Super Mario fel sem nézett, de mások rá igen

Nem vitás, Mario Lemieux az NHL-beli 1984-es bemutatkozását követő első bő évtizedben járt pályája csúcsán, de az a kaliberű játékos volt, aki egészen karrierje befejezéséig a legmagasabb szinten produkált (alább látni fogjuk ezt egy 2002-es példából is), holott véglegesen csak 40 esztendős kora elmúltával, 2006 januárjában akasztotta szegre a korcsolyáját – részben mert már nem bírta volna tovább a hírnevéhez méltó iramot, de elhatározásához a döntő lökést szívritmuszavarai adták.

Több szakértő, sőt egykori hokiikon úgy látta, hogy a valaha volt legjobb francia-kanadai jégkorongozó minden idők „globális" legnagyobbja is lehetett volna, rekordjaival megelőzve még a honfitárs Wayne Gretzkyt is, ha nincs akkora balszerencséje az egészségével. 1984 és 2006 között összesen 1428 alapszakaszbeli mérkőzés lejátszására nyílt volna módja, ám a nyavalyái miatt csak 915-ször lépett pályára, ami óhatatlanul behatárolta a lehetőségeit.   

Tudására példa: amikor 1997 végén először abbahagyta, egyedül mondhatta el magáról, hogy visszavonulásakor jobb a meccsenkénti pontátlaga 2.0-nál! Végül ezt az új évezredben „lerontotta" és 1723 ponttal (690 gól + 1033 assziszt) zárt, de ezért sem kell szégyenkeznie, hiszen a hetedik helyre került az NHL örökranglistáján. Világos, hogy ha nem kell sokat kihagynia már a fénykorában is, 1.88-as mutatójánál könnyen összehozhatott volna még acélosabbat, és akkor talán az abszolút kimutatásokban is megelőzi a nála négy évvel idősebb, 1.92-es átlaggal büszkélkedő Nagyembert (The Great One)...

Erre nem nyílt módja, mert 1993 elején Hodgkin-limfómát állapítottak meg nála, a nyirokrendszer rákszerű megbetegedését, amelynek gyógyítása érthetően nem javított az erőállapotán. De ez még hagyján: az 1993–1994-es idényből elsősorban krónikus hátfájdalmai és -műtétje miatt mulasztott rengeteget, és csak a következő komplett szezon kihagyását indokolta a sugárkezelésekből eredő kimerültségével.

Ezután viszont következett még két évad, nagyszerű formában és eredményekkel, majd az első búcsú. A nagy termete ellenére villámgyors, s így a védőkkel minden téren elbíró center addigra háromszor volt a liga alapszakaszának legjobbja (1988, 1993, 1996), kétszer a rájátszásé (1991, 1992), és hatszor pontkirály (1988, 1989, 1992, 1993, 1996, 1997). Utóbbi évszámokból kiviláglik, hogy még a Hodgkin-kórral küzdve is megállíthatatlan volt...

Már az első idényében látszott, hogy óriási tehetség (1985-ben elnyerte az év újoncának járó díjat), míg a csúcson egyértelműen az 1988–1989-es szezonban járt: nevezetes rekordjai közül több is ahhoz köthető. A szilveszteri meccsen a New Jersey Devils ellen mind az öt gólfajtából szerzett legalább egyet (emberelőnyös, emberhátrányos, egyenlő létszámnál, büntetőből, üres kapura), ami senki másnak nem sikerült még!

Ez az egyik mérkőzése a háromból, amikor nyolc találatig jutott – egyedül neki jött ez össze háromszor is. Abban az évadban 13-szor volt eredményes létszámhiányos szituációban, míg összesítésben együttese góljainak 57.3 százalékához járult hozzá – egyik teljesítményét sem tudta eddig elérni a többi hokis. 1997 januárjában pedig egyetlen harmadon belül négyszer vette be az ellenfél kapuját – megosztva ez is csúcs.

