Szívdrámák: kapushalál, zöld út Ocskaynak

Pontosan hat esztendővel ezelőtt életének 34. évében elhunyt Hernández Rivero Vladimir, a magyar férfi kézilabda-válogatott kubai származású kapusa. A Portland San Antonio világklasszis hálóőrét, aki kétszeres magyar és 191-szeres kubai válogatott volt, spanyolországi lakásában, álmában érte a halál.

A szerdán történt tragédia hírét csak csütörtökön hozta nyilvánosságra a baszk klub és a hírügynökségek. Az odakint Rivero néven szereplő Hernández, a 2001-ben Bajnokok Ligája-győztes pamplonai együttes magyar légiósa – aki éppen 2004-ben, konkrétan május 24-én Veszprémben tette le itthon az állampolgári esküt – nem jelent meg együttese szerdai bajnoki mérkőzésén a Teucro ellen. A vezetők már a találkozó előtt, a reggeli összejövetelen is keresték, mert át akarták adni neki azt a videokazettát, amelynek alapján tanulmányozhatta volna az aktuális rivális játékát.

Mivel még csak életjelet sem adott magáról, az elöljárók aggodalma egyre nőtt, ezért végül a rendőrséghez és a nemzeti gárdához fordultak. A hatóságok szerdán, vagyis november 24-én 23.30 órakor bírói engedéllyel betörték a játékos baranaini lakásának ajtaját, és az ágyon holtan találták.

Külsérelmi nyomot nem találtak rajta, a vizsgálat az idegenkezűséget kizárta. Bár az első orvosi jelentés – amelyet később cáfoltak – mérgezésre utaló nyomokat említett, valamint spanyol források szóba hozták, hogy csapattársai a megelőző időszakban depressziós tüneteket vettek észre Hernándezen, a boncolás végül minden pletykát és találgatást egyértelműen cáfolt.

A kapus halálát a szív verőértágulása okozta, vagyis a szakemberek „teljesen természetes okot" állapítottak meg. A Portland SA elnöke, José Ignacio San Miguel és Javier Aquerreta orvos a csütörtöki sajtótájékoztatón egybehangzóan közölte: „Az aortában, alvás közben bekövetkezett verőértágulás vezetett a kapus halálához." A jegyzőkönyv – a Diario de Navarra című lap szerint – rögzítette, hogy a kézilabdázót a halál álmában érte, mégpedig keddről szerdára virradóan.

A havannai születésű Vladimir Rivero Hernández 1997-ben – gyakorlatilag a teljes kubai válogatottal (így például Pérez Carlosszal és Díaz Ivóval) együtt – került Magyarországra, és Szolnokon (1997–1998), Nyíregyházán (1998–1999), majd a Dunaferr SE-ben (1999–2001) védett. A hatalmas termetű (196 centis, 106 kilós) sportoló 2004-ben kapott magyar útlevelet, és szerepelt a hozzá óriási reményeket fűző Skaliczki László szövetségi kapitány gárdájában a Norvégia elleni világbajnoki selejtezőn.

Az olimpiai keretszűkítéskor aztán a tatai edzőtáborban tapasztalt fegyelmi problémái miatt nem került be az Athénba utazók közé, így Szathmári János és Fazekas Nándor védte a negyedik helyezésével kellemes meglepetést szerző válogatottunk hálóját a görög fővárosban. Mellőzése miatt kérdéses volt, hogy a továbbiakban vállalja-e a címeres mez viselését – a sors azonban végérvényesen eldöntötte ezt a kérdést.

Nagyobb sikereit így más együttesek tagjaként érte el. Szülőhazája nemzeti csapatával 1993-ban, 1994-ben, 1996-ban és 1999-ben Pánamerikai bajnok lett, s közben az 1995-ös vb-n a 13. helyen zártak a sokkal nagyobb hagyományú európai (meg távol-keleti és észak-afrikai arab) riválisok alkotta 24-es mezőnyben. Klubszinten a Dunaferr-rel 2000-ben magyar bajnok lett, míg halála idején már negyedik éve Pamplonában kézilabdázott. 2004-ben KEK-et nyert a Portlanddal, és sajtóvélemények szerint kiemelt része volt a sikerben.

A magánéletben roppant barátságos és készséges kapus – sokan óriásbébinek becézték – Veszprémben alapított másodszor is családot, és párjával egy közös lányuk van. Előző nejétől Kubában két gyermeke született.

