Shearerék és a BL-rekorder mentőhadjárat

A 2002–2003-as BL-idény E jelű kvartettjében a már az utolsó előtti fordulóban továbbjutó Juventuson (10 pont) kívül az összes csapat számára maradt tétje a záró körnek: a Dinamo Kijev (7), a Newcastle (6) és a Feyenoord (5) is bekerülhetett még a második csoportkörbe.

A Feyenoord–Newcastle mérkőzésen tehát sok múlt a másik találkozó kimenetelén, ugyanis az volt a helyzet: ha nyer otthon a Kijev az éllovas torinóiak ellen, a hollandok és az angolok párharca máris csupán az UEFA-kupás szereplésért zajlik. Ha kikap a Dinamo, a rotterdami győztes folytathatja, ha pedig döntetlen születik az ukrán fővárosban, csak a Newcastle bízhat a továbblépésben – de ahhoz is három pontra van szüksége.

Sir Bobby Robson mindent feltett egy lapra, a „szarkák" ősz edzője kész volt kockára tenni a hárommeccses eltiltását letöltő Craig Bellamy egészségi állapotát. Nem sokkal korábban kiújult a csatár krónikus térdsérülése, ezért az előző játéknap idején az Egyesült Államokban időzött, ahol egy specialista megvizsgálta a lábát. A walesi játékos az összecsapás előtt két nappal állt ismét edzésbe, és azonnal be is került a Hollandiába utazó csapatba, majd a De Kuip Stadionban kezdőként fellépők közé is.

„Mérlegelni kellett a találkozó fontossága és Craig esetleges visszaesése között. Nagyon nagy csata lesz, amelyet rendkívül komolyan kell vennünk" – mondta felvezetésként Robson. Közben a hazaiaknál Pierre van Hooijdonk hosszú sérülése, a japán Ono Sindzsi pedig eltiltása miatt nem szerepelhetett. Ezenkívül Bert van Marwijk vezetőedző a térdsérüléssel bajlódó Edwin Zoetebier kapusra sem számíthatott.

A két gárda ekként állt fel a 2002. november 13-i meccsen: Lodewijks – C. Gyan, Emerton, Szong Csong Guk (Bombarda, 52.), Rzasa – Lurling, Bosvelt, Paauwe, Van Wonderen – B. Kalou, Buffel, illetve Given – Dabizasz, O'Brien, A. Hughes, Griffin – Dyer, Jenas, Speed, Hugo Viana (Bernard, 83.) – Bellamy, Shearer.

Kijevben pedig Bodnár Lászlóval várta a Dinamo a Juventust, és a hideg ukrán őszben a két csapat igen nyílt, ám eleinte elképzelés nélküli futballt játszott (a magyar légiós viszont remekül elboldogult a bal szélen, a Juve-támadásokat jó érzékkel állította meg, míg a beadásai és bedobásai veszélyesek voltak). A szünetig ott nem esett gól, de Rotterdamban a Newcastle pompás játéka eredményesnek bizonyult: Alan Shearer kiugratása után éppen Bellamy volt az, aki az első félidő utolsó labdaérintésével vezetéshez juttatta a „szarkákat", így azok már továbbjutásra álltak.

A második játékrész elején a Newcastle a portugál Hugo Viana révén megduplázta az előnyét, de ez hamarosan már nem kifejezetten számított, hiszen a Dinamo „odaát" ugyancsak vezetést szerzett. Ám a kijevi öröm és a United-bánat csupán három percig tartott, mert a Juve rögvest egyenlített, majd a 61. percben már fordított.

Ettől a kikötővárosban talán túlságosan is megnyugodtak a látogatók, a Feyenoord ugyanis Mariano Bombarda kiváló lövésével szépített (az ő szereplése jól jellemezte a csapatát sújtó sérüléshullámot, mivel még a harmincéves veterán argentin is szóhoz jutott, pedig nem sokkal azelőtt még azt közölte, hogy visszavonul...). A 70. percben a Newcastle Bellamy révén 3–1-re növelhette volna a fórját, de a „tartalékosként" behívott Patrick Lodewijks elképesztő bravúrral versenyben tartotta a csapatát. Anthony Lurlingot meg annyira feldobta a védés, hogy egy perccel később remek kapáslövéssel egyenlített!

