Részeges elnök, csóró edző, butuska sztár

Szergej Goncsar, Pavel Dacjuk, Ilja Kovalcsuk, Alekszej Kovaljov, Aleszandr Ovecskin. A világ legerősebb hokiötöse – is lehetett volna akár, csakhogy Goncsar, a Pittsburgh Penguins gólerős bekkje az egyetlen hátvéd közöttük, ezért a gyakorlatban képtelenség jégre küldeni ezt a kvintettet.

Vagy mégsem? 2006. február 15-én a torinói férfi jégkorongtorna nyitó napjának rangadóján ugyanis mindig ez az „All Star-csapat" kezdte az orosz emberelőnyöket. Szinte hihetetlen azonban, de Vlagyimir Krikunov edző emberei még ennyi megasztárral is képtelenek voltak legyűrni az amúgy szintén éremreményekkel érkező, 2002-es világbajnok szlovák válogatottat!

Legelőször is azért panaszkodtak a vörös mezesek, mert sérülése miatt nem szerepelhetett Nyikolaj Habibulin, aki egymaga több győztes meccsen játszott az NHL-ben (addig 221 alkalommal), mint két helyettese, Jevgenyij Nabokov és Ilja Brizgalov együttvéve (147). Nos, a kapusoknak nem volt túl jó napjuk, az is igaz persze, hogy a mezőny legképzettebb támadói közül egy kosárra való ott villogott a jégen.

A harmadik harmadban már jobban zártak a védelmek, és a kapusoknak is kevesebb dolguk akadt, habár Petert Budajt elég keményen tesztelték Ovecskinék. Ő azonban becsülettel állta a sarat, így történhetett, hogy három és fél perccel a befejezés előtt egy parádés kontra végén Marián Gáborík eszméletlenül nagy góllal eldöntötte a meccs sorsát, majd fél perccel a zárás előtt rátett egy még nagyobbat. Noha az olimpiák a negyeddöntőnél kezdődnek igazán, ez az 5–3-as siker azért megadhatta az alapot a szlovákoknak – és a negatív alaphang(ulat)ot a vesztes félnek.

Mert noha a hattagú csoportból négyen juthattak tovább, s ebbe a négyesbe Kovaljovék akkor is be tudtak volna kerülni, ha az egyik kezüket hátrakötve hokiznak, azért a másnapi, Svédország elleni folytatásnak immár más értelemben is nagy volt a tétje: a borítékolható robbanás az orosz táborban. A fő gondot az jelentette, hogy válogatottjuk a szó valódi értelmében nem funkcionált csapatként, a vezérkar pedig annyira megosztott volt, hogy a főnökök bármelyik pillanatban egymás torkának eshettek.

Kezdjük a szemlét felülről lefelé, mert mindig a fejétől bűzlik a hal. Alekszandr Sztyeblin, az orosz szövetség elnöke részeges alak volt, máshol portás sem lehetne. Január 8-án példátlan eset történt meg vele Szentpéterváron: a Bajnokcsapatok Európa-kupája díjkiosztóján annyira „illatozott" a Sztolicsnaja márkájú „after shave-től", hogy a rendezők haza akarták zavarni!

Erre ő hangosan káromkodva küldte melegebb éghajlatra René Faselt, a nemzetközi szövetség elnökét, a saját tolmácsának bevert egy akkorát, hogy a szerencsétlennek eleredt az orra vére, majd a torna szervezői közé hajított egy tál narancsot! Az esetet a Szovjetszkij Szport a következő címmel kommentálta: „Sztyeblin mesterhármasa".

Ennél azonban nagyobb baj volt, hogy roppant feszült lett a viszony Vjacseszlav Fetyiszov, a kétszeres olimpiai és Stanley-kupa-győztes sportminiszter, valamint Sztyeblin között – konkrétan a hokilegenda lenézte, megvetette a szövetségi elnököt...

Sztyeblin alatt Pavel Bure, a „general manager" következett a szolgálati rangsorban. Nyílt titoknak számított, hogy elöljárója nem a hivatalosan csak az előző esztendő novemberében visszavonuló „Orosz Rakétát" akarta felkérni erre a kulcspozícióra, hanem Igor Larionovot. A „Professzor" – aki két olimpiát, három Stanley-kupát és négy világbajnokságot nyert (általában Fetyiszovval is együtt) – nyolc feltételt szabott, amelyek közül a legkínosabb az volt, hogy Larry Robinson, a New Jersey Devils akkori vezetőedzője legyen a szövetségi kapitány. Az orosz válogatotté!

