Tököli életveszélyes kór után álomvilágban

Amikor Tököli Attila 2004 nyarán az 1. FC Kölnhöz igazolt, minden olyan szépnek tűnt. Szépnek, hiszen a sokszoros válogatott csatár friss MK-győztesként és bajnokként köszönt el a Ferencvárostól, abban a tudatban, hogy nagy szeretettel várják a hírnevéhez méltatlanul a Bundesliga második vonalában szereplő, de természetesen egy osztállyal feljebb vágyó csapatnál.

A szeretet mellé ráadásul türelem is párosult: a „kecskések" elöljárói azzal nyugtatgatták a Németországba sérülten költöző támadót: ideje, mint a tenger, a legfontosabb, hogy ne kapkodja el a felépülését. Aztán a hosszas rehabilitációt követően Tököli Attila játékra jelentkezett, azonban sokat nem rúgott a labdába: napokkal a visszatérése után a válogatott edzőtáborában kapott a combjához egy jobblábas lövés nyomán. Újabb két hónapos pihenő...

Mire legközelebb jelezte, hogy talpra állt, gyakorlatilag véget ért az őszi szezon. Minderre talán még legyintett is volna a tegnap óta immár 23-szoros válogatott futballista, mondván, ennyi belefér egy pályafutásba, csakhogy jött 2005 januárja. Előbb vírusos torokgyulladás kötötte ágyhoz, majd még rosszabbra fordult a helyzet. Nagyon rosszra...

A már-már elviselhetetlen fájdalmakra panaszkodó Tökölit egy kölni klinikára kellett szállítani. A sebtiben elvégzett vizsgálatok egy meglehetősen súlyos és különösen ritka betegséget diagnosztizáltak nála. S anélkül, hogy túldramatizálnánk a helyzetet: napokig még az is kérdéses volt, hogy a 28 éves, kétgyermekes családapa képes lesz-e legyőzni a kórt...

„Az egészségnél nincs fontosabb számomra" – sóhajtott fel 2005. február 10-én a támadó. Ugyanis végre elmondhatta magáról, hogy szervezete legyűrte a nemritkán – szó szerint – gyilkos vírust (amelynek nevét az érintett kérésére nem írjuk le). Azt pedig az orvosok mondták róla (valamint neki), hogy immáron biztosnak tetszik a felépülése, és maradandó károsodás nélkül élheti tovább az életét, ahogy az azóta be is igazolódott.

– Most bizonyosan ez a legfontosabb kérdés: hogy érzi magát?
– Köszönöm, egyre jobban, a fájdalmaim lassan elmúlnak – felelte az NS érdeklődésére kölni otthonának ágyából Tököli Attila. – Már itthon fekszem, igaz, nem huszonnégy órán keresztül, tudniillik nem múlhat el úgy egy napom, hogy ne menjek vissza a klinikára vérvizsgálatra.

– A történet végét már úgy-ahogy ismerjük, de elmesélné, hogyan kezdődött?
– Két hete egyik pillanatról a másikra belázasodtam, ám nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, arra gondoltam, hogy a torokgyulladásom újult ki. Illetve: azért bosszantott a dolog, mivel tudtam, néhány napig megint nélkülem zajlanak majd az edzések, és emiatt esetleg hátrányba kerülök a társaimmal szemben. Szóval akkor még nem sejtettem, hogy ennél komolyabb a baj.

– Mikor érezte, hogy ez már több egy szimpla hőemelkedésnél, megfázásnál?
– Két nap után egyre inkább fájt a derekam és a hátam, a végén már annyira, hogy a teljes éjszakát ébren töltöttem. Próbálkoztam fájdalomcsillapítókkal, csakhogy azok sem segítettek. Egy héttel ezelőtt – az időpontra pontosan emlékszem, hiszen a válogatott lépett pályára – már rendkívül rossz állapotba kerültem. A Szaúd-Arábia elleni találkozót az internet segítségével próbáltam nyomon követni, de a fájdalomtól, valamint a fájdalomcsillapítóktól olyan homályosan láttam, hogy szinte képtelen voltam olvasni. És még volt rosszabb: éjszakára erősödött a fájdalom, miközben egyfolytában hánytam. Hajnalban már nem bírtam tovább, bevitettem magam a klinikára, ahol azonnal infúziót kötöttek rám, és csak nyomták, nyomták belém... A legborzasztóbb mégis az volt, hogy láttam a körülöttem lévők arcát: sugárzott róluk az aggodalom.