A 2–2 révén ekkor a párhuzamos találkozón vesztésre álló Dinamo érezhette magát továbbjutónak (mivel az egymás elleni összevetésben kicsivel jobb volt az épp hasonló pontszámú angoloknál), de az ukránok tudták, egy gól Rotterdamban mindent megváltoztat. És az az egy gól az utolsó pillanatban meg is érkezett: Bellamy – ki más?... – a kapusról kipattanó labdát (kis segítséggel) a hálóba helyezte, s ezzel a United jutott a második körbe, a Kijev pedig az UEFA-kupába.

Ezen a játéknapon egyébként két csapat is akadt, amely megmutatott valamit abból, valójában mit jelentenek az olyan, végletekig elcsépelt közhelyek, mint „soha nem adni fel a reményt" vagy „az utolsó pillanatig küzdeni". A Newcastle és a Lokomotiv Moszkva egyaránt émelyítően rossz start után, bámulatos hajrával küzdötte be magát a legjobb tizenhat mezőnyébe. Szinte hihetetlen, hogy három meccsen elért nulla, illetve négy mérkőzésen megszerzett egyetlen pont sem volt elég ahhoz, hogy elvegye a játékosok harci kedvét...

Ha rangsorolni óhajtjuk a két produkciót, akkor feltétlenül az angolok feltámadása volt a figyelemreméltóbb, éspedig két okból. Egyfelől egyértelműen erősebbnek tűnő riválisokat kellett kiszorítaniuk a második pozícióból (például az UEFA-kupa címvédőjét, a Feyenoordot), másfelől a BL történetében eddig még egyetlen csapatnak sem sikerült úgy továbbjutnia bármely csoportkörből, hogy első három összecsapásán vereséget szenvedett. Ez tehát rekord, még ha nem is a leginkább dicsőségesek közül való...

A Newcastle október elején olyan kétségbeejtő szituációban volt, mint rajta kívül csak a Szpartak: három zakóval, 0–5-ös gólkülönbséggel szégyenkezett a csoport utolsó helyén (a moszkvaiak nyeretlenül ott is maradtak, csak előbb a tegnapi cikkünkben tárgyalt B-csoportban – a Valencia, Basel, Liverpool trió mögött – 0–10-ről „feltornászták" 1–18-ra a gólkülönbségüket...).

S akkor arról még nem is szóltunk, micsoda ramaty állapotban volt akkoriban a Premiership-küldetés: a szezon előtt titokban aranyérmes, nyilvánosan inkább dobogós álmokat dédelgető NUFC hét bajnokin máris begyűjtött három fiaskót. Mindent összevetve, elég rémes lélektani helyzet lehetett.

S ettől fogva a „szarkák" a maradék kilenc pontot mind elcsenték ellenfeleiktől. A Juventust 1–0-val (Gianluigi Buffon parádézott, az egyetlen találatban aztán mégis nagyon benne volt...), a Dinamót (egy vitatható módon befújt tizenegyes révén) 2–1-gyel küldték haza, most meg óriási mérkőzésen a De Kuipban kényszerítették térdre a Feyenoordot. S mint Shearer visszaemlékezéséből kiderült, e kilencven perc során egy különleges dilemmával is meg kellett küzdeniük.

„Micsoda eltökéltség van ebben a csapatban! Kettő kettőnél a huszonkettes csapdájában voltunk, hiszen ha nem lövünk gólt, nem jutunk a következő körbe, viszont ha megyünk előre ész nélkül, és netán kapunk egyet, akkor még az UEFA-kupás helyről is lecsúszunk. Szóval egy kicsit elbizonytalanodtunk, nem igazán tudtuk, mit csináljunk. Háromszor kikapni, aztán így továbbmenni, ez aztán valami" – áradozott az örökifjú csatár.

Shearer nem mulasztott el kitérni ékpárjára, Bellamyra sem, aki tényleg különleges szereplője volt az estének. „Craig roppant fontos játékos. Amikor nincs a pályán, szörnyen hiányzik a gyorsasága, mert nem sok védő van, aki tartani tudja őt. Most is két nagyszerű gólt szerzett. Problémák voltak a térdével, ezért hálát adhatunk, hogy rendbe jött és teljes fordulatszámon pörgött, mert nélküle nem alkotunk ilyen jó együttest" – hangsúlyozta Shearer.

Amit Bellamy művelt, csakugyan kivételes, hiszen két héttel korábban még arról volt szó, hogy hosszabb gyógykezelésre szorul a kiújult térdsérülése miatt. Mivel azonban az orvosaival való konzultációja után végül vállalta a játékot, Sir Bobby végül betette a kezdőbe, sőt végig a pályán hagyta – s mint tudjuk, a walesinek a 91. percben lőtt második góljával jutottak tovább a fekete-fehérek.

