Úriember tutira nem fogad. És Rehhagelre?

A Bayern München a hetvenes években tarolt igazán, egy darabig az egész földrész legjobb alakulata volt, de a következő évtized második felére sem lehetett panasza, amikor Európában ugyan nem emelkedett ki – egyszer jutott BEK-döntőbe, a portói Rabah Madzser sarkazása azonban megfosztotta az ünnepléstől –, ám otthon majdnem mindig az élen végzett. Aztán jött három szűkebb esztendő, aranyérem nélkül, úgyhogy a Beyernnél igencsak örültek, hogy 1994-ben ismét megnyerték a Bundesligát.

A sikert a minden poszton legendás Franz Beckenbauer hozta el, aki négy évvel korábban még a válogatott szakvezetőjeként lett (játékoskora után újra) világbajnok, ezúttal pedig szezon közben vette át

a gárdát Erich Ribbecktől. Az idény után viszont előlépett klubelnökké, míg a kispadra megszerezték az egyik legnagyobb trénernek tartott Giovanni Trapattonit.

Trapattoni és az első kirándulás

Az olasz mester az egyetlen a földkerekségen, aki az UEFA összes nemzetközi kupáját elhódította (BEK, KEK, UEFA – utóbbit háromszor is), és a világkupát is betehette a vitrinjébe. Kontinensünk harmadik számú sorozatának egyik elsőségét leszámítva amúgy valamennyit a Juventusszal érte el.

Amikor 1994-ben úgy döntött, hogy – mint a Serie A valaha volt legsikeresebb edzője – végre külföldön is kipróbálja magát, az önéletrajzában (mindössze) két másik klub szerepelt, amelynek a kispadján ült: a Milan (kezdetekben, ahol amúgy klasszis futballista volt), illetve az Inter – ott tett szert az egyetlen nem juvés UEFA-kupájára, míg az együtt kiharcolt 1989-es bajnoki cím az utolsónak bizonyult a fekete-kékek életében a jó sokára bekövetkező, Roberto Mancini-féle hatalomvisszaszerzésig.

A Bayern azonban más tészta volt, jobban mondva más kávéház, ahol az addig spagettihez és makarónihoz szokott olasznak nem lehetett túl jó a szája íze. A klubot ekkoriban kezdték FC Hollywoodnak „becézni", mert tagjai sokszor nem a pályán nyújtott teljesítményükkel, hanem magánéleti szereplésükkel kerültek a (bulvár)lapok címoldalára – és ebben nemcsak az utolsó (arany)korát ott töltő Lothar Matthäus volt a ludas...

Mire eljött a téli szünet, sőt már vészesen közeledett a tavaszi folytatás február 18-i rajtja, a helyi szaksajtó másról sem írt, mint hogy Trap még mindig nem döntötte el, marad-e vagy sem a klubnál. Az együttes nem volt dobogón, viszont a játékosok képviseletében Thomas Helmer és Christian Ziege kihallgatást kért a főnöktől, és a klubszóvivő beszámolója szerint óhajukat fejezték ki, hogy ő üljön a továbbiakban is a kispadon. Azt nem árulta el a sajtós, hogy mi volt a válasz...

A téma azonban napirenden maradt, és hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a mester bizony máshol képzeli el a folytatást. Ezen a pontot búcsúzzunk is el Trapattonitól, az ír válogatott jelenlegi szövetségi kapitányától, megemlítve azért, hogy a Cagliarihoz tartó szakember egy évvel később mégis visszatért a „bőrnadrágosokhoz", és két idény alatt begyűjtött egy-egy Német Kupa- és Ligakupa-elsőséget, illetve salátástálat is (mielőtt 1998-ban megint keserűen távozott...).

Ez utóbbi siker is kellett egyébként ahhoz, hogy az Európát azóta körbejáró tréner elmondhassa magáról: másodmagával (az osztrák Ernst Happellel együtt) négy országban is bajnoki címet tudott szerezni, ami az ő esetében a Benficát és a Red Bull Salzburgot jelentette a már említettek (Juventus és Inter, valamint Bayern) mellett. Ezt a szezont azonban csalódást keltő módon hatodikként zárta a rábízott társasággal – igaz, a BL-beli elődöntős szerepléssel (a későbbi győztes Ajax búcsúztatta őket) anyagi alapot teremtettek a nyári erősítésekhez.

Most azonban még itt a holt szezon (legalábbis a téli éghajlattal hozzánk hasonlóan nem túl szerencsés németeknél), és az átlagnál kockáztatóbb (avagy játékosabb) szellemű szurkoló ilyenkor mivel üsse el az idejét? Például „tippmixeléssel". A minket most érdeklő bukmékerirodának a Bundesliga országából mintegy húszezer ügyfele volt, akik közül néhányan(?) érdekes ügyletbe kezdtek.

