Izrael királya volt, kormányfővel parolázott

Sallói István a kispestiekkel nyert bajnoki ezüst után már 28 esztendős volt, amikor belekóstolt a légióséletbe, ráadásul tényleg az ismeretlenbe csöppent, hiszen Izrael csak két évvel korábban csatlakozott az UEFA-hoz – csapatai (válogatottja) előtte nem az európai kupaküzdelmekben vettek részt, így a magyar futballistáknak és szurkolóknak nemigen lehetett élményük és információjuk az ottani viszonyokról. A Videotonban ismertté váló támadó középpályás úttörő szerepet vállalt a Közel-Keletre szerződésével, és nagyon bejött neki ez a kaland: máig roppant népszerű arrafelé.

Hogy miért? Az egyik legjelentősebb klubban, a történelmi Jeruzsálem város egyetlen számottevő csapatában, a Beitarban játszott, amellyel kétszer is bajnoki címet, egyszer pedig Totó-kupát (amolyan Ligakupát) nyert. Ettől persze még lehetett volna epizodista is, ám a tény az, hogy mind az öt szezonban házi gólkirály lett, és ő lőtte a legtöbb gólt nemzetközi tétmeccsen az országból. Nem véletlenül választották meg 2001-ben az előző évszázad második legjobb idegenlégiósának!

Alább a Nemzeti Sport 1998. március 3-i számában megjelent interjút olvashatják, melynek apropóját az adta, hogy a Szentföldön sztárként tisztelt Sallói már csak négy találatra volt egy rekordtól: ő lehetett a sportág helyi történetének legeredményesebb külföldi játékosa!

– Mennyire foglalkoztatja ez a bizonyos, további négy góllal elérhető csúcs?
– Nem tagadom, nagyon is érdekel. A futballisták teljesítményét általában többféleképpen is meg lehet ítélni, ám a támadók előtt statisztikailag kimutatható, azaz objektív mérce áll. Nevezetesen: hány mérkőzésen hány gólt szereztek. Ha bárhol olvasok ilyen jellegű kimutatást, mindig érdeklődéssel figyelem, kinek milyen az átlaga. Úgy látom, hogy ma már hiába csinál valaki huszonöt káprázatos cselt a mezőnyben, ha csatár létére csupán, mondjuk, minden negyedik-ötödik meccsen rúg gólt.

– Ha már itt tartunk: ön szerint milyen átlag az elfogadható?
– Azt gondolom, hogy a feles, azaz ha valaki minden második találkozóján eredményes, már jó – és ezt nem azért mondom, mert én ezt elértem (mielőtt az utolsó másfél esztendőre a Herclijához igazolt volna, még egy évig maradt Jeruzsálemben, és az öt beitaros szezonjának végső bajnoki mérlege 59/116 volt, vagyis sikerült ötven százalék fölött zárnia – a szerk.). Emlékszem, otthon az első ötven NBI-es meccsemen négy gólt lőttem, ám amikor eljöttem, nyolcvannégy mérkőzésen negyvenhat találatot mondhattam magaménak. Izraelben pedig négy év alatt ötvenötször találtam a hálóba.

– Ez utóbbi számadatot hallva az juthat az ember eszébe, hogy Csank János az izraeli ligát meglehetősen „vékonynak" minősítette...

– Ne is mondja, emiatt máig nagyon szomorú vagyok. Természetesen elfogadom, mint ahogy mindig is elfogadtam a szövetségi kapitány véleményét, ám elkeserített, hogy úgy nyilatkozott, hogy nem is látott egy izraeli bajnokit sem. Én azt mondom: a mai magyar futball nem teheti meg, hogy lemondjon akárkiről, még ha Nyasszaföldön is játszik az illető. Tudjuk, hogy milyenek vagyunk, hol tartunk, de ha más, esetleg kisebb országról van szó, hirtelen felpattanunk a magas lóra. Miért? Ugyanis sajnos a tények is cáfolják Csank szavait. Ne tartson nagyképűnek, de négy év tapasztalatával a hátam mögött kijelenthetem, hogy az izraeli bajnokcsapathoz szerződni van olyan karrier, mint ha olyan együttes igazolja le az embert, amelyik a belga bajnokságban a kiesés ellen küzd... Látom, hogy az izraeli bajnokikra Angliából, Spanyolországból, Olaszországból érkeznek játékosmegfigyelők, és nemcsak bámészkodnak, hanem viszik is a futballistákat... Azt már nem is említem, hogy az izraeli válogatott Siófokon simán győzött kettő nullra ellenünk. Szóval, lehet hogy gyenge az itteni bajnokság, de...

