Dán kézidiadal, válaszul a késelős horrorra

A berlini Max Schmeling Halléban 1997. december 13-án este a női kézilabda-vb elődöntőjének második felvonása, a Dánia–Oroszország találkozó alatt szörnyű bűntény, kettős gyilkosság történt. Az akkor gyorsan kiadott szűkszavú jelentések még csak a tényt rögzítették: egy német férfi három dán szurkolót megkéselt, akik közül ketten meghaltak, a harmadik pedig súlyos sérülésekkel kórházba került.

Bernd Steinhauser, a házigazdák sportági szövetségének elnöke gyorsnyilatkozatában sajnálkozott az elégtelen biztonsági intézkedések miatt: „Ezek nagyon kínos és nehéz percek számunkra. Itt ma a lehető legrosszabb esett meg, ami csak előfordulhat egy sporteseményen. A bűnügyi rendőrség arra hívta fel a figyelmünket, hogy semmiféle találgatásba ne bocsátkozzunk. A tettest elfogták, a nyomozást pedig folytatják. Valamennyi dán szurkolótól és dán barátunktól elnézést kérünk."

Az oroszokat nagy fölénnyel felülmúló dán együttes tagjai első reakciójukként bejelentették, hogy nem vesznek részt a másnapi döntőben, így bizonytalanná vált, csapatuk ezek után pályára lép-e a norvégok elleni fináléban. Szövetségi kapitányuk így fogalmazott: „A megnyert elődöntőnek nagyon örültünk, aztán a hír hallatán mélységesen elkeseredtünk. Valamennyien sokkos állapotban vagyunk."

Másnap, december 14-én már jobban megnyíltak a tájékoztatási csatornák, de több találgatásra – például az elkövető személyére, a gyilkosság pontos indítékára, a férfi elmeállapotára és elfogásának körülményeire vonatkozó kérdésekre – még mindig nem lehetett választ kapni. Az NS előbb csupán nem hivatalos, „belső használatra" szánt információkhoz jutott a szervezőktől és a sajtóközpont főnökétől, majd ezeket az értesüléseket a berlini rendőrség sajtóközleménye is alátámasztotta.

A gyilkos Hans-Jürgen S., 48 éves német állampolgár, munkanélküli berlin-kreuzbergi lakos volt. A feltehetően zavart elméjű, erősen ittas ámokfutó az eset előtt a lelátó közelében, a dán tábor melletti bejáratnál szóváltásba keveredett az ülőhelyekről a dán szurkolókkal. Kést rántott, és mielőtt a biztonsági erők beavatkozhattak volna, három, ugyancsak részeg drukkert megszúrt.

Kettőt – akit a torkán, illetve akit a szíve tájékán ért több döfés – már nem lehetett megmenteni. Az előbbi azonnal, a másik valamivel később, kórházba szállítás közben halt bele a sérülésébe, a hírek szerint elvérzett. A harmadik férfit kórházban ápolták. A tettes mellett a két áldozat teljes nevét sem hozták nyilvánosságra: Claus Michael W. N. (34 éves) és Henning B. L. (39).

Tanja Rylewicz, a Bild am Sonntag című lap munkatársa szemtanúja volt az eseményeknek, és több fontos részlettel kiegészítette az első információkat:

„Éppen elkezdődött a második félidő, és siettem vissza a helyemre, amikor két, ittasnak tűnő férfi dulakodására, hangoskodására lettem figyelmes. Aztán villant a kés, és a torkon szúrt, földre eső dánt elöntötte a vér. Sokáig senki nem jött a szerencsétlen segítségére. Percekig feküdt a padlón, s először a csarnok egészségügyi kisegítői, akik nem orvosok, fogtak hozzá az ellátásához. A további szúrásokat én nem láttam, a tettes a kijárat felé menekült.

Húsz perc telhetett el, amikor a hangosbemondó orvost kért a vérfürdő helyszínére. A doktor az egyik férfin már nem tudott segíteni. A másikat a mentők vitték le az alagsorba, ahol az újraélesztésével próbálkoztak. A harmadik, úgy tudom, kórházba került.

A közönség szinte semmit nem vett észre a tragédiából, így pánik sem tört ki, mert a három-négyezer dán eufórikus örömmel ünnepelte a pályán küzdő kedvenceit. Nekem az volt a legfurcsább és legkínosabb, hogy a gyilkosságok a dán tévések helyszínen berendezett mini stúdiója mellett két-három méterrel történtek, és a kollégák közömbösek maradtak, még csak meg sem álltak a közvetítésben, miközben élet-halál kérdése dőlt el mellettük" – tette még hozzá a (sokkoló élmény hatására az időérzékelésében talán nem teljesen pontos) tudósító.

