A Barcelona hívei a tökéletességet siratták

Bár két nyeretlen hazai mérkőzés után még talán felesleges krízisről beszélni, 2010 elején úgy tűnt, hogy kisebb hullámvölgybe került a Barcelona. A Villarreallal szembeni hazai 1–1-et követően a katalánok január 5-én a Sevilla ellen megbotlottak a Camp Nouban, ahol a vendégek 2–1-re nyertek a Király-kupa nyolcaddöntőjének első felvonásán. (Ehhez hasonló – sőt még harmatosabb – évkezdetre előzőleg 2004-ben volt példa az együttes életében.)

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a döntetlent hozó bajnokihoz képest Pep Guardiola vezetőedző kilenc helyen változtatott a címvédő kezdőcsapatán, amelyben ezúttal több fiatal (Bojan Krkic, Thiago Alcántara) és kiegészítő ember (Rafa Márquez, Maxwell) is szerepet kapott, a pár nappal előtte hiányzó Lionel Messivel egyetemben. A védelem tengelyében Gabriel Milito iparkodott, aki 2008 áprilisa óta nem játszott tétmeccsen, társa pedig Dmitro Csihrinszkij volt.

Az ukrán hátvéd a nyáron érkezett a Sahtartól, de fél év alatt nem tudta bizonyítani, hogy megérte az érte kifizetett 25 millió (!) eurót. A 23 éves futballista ezen a mérkőzésen sem villogott, többször is rossz megoldást választott, a tizenhatoson belül szabálytalankodott az első gólt szerző Diego Capellel szemben – a vezető találatra Zlatan Ibrahimovic még válaszolt –, a megítélt büntetőből pedig Álvaro Negredo belőtte az andalúzok győztes gólját.

Csihrinszkij produkciója saját szurkolóinak sem tetszett, időnként füttyszóval nyilvánítottak véleményt. A légióst később egy online szavazáson a bajnokság legrosszabb játékosának választották, így nem meglepő, hogy a szezon végén távozott – vissza Doneckbe...

Egy biztos, a 2009-es évet, amelyet a lehetséges hatból hat trófeával zárt a Barcelona (spanyol bajnokság és kupa, hazai és európai Szuperkupa, BL, klub-vb), szinte eleve reménytelennek tűnt megismételni, ám ez természetesen nem csökkentette a drukkerek elvárásait. Ugyanakkor ezen a szinten ennyi tétmeccset nem lehet kizárólag ugyanazokkal a labdarúgókkal végigjátszani. Azt azonban Guardiola is elismerte, hogy ütőképesebb gárdát is összeállíthatott volna.

„Kikaptunk, tehát hibáztam. Én állítom össze a csapatot, legalábbis amíg az elnök el nem távolít. A játékosok érdekében változtatok a kezdőn, hiszen mindenki szerepelni akar, és én is szeretnék lehetőséget adni nekik. A Sevilla ellen mindenki teljes erőbedobással küzdött, de az változó, hogy egy-egy futballista jól teljesít-e vagy éppen rossz napot fog ki. Hangsúlyozom, a hat trófeát sem tizenegy emberrel nyertük meg" – hangzott a tréner önkritikája, majd egy mondatban arra is utalt, hogy a megelőző idény közben is követett el hibákat, ám „érdekes módon akkor senki sem panaszkodott".

Azonban a sevillaiak érdemeit sem kívánjuk csökkenteni: győzelmük annak fényében még nagyobb fegyvertény volt, hogy több játékosukat nélkülözniük kellett az Afrikai Nemzetek Kupája miatt – ez persze a Barcára is állt –, és még a rengeteg sérült is jócskán megnehezítette Manolo Jiménez vezetőedző feladatát.

Néhány nappal később, a következő ligaforduló során a Barcelonának muszáj volt nyernie ahhoz, hogy megőrizze vezető pozícióját a Primera Divisiónban. A katalán együttes győzött is – de még hogy! Pedig nem túlzás, hogy a kiesés ellen harcoló Tenerife a találkozó első negyedórájában három gólt is szerezhetett volna. Ám az idő előrehaladtával felébredt az alvó óriás, pontosabban a „törpék", hiszen az első félidőt lezáró kilencperces ostrom két vezére Messi és Andrés Iniesta volt.

A France Football által nem sokkal korábban díjazott argentin nevéhez fűződött a vezető gól, aztán az ő beadásából érte el Carles Puyol az idénybeli első találatát, majd a következő(?) aranylabdás, Iniesta magánszámával induló akció végén ismét Messi vette be a hazaiak kapuját. Utóbbi később még egyszer eredményes volt, illetve született egy hajrábeli öngól is. A Kanári-szigeteken 5–0-ra diadalmaskodó alakulat tehát nem engedte át az első helyet a Real Madridnak, egyúttal önbizalommal telve várhatta a sevillai kirándulást.