„A doktorok egyszerűen csodát tettek, hogy játszani tudjak, persze én is keményen megdolgoztam érte. Tudtam, hogy ma nagyot fogunk alkotni, noha már otthon nyernünk kellett volna a hollandok ellen, és akkor most sokkal könnyebb dolgunk lett volna. A nehezebbik úton jutottunk el a célhoz, de mindenképp megérdemeljük" – vélte a meccs hőse.

„Három és fél hete nem játszott, mindazonáltal bíztam benne, hogy a szokásos vágtáival hoz legalább egy gólt" – nyilatkozta róla a boldog Robson mester. A newcastle-i regnálása legszebb estéjeként emlegetett meccs kapcsán az azóta elhunyt szakvezető azt is elmondta, hogy 2–0 után „a biztonságérzet helyett a félelem lett úrrá a csapaton, miután kollégám taktikát változtatott. Bombarda becserélését követően négy embert küldött a támadósorba, amitől valósággal forrni kezdett a mérkőzés. Ha ők lőnek gólt kettő kettő után, ők jutnak tovább, márpedig negyedórával a lefújás előtt úgy láttam, ezt a meccset csak a Feyenoord nyerheti meg. Ehhez képest sikerült történelmet írnunk..."

A történet pedig úgy folytatódott, hogy a második csoportkör első találkozójának ötödik percében Bellamy megkapta a Bajnokok Ligája addigi történetének leggyorsabb piros lapját: ezúttal nem fejelés miatt büntették meg, mint (utólag, videofelvétel alapján) a Kijev ellen, hanem mert megrúgta és megütötte a mellette elfutó és neki beszóló, korábban a mezét ráncigáló Marco Materazzit.

Az Inter köszönte szépen, és gólokra váltotta az emberelőnyt. Mivel súlyos sportszerűtlensége miatt legközelebb a másik ász, Shearer is a lelátóra kényszerült (egy szöglet előtt csúnyán, ráadásul láthatóan szándékosan megütötte Fabio Cannavarót), Barcelonában nagyon kikapott a United.

Aztán viszont a Leverkusent oda-vissza legyőzte – a németországi kirándulást illett is diadallal zárni, Sir Bobby Robson ugyanis aznap ünnepelte a 70. születésnapját. Az Inter elleni idegenbeli erőpróba a kiírás talán legjobb Newcastle-mérkőzése volt, de nyerni nem sikerült, és az utolsó körben a Barcától elszenvedett vereség a továbbjutásról szőtt álmok szertefoszlását jelentette.

Azóta sem volt hasonlóra lehetőség, a Premier League-ben ugyanis már a BL-selejtezőt érő pozícióknak is nagyon nehéz a közelébe férkőzni, pláne úgy, ha egy csapatnak a nagy tervek helyett folyamatosan a háta mögé kell tekintgetnie. Márpedig az angol alakulat a 2002-es szép napok óta egyszer, a közelmúltban még ki is esett az élvonalból, és csak az idén jutott vissza oda – ám hogy a Chelsea, MU, Arsenal, Liverpool, sőt Manchester City, Tottenham és a többiek vetélkedésébe is érdemben bele tudjon szólni...

A nagy esély nyolc esztendővel ezelőtt volt meg, és csupán félig sikerült kiaknázni. De legalább Bellamy meg a másik nehéz természetű játékos afférja intő példa lehetett volna mindenki más számára is. Azaz tudatosan felkészülni arra, hogy az ember az olasz védő közelében, ismerve annak „idegháborús" módszerét, vegyen néhány nagy levegőt, mielőtt bármit is reagál a megjegyzésekre. Három és fél évvel később Zinedine Zidane-nak ez nem jutott eszébe – ami az ő csapatának is sokba került, Materazzi pedig közben csak gyűjtögette szépen a trófeákat...