A másnapi Bild fotója mindenesetre azt ábrázolta, amiről az újságírónő is beszélt. Egész alakos kép a dán TV3 két riporteréről, a háttérben, a földön futó tévékábelek mellett pedig – szinte az említettek lábánál – ott fekszik az egyik áldozat, aki mellett segítők guggolnak. Valaki már az infúziós palackot tartja a képen...

Henning Opitz, a vb berlini szervezőbizottságának vezetője a következőket mondta: „Száz biztonsági embert vezényeltünk ki az elődöntőre, de ez kevés volt. Úgy gondolom, legalább huszonöttel több kellett volna, hogy a csarnokba érkező valamennyi nézőt ellenőrizzük. A rendőrség egyelőre azt derítette ki, hogy a gyilkosság hátterében nem áll politikai ok vagy idegengyűlölet, s a tettes semmire nem emlékszik."

Mindezek után délután a záró programban a labda helyett a nyüzsgő, olykor sajnos csak fontoskodó rendőröknek jutott a főszerep. Ugyanis szigorú rendszabályokat hoztak a nemzetközi és a német szövetség vezetői, akik a döntő napjára virradóra mégis megállapodtak a csapatokkal, hogy a vb küzdelmeit – a történtek ellenére – a terveknek megfelelően be kell fejezni.

A biztonsági erők készültségének fokát megemelték, s valamennyi, a csarnokba igyekvő szurkolót tüzetesen átvizsgáltak, többek között a sebtiben telepített fémdetektoros kapuk által. A teremben pedig beszüntették a szeszes utalok árusítását. A himnuszok kivételével nem szólt zene, a játékosok gyászszalaggal a karjukon léptek pályára, és minden helyosztó mérkőzés előtt egyperces gyászszünetet tartottak.

Az előző évi Eb-döntő „visszavágója" hatalmas iramban kezdődött. Amikor a játékot végül vállaló dánok vezéregyéniségének, Anja Andersennek éppen nem ment, akkor névrokona, Camilla Andersen – akivel a hírek szerint a pályán kívül is szoros kapcsolatot ápolt – talált be az elején jól védő Heidi Tjugum kapujába. Öldöklő taktikai csata folyt, s Trine Haltvik volt a karmester a norvégoknál, akik gyakran túlkombinálták a támadásaikat, és nehezen állították meg vetélytársukat.

A dán együttes öt-, majd hétgólos előnye birtokában egyre lendületesebben rohamozott, a norvégok pedig a nagy rohanásban, a kemény ütközések során halmozták a hibákat. Csupán egy félidőn át nyújtottak olyan teljesítményt, amellyel versenyben tudtak maradni a gyakorlatilag férfikézilabdával kirukkoló szenzációs ellenféllel. Anne Dorthe Tanderup és társai a XXI. század játékát mutatták be, és – két elveszített vb-finálé (1962, 1993) után – a 33–20-ra felülkerekedő Dánia megérdemelten foglalta el helyét a sportág trónján.

A házigazda Németországnak jutott a bronzérem, mert az oroszokat a vártnál könnyebben legyőzte. A két évvel korábban (hazai pályán) még ezüstérmes Magyarország az „igazi" világbajnokság kezdetén, a nyolcaddöntőben éppen a dánokba botlott, és 30–25-ös vereségével elköszönt a női szakágban első alkalommal 24 résztvevőt felvonultató tornától. Megjegyzendő, végül a korai kiesésünk sem tűnt olyan kínosnak, hiszen a világ-, olimpiai és Európa-bajnokkal szemben maradtunk alul.

Szomorú viszont, hogy a döntő utánra tervezett díjkiosztó hangulatát a lehető legszerényebbre kellett visszavenni. A csarnokban tilos volt minden ünneplés, és a vb záró bankettje is elmaradt. A gyilkos tehát nemcsak ártatlan emberek életét vette el, hanem elrontott mindent, amit a játékosok, az edzők, a szervezők éveken át nagy gonddal építettek. Megfosztotta a győzteseket a felhőtlen boldogságtól, az ilyenkor megszokott, minden addigi gyötrelmet feledtető fiesztától...

