voltak, de az önbizalom túltengett bennük, és megpróbáltak durván ellökdösni az útjukból náluk sokkal rátermettebbeket, alkalmasabbakat. Világéletemben gyűlöltem a gátlástalan embereket, a talpnyalókat. Vannak olyanok, akik kíméletlennek tartanak? Lehet, de önmagammal szemben is mindig ilyen voltam. A Real Madrid szertárosa már akkor rettegett, amikor elindultunk súlymérésre. Számtalanszor összetörtem a mérleget, ha csak tíz dekával is többet mutatott, mint a versenysúlyom. Mások ilyenkor ültek és szégyenükben gubbasztottak. Én pedig felhúztam két tréningfelsőt és egy nejlon anorákot, úgy edzettem. Ráadásul napokig alig ettem valamit, pedig a hasamat mindig szerettem.

– Azt mondják, Puskás is lefogyott a Real Madridnál mindössze néhány hét alatt, holott korábban Magyarországon képtelen volt rá.
– Lefogyott? Még szép... Ismeri a profiknál élő mondást? Valamit valamiért. Amikor őt befogadta Spanyolország és a Real Madrid, pocakos öreg bácsiként érkezett, de másfél hónap múlva már délceg ifjúként száguldott a gyepszőnyegen. Tizenegy kilót fogyott. Számtalanszor előfordult, hogy mi a csapattal bankettet ültünk, vacsoráztunk, ő meg ezalatt sétálgatott a kertben. Ahhoz ugyanis volt benne lelkierő, hogy ne egyen, de ahhoz már nem, hogy végig is nézze azt, amikor mi jókat falatozunk.

– Sokszor összehasonlítják a régi idők fociját a maival: Di Stéfanót Maradonával, Pelét Matthäusszal. Mi erről a véleménye?
– A laikusok gyakran eljátszadoznak a nevekkel, de én szívemből utálom, amikor igazságot akarnak osztani a sportban negyven-ötven esztendőre visszamenőleg. A maga idejében Pelé önmagában a csoda volt. De utólag miért próbálják meg leütni a fejéről a koronát azzal, hogy a mostani brazil válogatottban ez vagy az a középpályás jobban szerel vagy gyorsabban fut, mint mondjuk ő az 1958-as világbajnokságon. Az én szememben és az igazi drukkerek értékítéletében úgysem tudják leütni a fejéről a koronát. Nekem Pelé az Pelé marad, nem hasonlítható senkihez sem. Mert nem lehet...

Di Stéfano mellett egykori csapattársának, a nála hét évvel fiatalabb Marcos Alonso Imaznak, azaz Marquitosnak is alkalma volt visszarévedni a múltba. Az egykori bivalyerős, fantasztikus fizikumú védőt – aki a valaha a Real, majd történetünk idején a magyar válogatott mellett menedzserkedő, a maga műfajában szintén korszakos egyéniségnek számító Östreicher Emil szavai szerint „nem adott, de nem is kért kegyelmet; ha a csapat érdeke úgy kívánta, akár az élő fába is belerúgott" – e szavakkal zrikálta az idős szakember: „Néha már nem bírtam nézni, amit a csatárokkal csináltál, szerintem külön temetőd van, ahol az áldozatodul esett támadók nyugszanak..."

A keménykötésű exjátékos Santanderben látta meg a napvilágot, ezért a húsvéti ünnepeket mindig a régi családi fészekben tölti. Az 1991-es hazatérése azonban mégis emlékezetesebb volt számára, mint a többi, mert a helyi területi szövetség Gentóval, a hajdani világsztár balszélsővel együtt a spanyol–magyar meccs előtt készült köszönteni őt, mivel sportteljesítményükkel erősítették szülővárosuk jó hírét és futballtradícióit.

– Nem kétlem, hogy az ötszörös BEK-győztes Reallal mesés összegeket kerestek annak idején – fordult kollégánk Marquitoshoz.
– Nem panaszkodhattunk, de mi nemcsak a prémiumért mentünk el hétközben külföldre, vagy itthon barátságos meccseket játszani, pusztán azért a tényért, mert komoly pénz ütötte a markunkat. Futballozni is imádtunk, és ha valahol egy eldugott kis spanyol faluban 15:0-ra vezettünk, ám lezserkedés vagy védelmi hiba miatt kaptunk egy gólt, ne tudja meg, hogy miket mondott nekünk Di Stéfano vagy Puskás.