Az is bátoríthatta a Barcelonát, hogy Guardiola mester edzőként addig sohasem vesztett el oda-visszavágós párharcot, miközben az andalúzoknál még mindig harcképtelen volt első számú gólfelelősük, (a Puskás-stadionbeli parádéja óta általunk is jól ismert) Luís Fabiano. Ezenfelül odahaza spanyol vetélytárssal szemben már két hónapja nem nyertek meccset... Másrészt viszont Jiménez nem titkolta: a három sorozat közül, melyben indultak, a Király-kupa elhódítására látta a legnagyobb sanszot, ezért nagyon oda akarták tenni magukat.

Az óvatosságra intő jel dacára mégis kicsit furán, fejbe kólintva érezhette magát a semleges néző a katalánok idegenben elért 1–0-s pirruszi győzelme után: a Sevilla ugyanis a veresége ellenére is kiejtette ellenfelét, és ezzel – számos próbálkozó sok-sok kudarcot vallott kísérletét követően – megfosztotta a világot a legyőzhetetlen Barcelona legendájától.

A 2009-es Barca vitathatatlanul a futball kulturális örökségének részévé vált, és mint ilyen, bukása „egyetemes veszteségként" is felfogható. Persze a bukás kifejezés kicsit talán erős, elvégre pusztán arról volt szó, hogy idegenben szerzett kevesebb góllal alulmaradt az együttes a sorozat nyolcaddöntőjében, de tény, hogy az előző csúcsév megismétlésének lehetősége így már január közepén odalett.

„Nem tagadom, rendkívül fájó a búcsúnk – fedte fel keserűségét Guardiola. – Hűek maradtunk önmagunkhoz, a stílusunkhoz, ennek ellenére elcsúsztunk. Nem szoktunk hozzá az ilyesmihez, ezért érint minket különösen kellemetlenül a kiesés. Pedig már korábban is figyelmeztettem mindenkit: nem vagyunk legyőzhetetlenek."

Hogy a világszerte csodált „tökéletesség" meggyalázója épp a Sevilla lett, valószínűleg csak a véletlen műve – várható volt, hogy előbb-utóbb valaki keresztbe tesz a szupergárdának. A Ramón Sánchez Pizjuán Stadionban gyakorlatilag a kapujukhoz szegezték vendéglátóikat a gránátvörös-kékek, és ha a fékezhetetlen rohamok végén csak megközelítették volna előző esztendei hatékonyságukat, a hazaiak nem úszták volna meg három alatt.

Így viszont egyedül Xavi talált be a hálójukba, és elnökük utóbb döngethette a mellét: „Kiejtettük a világ valaha volt legjobb csapatát" – lelkendezett José María del Nido. Állítását alátámasztotta, hogy a Barcelona ezúttal – az ANK-n szereplő Yaya Tourét és Seydou Keitát leszámítva – majdnem a legerősebb tizenegyével állt ki: Pinto – D. Alves, Piqué, Puyol, Abidal – Xavi, Busquets, Iniesta – Messi, Ibrahimovic, Henry.

„Továbbra is azért küzdünk, hogy büszkék legyenek ránk az emberek – mutatott előre Iniesta. – Sohasem az volt a célunk, hogy a kritikusok száját betapasszuk. Nem állhatunk le ilyeneken merengeni."

Pedig ha akarják, ha nem, mindmáig gyakran elnémítják bírálóikat. Noha tavaly a BL-ben sem jött össze a címvédés (a később triumfáló Inter túl nagy akadály volt a négy között), a hazai bajnokságot (valamint Szuperkupát) azért megint megnyerték, jelenleg is vezetnek, miközben minden létező fronton továbbra is harcban állnak. A csapat katalán magja pedig a nyáron Dél-Afrikában feltette a koronát pályafutására: világbajnokok lettek a spanyol válogatottal!

És az is a nimbuszukat, jelentőségüket támasztja alá, hogy mi lett hírnevük megtépázóival: a Sevilla a (szinte) verhetetlen Barca legyőzésétől szárnyakat kapva eltakarította az útjából a Deportivót, a Getafét és az Atlético Madridot is, azaz – szakvezetője, Manolo Jiménez fogadkozásához hűen – megnyerte a Király-kupát. Ráadásul a lehető legstílszerűbb módon, a döntő végén a Camp Nouban átvéve a trófeát...