Hajnal Csaba, a Fotex KCV ügyvezető elnöke a következőket mondta a tragédia hírére: „A következő évadban a mi csapatunkat erősítette volna. Óriási veszteség érte a sportágat, hiszen a világ legjobbjai közé tartozó játékos távozott el közülünk. Bonyolult személyiség volt, de a kézilabdát a legmagasabb szinten űzte."

Ez a hír annak idején egy kicsit később érkezett, mint egy másik, szívgondokkal kapcsolatos információ, amelyet drámai jellege miatt aztán kis időre háttérbe is szorított. Eredendően persze jobban foglalkoztatta ifjabb Ocskay Gábor sorsa a hazai szurkolókat, hiszen az ősfehérvári hokis köztünk született, itt is maradt, és tehetségével, valamint másfél évtizedes (felnőttkori) munkásságával rengeteget tett a magyar jégkorongsport legújabbkori felemelkedéséért.

Hat éve e napon viszont semmi szenzációs nem tört vele – az egésznek csak később lett roppant jelentősége. De hát ki tudhatta előre... A hír úgy szólt, hogy néhány napon belül újra edzésbe állhat, miután a szívproblémák miatt két hónapja nem tréningező válogatott csatár legújabb leletei jó eredményt mutattak, s így megkapta az engedélyt az orvosoktól, hogy folytathassa a pályafutását.

„Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy milyen boldog vagyok – fogalmazott a Volán centere. – Alig várom már, hogy ismét a jégen lehessek, de semmit sem szeretnék elkapkodni. A katéteres vizsgálat miatt ezen a héten még nem edzhetek, ám a jövő héttől már minden valószínűség szerint fokozatosan elkezdhetem a gyakorlásokat, s reményeim szerint néhány hét múlva pályára is léphetek."

Az akkor 29 éves Ocskaynál, aki egész pályafutását az – elsősorban az ő és Palkovics Krisztián hazai szinten kimagasló tudására építve – egyre s egyre acélosabb Alba Volánban töltötte, 2004 szeptemberében diagnosztizáltak szívizombetegséget.

Kálváriája a bajnokságot megelőző héten a sportorvosi ellenőrzésen kezdődött, ahová edzés után ment. A vérnyomását magasnak találták, s másnapra visszahívták egy ultrahangos szívvizsgálatra. Szívnagyobbodást állapítottak meg, s közölték, hogy vissza kellene vennie a tempóból. Egy nappal később már a Sportkórházban a kardiológián terheléses vizsgálatnak vetették alá, majd az orvos kijelentette: vége az élsportnak.

A csatár ennek ellenére hitt benne, hogy nem kóros elváltozásról van szó, és reménykedett abban, hogy nem kell a pályafutását befejeznie. Alapos kivizsgálásokat végzett rajta a neves szívsebész, dr. Papp Lajos, aki nem látta reménytelennek a helyzetet. A végső döntésről a szakember a következőt mondta: „Isten és ember előtt kell felvállalni a felelősséget. A beteg életét nem akarjuk veszélyeztetni, de vigyázni kell, ne oktalanul fosszuk meg attól a tevékenységtől, amelynek hiánya akár egész életére lelki beteggé teheti."

Így aztán a rengeteg tesztet és ellenőrzést követően, noha további heteket, azaz összesen négy hónapot hagyott ki, végül tényleg megkapta az engedélyt az újbóli sportolásra, és visszatért – hogy még a korábbinál is nagyobb sikereket érjen el. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ha netán volt is kockázat az újbóli aktiválódásában, kapott az élettől még valamivel több mint négy évet, amely alatt annyi pozitív élmény érte, mint sokakat egy egész pályafutás alatt sem...

Klubjával továbbra is sorozatban nyerte a hazai bajnoki címeket, majd 2007-ben az osztrák profi ligához (EBEL) is csatlakoztak. Ez már jóval magasabb szint, mint amilyenről egykor a kilencvenes években egyáltalán álmodni is mertek volna – körülbelül akkora lépés, mint hogy a korábban az alkalmankénti B-csoportos feljutást is nagyra értékelő válogatottunk tavalyelőtt végre megnyerte a divízió 1-es vb egyik hatos csoportjának küzdelmeit, és sporttörténelmi tettet végrehajtva jogot szerzett az elitben való indulásra!