– Miként élte meg azt a bizonyos válogatott mérkőzést?
– Nagyon szomorú voltam.

– A labdarúgást kedvelő kívülálló, aki valamelyest követi a sportág történéseit, joggal gondol-e arra, hogy Sallói István élete legjobb döntését hozta, amikor a Beitarhoz szerződött?
– Igen. Emlékszem, amikor megkerestek, az járt az eszemben, hogy nem ez volt álmaim bajnoksága és csapata, de ma már szinte minden szempontot figyelembe véve elégedett lehetek. Anyagilag, szakmailag és főleg mint futballistát megbecsülnek, és ami talán furcsán hangzik, ám a családnak fontos dolog: itt jó idő van.

– Mit ért azon, hogy mint játékost megbecsülik?
– Nekem a nagyapám és az apám is futballista volt, és gyerekként azt hallottam: ha labdarúgó leszel, szeretni fognak, és kinyílnak előtted az ajtók. Mire felnőttem, ezek a bizonyos ajtók bezárultak, és nem szeretetet, hanem ellenszenvet, utálatot és főként irigységet éreztem. Otthon csak az volt a téma: a bunkó focista a semmiért rengeteget keres. Ha valaki ezt mondta nekem, úgy válaszoltam: adja a fiát focistának, ha az munka nélkül gazdagodhat meg. Azt már nem... Itt úgy vélekednek: ez egy szakma. És a legjobbakat meghívják a társadalmi eseményekre csakúgy, mint a színészeket, politikusokat, zenészeket. Közéleti személyiség a labdarugó, és azt mondják: érdemes a gyereket futballistának taníttatni, mert pénzt kereshet, ha jó, elismerik és megbecsülik. Eleinte furcsa volt, hogy gondot okoz végigmenni egy bevásárlóközpontban, vagy egy vacsorát elfogyasztani az étteremben, mert megrohannak az autogramkérő gyerekek, és fotóznak. Ez néha már terhes is.

– És mit tesz, amikor már nagyon elege van a népszerűségből?
– Tudom, hogy fellengzősen hangzik, de mindig azt tartottam szem előtt, hogy én Magyarországot képviselem, és minden körülmények között így kell viselkednem. Így akármennyire is unom, fél óra után is kiosztom az ezredik aláírást, mert nem tehetem meg, hogy bárkit is megsértsek. Tudnom kell, a futballt körülvevő atmoszféra éppen attól különbözik az otthonitól, hogy Izraelben így viszonyulnak a játékosokhoz.

– Azt hallottam, hogy nemrég Benjamin Netanjahu miniszterelnökkel is találkozott.
– Én meglehetősen nyitott ember vagyok, érdekel a politika, a kultúra, az internetet is megtanultam kezelni, hogy olvasni tudjam a magyar újságokat: Előfordult, hogy a politikával kapcsolatban kérdeztek, nekik elmondtam, hogy a Likud párt törekvéseivel értek egyet. És amikor a jeruzsálemi polgármester egy meccsen bemutatott a miniszterelnöknek, Netanjahu azt mondta: ő ugyan nem szurkol senkinek, de örül, hogy a Likud szerzett egy újabb hívet. Ha már a megbecsülésről beszélünk: a polgármester mellett a pénzügyminiszter és a védelmi miniszter is szinte mindig ott van a meccseinken, azaz egy találkozó túlzás nélkül társadalmi eseménynek mondható. No meg az is, hogy a polgármester felajánlotta a város díszpolgára címet. Ezt otthon mikor értem volna el?