A fogadóiroda és az első ügyeskedők

Előbb azonban arról pár szót, hogy az érintett iroda milyen nagy szerepet töltött be a műfajban. Egy Detlef Train nevű úriember 1983-ban forradalmasította a német sportfogadás rendszerét, amikor angol licenc alapján Londonból építette ki hálózatát a hazájában. Mindig megküldte a fogadási kínálatot postán, míg a tippeket személyesen és telefonon is le lehetett adni. Ahogy ő fogalmazott, ezzel a távolsági interperszonális módszerrel tulajdonképpen több millió kihelyezett „irodahelyiség" lehetőségét teremtette meg – minden játékos saját maga, otthonról tehette meg a tétjeit.

Jól ment az üzlet, de az angol postai szolgáltatásokkal támadt gondjai miatt 1992-ben átköltöztette a székhelyét Salzburgba – ott pattant ki a címünkben is szereplő ügy. Az iroda egyébként majdan azzal szerzett igazán nagy hírnevet, hogy egy esztendővel később, 1996 januárjában a világon elsőként vezette be az online fogadási lehetőséget, ami ma már a lehető legtermészetesebb dolog, de annak idején sokan kételkedtek az életképességében...

Train azonban úgy látta, hogy 30 millió internetfelhasználó (akkor annyian voltak) már kellő alapot kínál a próbálkozásra. A nagy újító 2001-ben pedig a telefonos – tehát vezeték nélküli – sportfogadás megteremtésében volt úttörő!

De vissza 1995 elejéhez. Az ausztriai székhelyű Intertops (merthogy ez a cég neve) szenzációt keltett a február 10-én kiadott nyilatkozatával. Detlef Train ugyanis közölte, hogy csalás kísérletének gyanúja miatt bejelentetést tett a rendőrségen.

A fogadóiroda a hónap harmadik napján helyezte el menüjében az „Otto Rehhagel lesz-e a Bayern München edzője?" ajánlatot. Február 8-ig több mint 25 ezer márkányi fogadást kötöttek bajorországi ügyfelekkel, akik arra tettek fel pénzt, hogy a Werderrel szinte összeforrt tréner lép majd Giovanni Trapattoni örökébe.

„Az keltette fel a figyelmünket – nyilatkozta a tulaj –, hogy a Rehhagelre érkező fogadásokat szinte kivétel nélkül Bajorországban kötötték, s olyan hitelkártyákkal fizettek, amelyeket a Bayern München alkalmazottai használnak."

Az Intertops számára nyilvánvalóvá vált, hogy bár a Bayern hivatalosan még nem nevezte meg az olasz szakember utódját, a „berkeken belül" már megszületett a döntés, és ennek ismeretében köttettek a fogadások. Az iroda vezetője elmondta, egyre szűkül az a kör, amelyen belül a csalást megkísérelhették, és leszögezte: arra máris fény derült, hogy Uli Hoeness menedzser „tiszta".

A cég nem túl magas esélyszámmal. 2.2-es oddsszal kínálta a fogadást, de – mint Train kifejtette – olyan összegekért játszották már meg Rehhagel pozícióba kerülését, hogy az félmillió márkás (mintegy 30 millió „akkori" forintos) veszteséggel fenyegette az irodát. Utóbbi ezért felmondta a fogadásokat, és feljelentést is tett a rendőrségen azzal a reménnyel, hogy ha bizonyítani tudja a visszaélés gyanúját, akkor megússza az az idő tájt még hatalmasnak számító tétel kifizetésének kötelezettségét.

Arról nincs hírünk, hogy az úriembernek nehezen nevezhető – ugyanakkor élelmes, ám mégis rajtavesztő – Bayern-dolgozók tulajdonképpen kik voltak, és mi lett a sorsuk, az viszont biztos, hogy az Intertopsot, mint láttuk, nem vitte csődbe az eset. És pontosan 16 éve, 1995. február 13-án más dolog is biztossá vált: több hetes titkolózás után végre hivatalosan is megerősítették, hogy Trap utóda tényleg a még nála is egy évvel idősebb (1938-as születésű) Rehhagel lesz, júliustól csatlakozva a müncheniekhez.

A német újságok már majdnem egy hete tudni véltek a rendkívüli visszhangot kiváltó edzőcseréről, de az illetékesek addig mindig cáfolták az értesüléseket. Mint ekkor kiderült, Beckenbauer és Hoeness hetek óta keresgélt a témában, és néhány nappal korábban szűkkörű megbeszélésen meg is egyeztek a brémai mesterrel, akit azonban 1996 közepéig szerződés kötött a klubjához. A Werder vezérkara 12-én ezért válságmegbeszélést tartott, bár egyelőre nem közölte, hogy elengedi-e a sportsajtóban és a szurkolók között is rendkívül népszerű, többnyire egyszerűen csak Ottónak nevezett edzőt, avagy megpróbálja megakadályozni a távozását.