Ifjabb Ocskay Gábor azonban magát a vb-részvételt már nem érhette meg. 2004-es szívpanaszai óta folyamatosan, átlag negyedévente-félévente járt kontrollra (utoljára januárban), ám semmi jele nem volt, hogy rosszul lenne. („Olykor panaszkodott, hogy fáradt, de a szezon kimerítő és hosszú, így ezen senki sem csodálkozott" – mondta utóbb a csapatkapitány Kangyal Balázs.)

A tragédia előtt bő másfél hónappal az egyik NSO-blogbejegyzésében maga is ezt írta: „imi79 kérdését is köszönöm a ketyegőmmel kapcsolatban. Jól vagyok, mint azt a pályán is látni. Szerencsére jól bírja a szívem a terhelést, és túlzott volt a riadalom. Akkoriban történt több haláleset a futballisták között, ezért is figyeltünk oda jobban."

Ám minden óvatosság hiába – 2009. március 25-én hajnalban mégis szívinfarktusban hunyt el. Budapesten élő menyasszonyánál pihent, amikor éjfél felé rosszul lett. Kihívták hozzá az orvosokat, de már nem tudtak segíteni rajta...

És mindezt néhány nappal azután, hogy kilencedik alkalommal is magyar bajnok lett az Alba Volánnal... A válogatottban 187-szer szerepelt, és nagy álma vált volna valóra, ha szerepelhet az április 24-én kezdődő svájci világbajnokságon, ahol többek között Kanadával, a torna előtt pedig a címvédő orosz együttessel is megmérkőzött a magyar válogatott, amely hetven év elteltével jutott újra ilyen magaslatra.

Háromszor (1994, 1995, 2006) választották meg az év játékosának, ötször (1994, 1997, 2002, 2004, 2008) lett a legtechnikásabb hokis, és háromszor (1994, 2006, 2007) a legjobb csatár. Kétségkívül a magyar jégkorong történelmének egyik legnagyobb alakja volt – egy igazi szívember, akit épp a szíve vitte el.

Az életének 34. évében – pont március 24-éről, a névnapjáról másnapra virradóra – eltávozó sportoló mezszámát (19-es) klubja és a válogatott is visszavonultatta, sőt az előbbi még a nevébe (AV 19) is felvette. A fehérvári jégcsarnokot pedig róla nevezték el. Hernández Vladimirrel ellentétben „csak" egyetlen ország gyászolta, de ki merjük jelenteni: ifjabb Ocskay Gábor emléke mélyen, és nem csak a két említett szimbolikus keresztelő révén él – sokunkban, sokáig...

1934-ben e napon az angol labdarúgó-bajnokságban kikapott az első két helyezett, a manapság már kiscsapatnak számító Sunderland és Stoke is (előbbi otthon bukott el a West Bromwich ellen, utóbbi a szintén élbolybeli Grimsbynél maradt alul), így a dobogó második fokára beékelődött közéjük a sereghajtó(!) Chelsea-nél 5:2-es győzelmet arató Arsenal. Ez utóbbi együttes még ma is nagyágyúnak számít, hírnevét azonban már a régi szép időkben megalapozta – ezt a bajnokságot is majd (sorozatban a harmadikat!) az észak-londoniak nyerték meg, megelőzve a Sunderlandet és a Sheffield Wednesdayt A Manchester Uniteddel (és a West Hammel, Newcastle-lal, Nottinghammel...) mindenesetre nem kellett megküzdeniük, mivel az MU ekkor a másodosztályban szerepelt... Utóbbihoz végül a középmezőnybe felzárkózó Chelsea nem csatlakozott, a Tottenham viszont igen.