 

 

1952-ben e napon arról jelent meg rövid beszámoló a Népsportban, hogy a Német–Szovjet Barátság Hónapja keretében Kelet-Németországban NDK–Szovjetunió válogatott jégkorongmérkőzést rendeztek, amelyet a világklasszis vendégek 13:1-re nyertek meg. Az esemény rangját mutatta, hogy azon megjelent Wilhelm Peck köztársasági elnök, Walter Ulbricht, a Német Szocialista Egységpárt főtitkára, valamint a szovjet nagykövet is. A programnak pedig azzal is megadták a módját, hogy a hokimeccs után műkorcsolya-bemutatóra került sor, amelyen a Nagy testvérpár (László és Marianna) hatalmas sikert aratott. Érdekesség, hogy szombathelyi születésű kiváló versenyzőink ekkor már egyszeres Európa-bajnokok, főiskolai világbajnokok, illetve olimpiai és vb-bronzérmesek voltak – és mind a négy említett eredményükből sikerült később duplázniuk. Ami pedig az NDK jégkorongozóit illeti, az 1957-es moszkvai vb-n tűntek fel először az A-csoportos mezőnyben, és mindjárt ötödikek lettek (dobogóra viszont sohasem állhattak, és ezúttal is az kellett az előkelő helyezésükhöz, hogy az '56-os magyar forradalom miatti tiltakozásul Kanada és az Egyesült Államok bojkottálja a tornát).

1962-ben e napon a Külföldi híradó című rovatában a Népsport áttekintő cikket közölt az afrikai atlétika fejlődéséről. Ne feledjük: ami ma már természetes számunkra, akkor még nem volt az – maguk az ottani országok is csak zömmel a megelőző egy-két évben váltak függetlenné, míg a versenyeken a nagy kiugrást Abebe Bikila mezítlábas maratoni győzelme jelentette az 1960-as olimpián. Az összefoglaló anyag természetesen az etióp csodafutóval kezdte az ismertetést, aki sorozatos győzelmeit már a pályákra is kiterjesztette az utcai futások mellett. Ugyanakkor honfitársa, a szerző szerint még teljesen ismeretlen Mamo Wolde is kapott pár jó szót, mint akinek 10 000-en sikerült 29 perc alá kerülni. (Róla tudni kell, hogy ekkor 30 éves volt, és indult már a melbourne-i játékokon is, de aztán évekre eltűnt a szemek elől.) Uganda és Ghána a sprintereivel vívta ki a figyelmet, illetve előbbiből egy hármas-, utóbbiból pedig egy távolugró is. A nigériaiakról azt lehetett megtudni, hogy kissé visszaestek az előző esztendőkhöz képest. Szerepelt még az írásban egy „bantu bányász" is, aki a „faji üldözés szégyenletes hazájában", vagyis Dél-Afrikában remekelt egy csak színesek részére rendezett viadalon, valamint Kenya több sportolója. Ami érdekes, hogy bár meg voltak említve az ottani kiváló közép- és hosszútávfutók, igazából egy 440 yard síkon és gáton szereplő tehetségről esett szó, valamint egy indiai születésű remek vágtázóról... Viszont később nem belőlük lettek a nagy győztesek, és az áttörés is késett valamelyest. Tokióban (1964) ugyanis megint csak Bikila győzött (ezúttal már cipőben), és az övén kívül további két afrikai érem született a római egy helyett. Újabb négy esztendővel később, Mexikóvárosban viszont... 1500 métertől felfelé minden futótávon Afrika aratta le a babérokat: ez öt aranyat jelentett (hármat Kenyának, egyet-egyet Tunéziának és Etiópiának), továbbá hét másmilyen érmet. A cikkben szereplők közül pedig Woldéből lett ténylegesen is sztár: 36 évesen megnyerte a maratonit, míg 10 000-en másodikként ért célba (és majd még Münchenben is harmadik helyezett tudott lenni a 42 195 km-es távon)!