– Puskást könnyedén befogadta a csapat?
– Rögtön láttuk rajta, minden mozdulata arról árulkodott, hogy zseni. Éreztük, hogy sok pénzt keres majd nekünk. Di Stéfano is hetek alatt megértette magát Panchóval.

– Kit tart a világ eddigi legjobb labdarúgójának?
– Di Stéfanót. Ugyanakkor Puskás szerintem jobb volt Maradonánál.

– Ki volt a legjobb, legkiismerhetetlenebb csatár, aki ellen játszott?
– Egyértelműen Czibor. Úgy járt a keze-lába, hogy szerintem maga sem tudta, a következő pillanatban mit csinál, milyen cselt próbál kieszelni.

– A Real Madrid most nehézségekkel küzd. Mi ennek a katasztrofális helyzetnek az oka? (Az előzőleg sorozatban ötször bajnok csapat rosszul állt a tabellán, és végül csak harmadik lett, a Király-kupából már jó ideje, míg a BEK negyeddöntőjéből a Szpartak Moszkvával szemben nem sokkal korábban esett ki – a szerk.)
– A vezetők részéről rengeteg a felesleges szócséplés, de hiányzik a következetes, kemény lépés, döntés. Bernabéu ezeknek a hivatalnokoknak a negyedét sem tartaná meg. Az öreg olyan elnök volt, hogy vasfegyelmet követelt meg mindenkitől, de a szívét-lelkét kitette a klubért. Ha belépett az öltözőbe vagy a bankettekre, még a világsztárok is vigyázzba vágták magukat. A Realért ölt, és ha az eredmény érdekében kellett, Francónál nagyobb diktátor volt.

– Jó, jó, de most a játékosgarnitúra is lényegesen gyengébb.
– Így van, mert túl sok az okos. Mindenki sztárnak tartja magát. Én például soha nem mertem Di Stéfanóval vagy Puskással egy lapon említeni magam. Tudtam, hogy hozzájuk képest én csak a második kategóriába tartozom. A jelenlegi Real Madrid szégyenteljes produkciója mögött az egyik ok az, hogy jó néhány játékos öntelt, nagyképű, ráadásul minden alap nélkül.

– És mi lesz a válogatott mérkőzésen? Mi magyarok tartunk ettől a mérkőzéstől, az esetleges nagy gólkülönbségű vereségtől.
– A mostani spanyol válogatott számomra egyáltalán nem meggyőző, úgyhogy nincs okuk a félelemre. Sőt azt mondom, hogy Mészöly Kálmán együttesének a győzelemre is esélye van. Maguk magyarok mindig csak sírnak, de azért időről időre adnak az európai labdarúgásnak klasszisokat, remek futballistákat.

No igen: az idő tájt Détári Lajos volt a sztárunk (bár talán már túl a legsikeresebb évein, és akkoriban amúgy sem játszott nemzeti mezben immár egy éve), míg most, remélhetőleg joggal mondhatjuk ezt, Dzsudzsák Balázs. Ez viszont kevés ahhoz, hogy túléljünk egy selejtezősorozatot: a Mészöly-csapat végül elbukott, és manapság szintén ez a papírforma, azzal együtt, hogy félidőhöz közeledve az esélyeink még megvannak, sőt nem is tragikusak.

A különbség az, hogy húsz éve leszálló ágban voltunk, de még nem olyan nagyon messze a globális élvonaltól, míg jelenleg javulgat az együttes (lásd a világranglistán való előrelépést az utóbbi időben) – ám egyelőre igencsak messze a legjobbaktól, ahogy az a hollandok ellen is kiderült a minap...

Ami nem változott: tét nélküli találkozókon olykor megtréfáljuk a legnagyobbakat is – az utóbbi tíz év folyamán például 2004-ben Németországban nyertünk az akkori vb-ezüstérmes ellen 2–0-ra, majd 2007-ben a világbajnok olaszok ellen itthon 3–1-re.

És hogy mi történt húsz éve? A mai szintjüktől még jócskán elmaradó, de azért magasan jegyzett, Barcelona-menőkkel telezsúfolt spanyolokat – mindenféle előzetes félelem dacára – remek játékkal, Kiprich József, illetve Lőrincz Emil duplájával simán, 4–2-re legyőztük Santanderben. Marquitosnak ebben kétségtelenül igaza lett – talán a szerénység kérdésében is minden játékosnak hallgatnia kellene rá...