Hazája válogatottjával 1987-ben győzött a rangos Kanada-kupán (később ennek utódján, a szintén NHL-szervezésű világkupán is, 2004-ben), viszont a világbajnokságokkal nem volt szerencséje, mert sokszor az időbeli ütközés miatt nem vehetett részt rajtuk, míg 1985-ben csupán ezüstig jutott. Ez azért nevezhető kimondott pechnek, mert azon a vb-n a nyolcvanas évek szenzációs szovjet alakulatát kivételesen sikerült megelőzni, de akkor meg a házigazda csehszlovákok arattak régen várt emlékezetes sikert...

Klubszinten azonban nem maradt jutalom nélkül a szenzációs tudása: egész profi pályafutása alatt szolgált csapatával, a Pittsburgh Penguinsszel 1991-ben és 1992-ben is magasba emelhette a Stanley-kupát (együtt például az ugyancsak legendás Jaromír Jágrral). Semmi különös nincs abban, hogy mindezek után a szokásos hároméves várakozási idő kivárása nélkül, egyből beiktatták a Hírességek Csarnokába, amikor 1997-ben leállt a játékkal.

Az egyesült államokbeli „Acélváros" klubja azonban „nyugdíjasként" is fontos maradt számára, ezért két esztendővel a visszavonulása után, 1999-ben tulajdonképpen megmentette a csődtől (vagy az elköltöztetéstől): mint az egyik hitelező olyan pénzügyi megoldással jelentkezett, amelynek végén ő lett a Pingvinek többségi tulajdonosa, egyben elnöke és ügyvezetője (utóbbi tisztségét azóta már átadta). Mondani sem kell, olyan sem fordult elő korábban a liga történetében, hogy exjátékos klubfőnökké lépjen elő...

Lemieux azonban nem bírt nyugton, és 2000 végén reaktiválta magát további hat idényre (ebből egy a lockout, vagyis a kizárás miatt elmaradt). Azonnal kiderült, hogy nem kopott meg a tudása: az első mérkőzésén 33 másodpercnyi játék után máris gólpasszt adott, s végül három ponttal zárta a csatát. Az idény végére neki volt a legjobb pont/mérkőzés statisztikája, mi több, egészen a bő öt évvel későbbi végső befejezésig nem tudta őt más felülmúlni e téren!

Miközben az együttes a főcsoportdöntőig verekedte magát, a kanadai sztár ismét egyike lett az idény MVP-jelöltjeinek, valamint beválogatták az All Star-gála résztvevői közé is. E találkozókon amúgy annak idején háromszor is a legjobb játékosnak ítélték. Mindent összevéve fantasztikus comeback volt ez, ám a következő éveket (személy szerint neki az utolsókat) már mindenféle nyűglődés kísérte, és nemcsak egészségügyi értelemben – rájátszásról például többé szó sem lehetett.

Azon a nyáron ugyanis gazdasági okokból meg kellett válni több értékes korongozótól is, beleértve Jágrt, így az új bajnokságban csak kínlódott a Pittsburgh. A megint csapatkapitánnyá előlépő Lemieux ezúttal csípőműtét miatt volt kénytelen két hónapot kihagyni, majd elérkeztünk mai történetünk apropójához, ekkori visszatéréséhez, mint amely kiválóan megmutatta a „főnök" hatását az egész csapatára.

2002. január 13-án lépett először megint jégre, és tőle szokatlanul eredménytelenül zárt, sőt a Penguins is megadta magát a záró harmadban a vendég St. Louisnak (1–4). Hősünk 23 percet vállalt, és ahogy ő fáradt, ez a gárdán is meglátszott. „A korcsolyázással nincs baj, fizikailag viszont még nem vagyok az igazi" – értékelt a várva várt csillag.

Két nappal később is simán veszített az alakulata (2–5 Vancouverben), de legalább már újra gólt szerzett Super Mario. „Két hónap kihagyás azért meglétszik az emberen, bár azt érzem, hogy napról napra jobb és erősebb leszek" – jelezte (előre), hogy mire számíthatnak leendő ellenfelei.