– Ezek szerint akkor még nem árultak el önnek semmit.
– De... Közölték, hogy valamilyen vírus támadta meg a szervezetem.

– Bővebb információkkal mikor szolgáltak?
– Csak azután, hogy kijöttem a kórházból. Mint említettem, naponta kell visszajárnom vérvételre, és az egyik látogatásom alkalmával mesélt el nekem mindent a kezelést vezető doktornő. Na, aznap éjjel megint nem aludtam, annyira kikészültem a hallottaktól.

– Ha nem akarja, nem kell elismételnie.
– Elismétlem szívesen, már csak azért is, mert a szakértők szerint napjainkban ez az egyik legveszélyesebb vírus, amelyről ráadásul roppant keveset tudnak még. Ha valaki megkapja, három verzióra készülhet fel. A legenyhébb esetben a vesét támadja meg, ám a szervezet képes felülkerekedni ebben a harcban. Súlyosabb esetben szintén a vese kerül veszélybe, de maradandó károsodást okozhat: a beteg művesekezelésre szorulhat. A legsúlyosabb eset akkor áll fent, amikor a tüdőt támadja meg, ilyenkor azonban – mint azt a szemembe mondták – a doktor tehetetlen, a beteg pedig menthetetlen...

– Mit gondol most: szerencsés vagy balszerencsés volt?
– Ha azt veszem, hogy Kölnben naponta egy ilyen betegséget regisztrálnak, és aznap az itt élő több millió ember közül éppen én voltam az az egy, akkor balszerencsés. Ugyanakkor ha az jut eszembe, hogy a „...doktor tehetetlen, a beteg pedig menthetetlen", akkor irtózatosan szerencsés.

– Azt is megosztották önnel, miként kapta el a vírust?
– Állítólag elsősorban állatok, azon belül a patkányok és az egerek terjesztik. Mivel én nem tartok odahaza rágcsálót, és díszállat-kereskedésbe sem járok, ezt a lehetőséget kizárták az orvosok. Azt ellenben nem, hogy szerintük több megbetegedés is volt a kölni erdőben túrázók között, vélhetően én is ott kaptam el futás közben.

– Ha nem is az erdőben, de mikor kocoghat legközelebb a többiekkel?
– Ez, úgy fest, még odébb van. A doktorok figyelmeztettek is: jelenleg nem az edzések mielőbbi elkezdése a fontos, hanem az, hogy teljesen felépüljek, hogy a szervezetem ismét tökéletes állapotba kerüljön. Nagyon vigyáznom kell, mert ha idő előtt térek vissza, akkor egész életemben problémám lehet a vesémmel.

– Két kislány boldog édesapja...
– ...ne is folytassa! Ők most Magyarországon vannak, és szerencsére nem tudták, mekkora a baj, de így is óriási megpróbáltatást jelentett minden telefon, márpedig napjában többször is beszélni szoktunk... Amikor legutóbb hívtam őket, immár itthonról, jó állapotban, akkor is szörnyű volt belegondolni, hogy rosszabb esetben mi történhetett volna.

– Gondoljon most már valami jóra!
– Rendben: tudja, milyen jó érzés, hogy a bajban kiderült, sok igaz barátom van? Főleg azok, akik Budapestről és Pécsről, azaz otthonról tartották bennem a lelket. A nővérem például több ezer kilométer távolságból volt a háziorvosom, így próbált átsegíteni a legnehezebb helyzeteken. A régi játszótársak közül egyébként Gera Zoltánon kívül senki sem tudta pontosan, mi van velem. „Gerzson" viszont többször is hívott, és ez nagyon jólesett. Miként az is, hogy utoljára, amikor a nemzeti együttes edzőtáborából keresett, tudatta velem: már vár, mert szükség lenne rám. Örülök, hogy legalább ő így látja, mert arról speciel a kórházi ágyon fekve értesültem: Magyarországon megjelent egy cikk, és abban egy nyilatkozat, miszerint Tököli Attila egyelőre ne is álmodjon a válogatottságról. Fájdalmaim közepette ennél jobb hírt is el tudtam volna képzelni, bár kétségkívül volt valami igazság abban a megjegyzésben: mostanság nem a válogatottságról álmodozom, hanem a felépülésről.

Nem lenne pontos tehát úgy fogalmazni, hogy Tököli Attila álmai valóra váltak – de tény, hogy a válogatottság, mint valami búvópatak, Szalai Ádám sajnálatos sérülése miatt tegnap, Azerbajdzsán ellen (hét év után!) újra felszínre fakadt az immár 34 éves kecskeméti veterán életében!