1972-ben e napon sorsolták ki a Budapest Szállóban a férfi tenisz Király-kupa magyar–svéd mérkőzésének menetrendjét. Az egykor nagy presztízsű csapatsorozat alapítóját, egyben addigi legtöbbszörös (hatszoros) győztesét fogadtuk a mieink számára szokatlan fedett pályán, konkrétan a Vasas Pasaréti úti csarnokában. Az esemény rangját jelzi, hogy több más fontos politikai vezető mellett Fock Jenő, a minisztertanács elnöke is kilátogatott két nappal később a nyitányra, amikor is az első meccsen a vendégek nem egészen 17 éves ifjú tehetsége, a később sportági legendává váló Björn Borg játszott Szőke Péterrel – s az alapvonalról tenyeressel és fonákkal megeresztett rendkívül erős elütései révén három szettben nyert is feltűnően bizonytalan, sok röptét rontó riválisa ellen. A folytatásban azonban Baranyi Szabolcs jól alkalmazkodott a teremben, kemény borításon jellemző gyors játékhoz és nagy küzdelemben, ugyancsak három játszmában felülmúlta a hatalmas termetű, körszakállas Ove Bengtssont. Másnap így döntetlenről folytatták a felek, és az első kör veszteseinek csatájára sajnos Szőke nem nyerte vissza az önbizalmát, így Bengtssontól is (simán) kikapott. Ezután azonban Baranyi hatalmas ütközetbe bonyolódott Borggal, és bár ellenfelének már mérkőzéslabdája is volt, végül a saját ötödik meccslabdáját kihasználva egyenlített. A párosok következtek, és a magyar csapat váratlan húzással a fiataljaival állt ki – Machán Róbert és Taróczy Balázs pedig mindhárom szettben felülkerekedett a Borg, Bengtsson duón, amely egyedül az adogatások terén volt jobb náluk. A szenzációs 3:2-es diadal révén Magyarország bejutott a legjobb nyolc közé – de az igazán nagy sikert majd három esztendővel később, azaz hét évvel a csatlakozása után, 1976-ban aratta, amikor Baranyi, Szőke, Taróczy összetételben elhódította a rangos Király-kupát!

1982-ben e napon fejeződött be a svédországi Halmstadban a súlyemelő-világkupa utolsó fordulója, amelyen négy világcsúcs és egy beállítás született, valamint volt öt további rekordkísérlet is... A csillagok parádéján a kubai Daniel Núnez (1-szeres olimpiai, 2-szeres világbajnok, Eb-aranya érthetően nem volt) kezdte a sort (pehelysúly, szakítás, 136.5 kg) –összetettben 302.5 kilóval „csak" az addigi legjobb eredmény utolérésére volt képes –, majd a bolgár Blagoj Blagoev (0–3–4) következett (félnehézsúly, szakítás, 193, majd 195 kg – később, a lökése után pedig összetettben 417.5 kg). A verseny nem kategóriánként zajlott, hanem az összes klasszis eredményének százalékra való átszámításával, és azok összevetésével – ez alapján a fordulót Blagoev nyerte meg, és így a végső sorrendben is megelőzte a szintén bolgár középsúlyút, Janko Ruszevet (1–5–5), aki ezúttal csak harmadik lett Nunez mögött. Az egész esztendőt tekintve pedig az ólomsúlyú szovjet Anatolij Piszarenko (0–3–4) zárt bronzérmesként.

1992-ben e napon játszotta utolsó mérkőzését az ATP-körversenyen John McEnroe. Az amerikai fenegyerek a 34. évében járt, amikor az 1.1 millió dolláros antwerpeni tornán, az Európai Közösség gyémántütőért zajló bajnokságán a 2. fordulóban simán, 6:4, 6:4-re kikapott a harmadik helyen kiemelt későbbi melbourne-i bajnoktól, a cseh Petr Kordától. A legendás teniszezőről az a hír járta, hogy a Svájc elleni Davis-kupa-döntő után akasztja végleg szegre az ütőjét – és így is lett: a helvétek 3:1-es legyőzéséből Pete Sampras páros partnereként vette ki a részét, majd befejezte az aktív játékot, mégpedig a világranglista 20. helyezettjeként (jóval később, 2006-ban párosban még visszatért két viadal erejéig). Az idősebeik McEnroe fivér, aki híres volt heves természetéről, balhéiról és büntetéseiről, 1979 és 1984 között járt a csúcson: ekkor érte el mind a hét egyéni Grand Slam-diadalát (négyet a US Openen, hármat Wimbledonban), s 1981–1984 között sorozatban négyszer zárta világelsőként az esztendőt. Utoljára 1985-ben vívhatott GS-finálét (New Yorkban), de még 1992-ben is az elődöntőig jutott Wimbledonban. Míg egyéniben 77 ATP-versenyen győzött, addig párosban 71-en, és még karrierje utolsó évében is sikerült a wimbledoni trófeát kiharcolnia a német Michael Stich oldalán. 1992 végén egyébként arra számított, hogy a leköszönő Tom Gorman utódjaként őt jelölik az amerikai DK-válogatott kapitányának, ám ez akkor még nem teljesült, és csak 1999 őszén nevezték ki. Egy évvel később aztán frusztráltan (és sikertelenül) lemondott, átadva a helyét öccsének, Patricknak.