Rehhagel és az egyetlen kivétel

Mint tudjuk, nem gátolhatták meg. De miért is volt ez annyira fontos? A Bremen ezt a szezont még csak egyetlen ponttal bukta el az új sztárcsapat, a Dortmund mögött, a következőben ellenben csupán kilencedik lett... Persze nem csak egy idényről van itt szó. Rehhagel már a hetvenes évek első felében lehetőséget kapott az élvonalban (először a Kickers Offenbach élén), és több csapatot, valamint az azoknál elért mérsékelt eredményeket követően 1980-ban végre rátért a sikerek ösvényére: a Fortuna Düsseldorffal DFB-kupát nyert. Ezután ment át 1981-ben az északi kikötővárosba, ahol új világ vette kezdetét az érkezésével.

Tizennégy éven át vezette a brémaiakat, akik a keze nyomán jelentéktelen vidéki kiscsapatból a Bundesliga egyik domináns bázisává fejlődtek. Erőtől duzzadó, rendkívül szilárd védekezésű, ugyanakkor a szárnyjátékra és a jól fejelő centerekre építve támadó, és mindezek révén lehengerlő tempót diktáló együttes alakult ki, amely vonzotta a nézőket, és a nyolcvanas évek második felére sikerült végre levetkőznie a második helyek átkát is, ami eleinte kísértette a társaságot. Hogy csak egyetlen nevet emeljünk ki a fényes korszakot megalapozók közül: Rudi Völler.

Ő ráadásul „meg sem érte" a nagy győzelmeket, mert időközben, 1987-ben elcsábította a kor sztárjait begyűjtő olasz liga (öt évet húzott le az AS Romában), míg az utódok 1988-ban és 1993-ban is bajnokok lettek, 1991-ben és 1994-ben kupagyőztesek, és mindezek megkoronázásaként a nemzetközi porondon is letették a névjegyüket a KEK 1992-es elhódításával. Hát ezért ragaszkodtak (volna) Brémában Rehhagelhez...

Ő azonban váltott, és mivel pénz is került a kasszába, mások mellett vitte magával irányítóját, az osztrák Andy Herzogot, illetve a Tottenhamtől hazacsábították Jürgen Klinsmannt. Mindenki azt hitte, hogy a Bayern most majd megint hengerelni fog. Nem így lett, mert hiába volt jó az edző, az egyénisége és a stílusa nagyon nem passzolt a müncheni környezethez.

Öntörvényűsége, időnkénti excentrikus megnyilvánulásai és a futballistákkal való bánásmódja (nem igazán kezelte őket felnőttként, pláne nem sztárként, ahogy megszokták arrafelé...) kiverte a biztosítékot minden téren, Klinsmann például kimondottan fúrta őt (nemcsak a háta mögött, hanem a nyilvánosság előtt is)... Ebből lett aztán az a híres eset, hogy a bajnoki címről megint lemaradó csapat – bár ezúttal egyedül a BVB előzte meg – kispadjáról mindössze három héttel azelőtt küldték el, hogy UEFA-kupa-döntőt játszhatott volna. Beckenbauer pedig kis időre visszaült a kispadra, és a Zidane-féle Bordeaux elleni két kétgólos győzelemmel hazavitte a trófeát.

Rehhagelnek azóta csak két munkahelye volt: előbb a szép múltú Kaiserslauternt egyből visszavezette az első osztályba, ahol egyből megnyerték a bajnokságot – nem egykönnyen megismételhető bravúr! –, és noha már egy évtizede nem dolgozik otthon, az 1974-ben megkezdett edzői munkássága révén ő a Bundesliga történetének rekorder „szereplője", ha a labdarúgóként és szakvezetőként elért eredményeket összeadva a megszerzett győzelmeket és rúgott gólokat nézzük.

Igaz, döntetlenekben, vereségekben és kapott gólokban sem bővelkedik nála jobban más – ezt teszi, ha valaki ezer meccs fölé jut hosszú hazai pályafutása alatt... Mindenesetre a legnagyobb német trénerek közé szokás sorolni Sepp Herberger, Helmut Schön, Udo Lattek, Hennes Weisweiler és Ottmar Hitzfeld mellett!

Ehhez az is hozzájárult természetesen, hogy 2001-ben elvállalta a görög válogatott irányítását, amelyet vezetve a 2004-es Eb-arannyal csodát tett és dicsőséges „Rehaklészként" kiérdemelte a hellén díszpolgárságot is. Az utóbbi három évtizedének ismeretében (egy kivétellel mindenhol történelmet írt) fogadott-e volna bárki is arra, hogy pont a legtekintélyesebb munkaadójától távozik majd üres kézzel, a kertek alatt...?