Január 17-én, azaz napra pontosan kilenc éve Calgaryban pedig már semmi sem hibádzott, a Pingvinek 6–4-re diadalmaskodtak. Vezérük szerepéről szóljon a meccset mesterhármassal záró Alekszej Morozov: „Vele élmény együtt játszani. Ha a pályán van, nem kell mást tenned, mint a kapu elé keveredni, és letenni az ütőd a jégre. A korong úgyis oda érkezik valahogy."

Természetesen a passzt mindháromszor (a közben a tizedik All Star-gálájára is készülő) Lemieux adta neki, aki egy üres kapus góllal tetézte az aznapi termését, majd egyfajta ars poeticával is szolgált: „Mielőtt megszerzem a korongot, felmérem, merre helyezkednek a többiek. Egész pályafutásom során ezt az elvet követtem, s ezért van az, hogy néha úgy is megtalálom a csapattársaimat, ha nem nézek fel."   

A 19-i találkozón nem iratkozott fel a statisztikai rovatokba, lendületbe hozott csapata azonban így is nyert 1–0-ra Edmontonban, majd 21-én otthon fogadták a bombaerős Philadelphiát. A nemrégen még csak vergődő házigazdák a rivális nyolcas győzelmi szériájának vetettek véget 5–2-es sikerükkel, amit kapusuk, a Morozovhoz hasonlóan remeklő Johan Hedberg így kommentált: „Ők a legjobbak manapság, de ha Mario velünk van, mi még jobbak vagyunk." Az említett úriember ezúttal négy gólpasszt osztott ki.

A 23-i játéknap után pedig az NS nem tehetett mást, egy héten belül harmadszor is Lemieux nevével „untatta" a címben az NHL-beszámolót kereső olvasóit, megállíthatatlannak titulálva a 36 éves csatárt. Akitől aztán rögtön azt a szerény megjegyzést idézte a lap, hogy „még nem vagyok teljes értékű játékos".

Pedig a négy mérkőzésen immár 13 pontot gyűjtő klasszis ezúttal öt(!) ponttal (előbb három assziszttal jeleskedett, majd a záró harmadban bevágott két gólt is) vette ki a részét a Tampa Bay 5–1-es ledarálásából, magyarán egyszerűen nem maradt ki semmi jóból. 1997 márciusa után szerzett ismét „ötöst", vagyis igazán stílszerűen lépett fel az NHL örökrangsorának hetedik helyére...

Legközelebb (24-én) nem játszott, de jelentőségéről mindennél többet elárul, hogy a Pittsburgh hirtelen halállal 5–4-re győzött a New York Islandersnél, noha háromszor is kétgólos hátrányban volt. „Végre eljutottunk arra a szintre, hogy Mario távollétében is kellő önbizalommal lépjünk pályára" – magyarázta az egyik találatot jegyző Kris Beech. Társa aztán 26-ára kipihente magát, és góljával megadta az alaphangot az Atlanta 3–2-es, hosszabbításos felülmúlásához – ez volt a gárda sorozatban hatodik sikere!

Mint korábban jeleztük, e nagy feltámadás nem válthatta meg a világot, az együttes lemaradt a playoffról, fő sztárja pedig mindössze 24 alkalommal szerepelhetett. De megérte időnként kímélnie magát, mert így teljesülhetett a nagy vágya: tagja volt a Salt Lake Cityben rendezett téli olimpián szereplő kanadai válogatottnak, amellyel az elhódított aranyérem révén tulajdonképpen megkoronázta a karrierjét.

Persze nehéz kiválasztani, hogy Super Mario valójában mikor is volt a csúcson, mert a hatalmas sikerek nála még akkor sem maradtak abba, amikor már tényleg visszavonult a jégmezőkről: 2009-ben a Penguins elnyerte a Stanley-kupát, s így Lemieux lett az első ember az NHL történetében, aki e dicsőséget játékosként és klubtulajdonosként egyaránt átélhette!