Sztyeblin ezt a szakma nyomására nem fogadta el, mire Larionov köszönte szépen, és visszakozott. Ekkor került képbe Bure, alig 34 évesen. A világ leggyorsabb, leggólerősebb szélsője a zöldasztalnál nem egy észlény. Mondhatni elég egyszerű ember. Viszont megpróbált keménynek mutatkozni, és amikor felkérték, rögtön ekként nyilvánult meg: „Nem tudom, hogy megnyerjük-e az olimpiát, de azt megígérhetem, hogy mostantól fogva rend lesz a válogatottban, vége annak a kuplerájnak, ami itt hosszú éveken át uralkodott."

Apró probléma, hogy a Robinson helyett vezetőedzőnek megtett Krikunov nyilvánosan „bábnak" nevezte főnökét, akit kutyába sem vett... Krikunovról meg közben szakmai körökben úgy tartották, két évtizeddel le van maradva a világszínvonal mögött, már képtelen azt a fegyelmet tartani, amely a Viktor Tyihonov-féle dicsőséges válogatottat jellemezte – de hogyan is tarthatott volna, amikor a legutolsó játékosa is kilóra meg tudná venni őt?

Úgyhogy ez a „torinói" orosz válogatott nem egyéb volt mint megannyi szólista összehangolatlan „jam sessionje". Hittük legalábbis az első fellépésük után. Persze már akkor is sejthető volt, hogy az oroszok varázslatos tudású egyéniségei számára semmi sem lehetetlen. Például az amúgy sziklaszilárd svédek 5–0-s lehengerlése sem. Márpedig ez történt.

Krikunov mester legényei fickándoztak, mint hal a vízben. Az első harmad tapogatózása után átszaladtak a nehézkes skandinávokon, góljaikat kizárólag kontrákból vagy emberelőnyből (mint például a montreali Kovaljov) ütötték. Tehát a csapatkapitány verte be az elsőt, aztán jött az akkor még tinisztár Ovecskin (Washington Capitals), a mifelénk ismeretlen Makszim Szusinszkij (Dinamo Moszkva, már 32 éves volt!), majd Viktor Kozlov (New Jersey Devils), végül a hajrában Makszim Afinogenov ütötte az ötödiket, a legszebbet.

A mezőny egyik legjobbja azonban nem egy gólszerző, hanem az ifjú tehetség, a hatalmas termetű, 19 éves Jevgenyij Malkin (Metallurg Magnyitogorszk) volt. A közönség pedig Nabokov nevét skandálta: a San Jose Sharks kapusa mindent megfogott – zongorázni lehetett a különbséget Brizgalov szerdai produkciója és a huszonnégy órával későbbi Nabokov-bravúrsorozat között!

A 26 esztendős Afinogenov az NHL akkori idényében messze várakozás felett teljesítő Buffalo Sabres villámléptű szélsője volt – ő adta meg a kegyelemdöfést Svédországnak a Henrik Lundqvistnek ütött köténygóllal.

– Mi történt önökkel egy nap alatt?
– Különálló játékosok együtteséből csapattá váltunk.

– Mit mondott Krikunov edző és mit Pavel Bure menedzser?
– Természetesen kaptunk egy kis fejmosást, a főnökök azt mondták, szedjük össze magunkat, és küzdjünk egymásért, a családunkért, az orosz hazáért.

– Miben változott a taktika?
– Ráálltunk a kontrákra, és nem próbáltuk meg beszorítani a svédeket, ahogy előtte a szlovákokkal tettük.

– Hogyan tovább az olimpián?
– Ha így játszunk a többi meccsünkön is, akkor a határ a csillagos ég.

Nos, úgy nézett ki sokáig, hogy tényleg csak az. Az oroszok a következő öt meccsüket mind megnyerték – a csoportkör végén például az amerikaiak, a negyeddöntőben pedig az ezt borzasztó csalódottan viselő Kanada ellen –, és csupán a négy között buktak el, a minden idők tán legjobb finn válogatottja (Saku Koivu, Teemu Selänne, stb.) elleni sima 0–4 miatt.

A bronzmeccsen már kevésbé tették oda magukat (győzött így Csehország), míg az addig veretlen finnek épp a legutolsó akadályban botlottak el – a cikkünk második felében lesajnált svédekkel szemben. Na, az ilyen fordulatok és drámák miatt utánozhatatlan egy olimpia, és ezért (is) szép a hoki...