1964-ben e napon Pelé újabb bravúros teljesítményéről adott hírt a Népsport. Az ekkor már kétszeres világbajnok brazil világklasszis ismét csúcsformába lendült, és ezúttal egyedülálló bravúrt hajtott végre: a Botafogo Ribeirao Preto (nem tévesztendő össze a „nagy" riói Botafogóval!) elleni bajnoki mérkőzésen csapata, a Santos 11:0-ra győzött, s ebből a „Fekete Gyöngyszem" egymaga nyolc gólt vállalt! A dél-amerikai ország futballévkönyvei hasonló produkcióról nem tettek említést a múltból, sőt megközelítenie is csak egyvalakinek sikerült korábban: 1929-ben Arthur Friedenreichnek, aki azonban „csak" hétig jutott... (Utóbbi játékos, akit egy 1925-ös európai túra alkalmával egyszerűen csak a „futball királyának" neveztek, az első afro-amerikai származású labdarúgósztárnak számított hazájában – neve arra utal, hogy német bevándorló apától született –, aki sokszoros gólkirály volt, de pontos adatokat a források bizonytalansága miatt vele kapcsolatban nehéz megállapítani. Többszörös válogatott volt, ám különböző sportpolitikai problémák miatt nem vehetett részt az első világbajnokságon Uruguayban. Pelé mesternyolcasát mindenesetre megérte – akkor volt 72, és öt évvel később halt meg.)

1974-ben e napon fejeződtek be Párizsban a Francia nemzetközi asztalitenisz-bajnokság küzdelmei. A mieink az egyéni versenyek során egy szám kivételével valamennyiben döntőbe jutottak, ám csak az egyiket sikerült meg is nyerniük: a Jónyer, Gergely páros a hazai színeket képviselő Secretin, Constant duót verte meg 3:2-re (a két magyar fiú egy évvel később Calcuttában világbajnok lett együtt!). Férfi egyesben Jónyer István már a nyolcaddöntőben elbúcsúzott, ám Gergely Gábor és Börzsei János egyaránt bejutott a legjobb négy közé, ahol az előbbi könnyedén kerekedett felül az idősebb korosztályt képviselő társán. A fináléban aztán ő sem bírt a franciák klasszisával, Jacques Secretinnel. A nőknél az elődöntőig még Kisházi Beatrix is eljutott, ám ott kikapott a nyolc évvel korábbi Európa-bajnok román Maria Alexandrutól, aki sajnos – jóval nagyobb küzdelem után – az Eb-címvédő Magos Juditot is megverte a döntőben. Párosban Magos Lotaller Henriette-tel indult, ám a friss kontinensbajnokok az aranymeccsen alulmaradtak a Smidová, Riedlová csehszlovák kettőssel szemben. Egyedül vegyes párosban nem voltunk érdekeltek az utolsó mérkőzésen, mivel Jónyer és Magos már a négy között kiesett a Schenk, Smidová egységtől elszenvedett vereség miatt. Mégis három elsőséggel utazhattak haza versenyzőink, hiszen előzőleg mindkét nem csapatviadalát Magyarország nyerte meg.

1984-ben e napon rendezték Szarajevóban, a téli olimpia helyszínén a súlyemelő-világkupa záró gálaversenyét. A rendezvény abszolút egy mindössze 17 éves ifjú titán bűvöletében telt: az akkor még bolgár színekben szereplő, és ekként bolgárnak is nevezett Naim Szulejmanov nem eredeti súlycsoportjában, 56 kilóban indult, hanem egyel feljebb, 60-ban. Szakításban honfitársa, Sztefan Topurov 140 kilós világcsúcsát előbb 140.5 kg-ra, majd 142.5-re módosította. Második lökésgyakorlatával, a 182.5-tel pedig már túl is szárnyalta az addigi 322.5 kilós összetett világrekordot, amelyet szintén Topurov tartott. Harmadik lökésével (185.5) egyszerre két csúcsot is megdöntött: lökésben a régi rekord 185 kg volt, míg összetettben a legújabb listavezető eredmény 327.5 kiló lett! Szulejmanov – akit mi nem igazán így, és végképp nem a később a bolgár diktatúra által ráerőltetett Naum Salamanov néven, hanem Naim Süleymanogluként, a háromszoros olimpiai bajnok török „Minidaruként" vagy „Zsebherkulesként" ismerünk (1986-ban „disszidált" és hagyta ott szülőhazáját nemzete anyaországa kedvéért) – természetesen fölényesen megnyerte a gálát (a szovjet Viktor Szolodov és a bolgár Aszen Zlatev a közelében sem volt), illetve a vk-összesítést is. Utóbbiban további három bolgár emelő követte a sorban... Ami a mindössze 20 esztendős Szanyi Andort, későbbi 100 kilós vb- és Eb-aranyérmesünket illeti, Jugoszlávia bosnyák tagköztársaságának fővárosában a 10. lett, miután mindkét fogásnemben csak a kezdősúlyát tudta teljesíteni, míg a vk-ban kilencedikként végzett.