Az eseményt záró sajtótájékoztatón Erwin Lanc, a nemzetközi szövetség osztrák elnöke megköszönte a németeknek a pontos, magas színvonalú rendezést, és sajnálatát fejezte ki, hogy az előző napi drámai események árnyékot vetettek ere a nagy és remek munkára. Hagen Saberschinsky, Berlin rendőrfőkapitánya kijelentette: „A rendezők biztonsági szempontból az elvárható körültekintéssel szervezték meg a vébé fővárosi hajráját. A teljes, tökéletes ellenőrzés és biztonság álma azonban mindig is álom marad." Ezután kérdésekre válaszolt.

– Az eddig közöltekhez képest újabb részleteket is kiderítettek a nyomozók?
– A szemtanúk elmondták, hogy a tettes és az egyik áldozat előbb csak vitatkozott valamin, majd lökdösték és a ruhájuknál fogva megragadták egymást. Ekkor került elő a kés.

– A gyilkos eszközről eddig alig szóltak a hírek.
– Olyan késről van szó, amelynek a pengéje a nyelébe hajtható. De nem egyszerű bicska, amilyet minden második férfi a zsebében hord, mert ennek a pengéje tíz centi hosszú. Az elkövető ezzel kétszer nyakon szúrta az áldozatát, és az egyik seb halálos volt.

– Miként került a tragikus verekedés közelébe a másik áldozat, aki később halt bele a sérülésébe?
– Igyekezett megfékezni a honfitársára támadó gyilkost, ám amikor leteperte, ő került vesztes pozícióba, és már a földön fekve kapott négy szúrást. Ebből egy volt végzetes, amely a szíve környékén érte és belső vérzést okozott.

– Nem lehetett volna közbeavatkozni? Mennyi ideig tartott mindez?
– A vizsgálat ezt még nem tisztázta, de magánvélemény szerint semmiképp sem tovább két percnél.

– Ennyi idő alatt nem cselekedhettek volna a biztonságiak?
– A tragédiához legközelebb tartózkodó rendfenntartók amilyen gyorsan csak lehetett, közbeléptek, őket nem hibáztathatjuk az eseményekért. Még a csarnokban elfogták és letartóztatták a tettest.

– Orvos sem volt a közelben.
– Ez relatív, hogy ki mit ért közelségen. A gyorssegély emberei azonnal megkezdték a sérültek ellátását, és perceken belül nem is egy, hanem két mentőorvos termett a helyszínen.

– Megtartották az első kihallgatást?
– Igen, amikor annyira kijózanodott, hogy lehetett vele beszélni. Az okokat hiába kérdeztük, mert arra sem emlékezett, amit tett. Elmondtuk neki, hogy miért tartóztattuk le, és akkor lelkileg összeomlott.

– Állítólag nem tiszta az előélete sem.
– Testi sértés és lopás miatt már volt büntetve. Most viszont halált okozó súlyos testi sértés lesz ellene a vád.

– Mennyi alkohol volt a vérében?
– Azzal kezdeném, hogy az ittasság a német jogban nem enyhítő körülmény. A laboreredmények még nem készültek el, ezért erre a kérdésre sajnos nem tudok válaszolni. Az viszont biztos, hogy a bűnesetek túlnyomó többségében fontos szerepet játszik az alkohol.

– Kézilabda-eseményen történt már hasonló tragédia ebben a városban?
– Szerintem még az országunkban sem. A kézilabdában nem tudok hasonlóról. Ez a sportág nincs azok között, amelyeknek a kiemelkedő rendezvényeit fokozottan kell figyelnünk. Elegendő, ha azt említem, hogy a gyilkosságok előtti órában az elődöntő első találkozója gond nélkül, jó hangulatban, sportszerű légkörben lezajlott, pedig ott kikaptak a németek, vagyis a házigazdák. Ebben a vereségben több esély lett volna a botrányra. Ám a világon semmilyen rendbontás nem volt, és senkinek a fejében nem fordult meg, hogy éppen a dán–orosz meccs szünetében történhet tragédia.

Úgy tűnt tehát, hogy a vb biztonsági és egészségügyi szakemberei nem követtek el hibát. A dráma mégis az ő nevükkel, Berlinnel, a világbajnoksággal és a kézilabdával kapcsolódott össze...

A csarnokban a torna véget érte után is ott maradt egy dán lobogó – azonban nem büszkén egy zászlórúdon vagy a mennyezetről aláhullva, hogy a női kézilabdában élen járó Skandinávia legjobbjának dicsőségét hirdesse. Hanem a lelátón, a gyilkosság helyszínén egy piros-fehér masnival átkötött hatalmas virágcsokrot félig letakarva, a borzalmas este mementójaként.