Csollány, az utolérhetetlen ezüstgyűrűs

Ahogy a világ, a civilizációnk egyre fejlődik, úgy tűntek-tűnnek el végleg a polihisztorok, hiszen az összes felhalmozott tudásra szert tenni, egyszerre mindenhez érteni senkinek sem lehet. Ezzel párhuzamosan hasonló játszódik le a sportélet terén is: az egyes számoknak „megszülettek" a specialistái, akik aligha érhetnének el sikereket, ha a többit (kissé) hanyagolva nem koncentrálnának arra az egy feladatra, amelyhez igazán tehetségük van.

Berki Krisztián, friss világbajnokunk valahogy így lehet a lólengéssel, és eddigi utolsó tornász olimpiai bajnokunk, Csollány Szilveszter is így volt a gyűrűvel. A soproni születésű kis srác, aki Győrben kezdett foglalkozni a sportággal, már az első nemzetközi érmét is a magasban függeszkedve szerezte (1988-ban az avignoni ifjúsági Eb-ről hozott haza egy bronzot 18 évesen), majd miután a következő esztendőben a felnőtt válogatott tagja lett, fokozatosan egyre inkább a gyűrűhöz kapcsolódtak az újabb sikerei is – legalábbis nemzetközi viszonylatban, mert a hazai bajnokságon bő egy évtized alatt más szereken is termett neki babér, ezeket felsorolni azonban hosszadalmas lenne.

Húsz éve, a lausanne-i Európa-bajnokságon léphetett először dobogóra a „nagyok" között is (bronzot kapott a „szakterületén"), és két idénnyel később, a barcelonai olimpián már kiforrott versenyzőként állt pódiumra: a csapat mellett egyéni összetettben is az előkelő 9. helyen végzett! Gyűrűn ekkor még csak a 6., de már túl volt az első vb-ezüstjén (Indianapolis, 1992).

Ezt követék a többiek: San Juan (1996), Lausanne (1997), Tiencsin (1999), sőt az évtized közepén – miközben évekig Amerikában, St. Louisban edzősködött – az olimpián is második lett, ezúttal a magyar csapat háttérjelenléte és támogatása nélkül.

Aztán Szentpéterváron, az 1998-as Eb-n áttörte a lélektani küszöböt: a rengeteg Európa-bajnoki bronz közepette (három már volt neki, egyet meg – egy újabb ezüsthöz hasonlóan... – később kapott) végre aranyérmet akasztottak a nyakába. És a 2000-es sydneyi olimpián (ismét egyéni indulóként) úgyszintén – nem véletlen, hogy erőfeszítései elismeréseként a záróünnepségen ő vihette a magyar zászlót!

Ekkor már nem volt ott a mezőnyben legnagyobb vetélytársa, az ugyancsak a gyűrűre összpontosító olasz Yuri Chechi, aki öt vb- és négy Eb-elsőség után az ötkarikás játékok évének elején megsérült, s így kénytelen volt visszavonulni (később, 35 esztendősen visszatért, de az már a mi versenyzőnket nem érintette). Csollány ezt ki is használta: ausztráliai diadalát követően a soros vk-versenyeken, valamint a glasgow-i világkupadöntőn is a legjobbnak bizonyult. Mindössze egyszer botlott a remek széria közepette: egy kínai bemutatón Tung Csen – az ismerős bírók hathatós segítségével – felül tudta múlni.

Ellenfelei ekkoriban egytől egyig állították: Csollány ereje és technikai tudása teljesen más dimenzióba helyezi őt, csak egyvalaki van, aki veszélyes lehet rá, a vb-címvédő kínai. Aki azonban, akárcsak hazája komplett élvonala, a 2001-es genti világbajnokságra nem jött el. Ezért aztán nagy meglepetést keltett, hogy a selejtezőből versenyzőnk csak a harmadik helyen jutott be a döntőbe. Elé rangsorolták az olimpiai bronzérmes bolgár Jordan Jovcsevet, valamint a Sydneyben (szintén mögötte) második görög Dimosztenisz Tambakoszt is, noha csak aprócska századok határozták meg a sorrendet.

Csollány, akinek már mindössze ez az egyetlen arany hiányzott a kollekciójából, elismerte: a kvalifikáció során nem volt éppen csúcsformában: „Acélosnak semmiképpen sem lehetett nevezni a produkciómat, de tudom, hogy miben hibáztam, és remélem, a fináléban ez már nem fog velem előfordulni."

Közben magyar részről az is nagy izgalmakat okozott, hogy a honi tornaszövetségnek a leégett Budapest Sportcsarnok helyett egy másik világszintű létesítményt kellett (volna) prezentálnia a következő esztendei szerenkénti vb helyszíneként, és noha a budai egyetemi sportközpont területén félkész állapotban lévő Tüske-csarnok – mobil lelátókkal kiegészülve – jó megoldásnak tűnt, a nemzetközi szövetség (FIG) egyelőre nem adott egyértelműen kedvező választ az ügyben.

Visszatérve a gyűrűre: a november 3-i döntőben Csollányon nyoma sem volt a korábban tapasztalt bizonytalanságának, és a pontozók 9.712-vel díjazták a rendkívül látványos gyakorlatát. Ám ez is kevés volt! Jovcsev előadására ugyanis tapsviharban tört ki a közönség, és a hat bíró közül négy is többet adott a talajon már előzőleg aranyérmet szerző bolgár produkciójára (9.775).

Az olimpiai bajnokot tehát legyőzték. Az eredményhirdetésnél egyáltalán nem látszott csalódottnak, a dobogó előtt még arra is jutott ereje, hogy mosolyogva kiintsen az őt lelkesen buzdító magyar tábornak. De hogy valójában mit is érzett, azt a Nemzeti Sport tudósítójának mondta el másnap.

– Hogy aludt?
– Meglehetősen rosszul. Hajnali egykor még egy kínai étteremben üldögéltem, majd reggel hétkor szokás szerint a szálloda közelében lévő kakas kukorékolására ébredtem fel.

– És közben az ágyon hánykolódott, ezerszer lepörgetve a fejében a szombat esti döntőt?
– Dehogy hánykolódtam! Szerintem ezen az ezüstérmen nincs semmi szégyellnivaló, még akkor sem, ha én vagyok az olimpiai bajnok, és az idén gyakorlatilag minden versenyen legyőztem Jovcsevet. Most ő volt a jobb, és véleményem szerint nem lehet elítélni azt a sportolót, aki keményen megküzdött az ezüstéremért.

– Szó sincs elítélésről, mindössze az tűnik furcsának, hogy pont az idény legfontosabb viadalán, a vébén fogják meg...
– Igen, ez valóban furcsán hat, és ilyenkor az ember természetesen elkezdi keresni az okokat. Most mondhatnám azt is, hogy pillanatnyi kihagyás volt, az adott helyzetben nem tudtam felpörögni, de nem ez történt. Egyszerűen elszúrtam, elszúrtuk a felkészülést.

– Miben hibáztak?
– Nem hagytunk elég időt arra, hogy feltöltődjek. Ugyanez volt velem a kilencvenhatos olimpiát követően is. Atlantában, ahol ezüstérmes lettem, bombaformában voltam, nem tudtam volna jobb gyakorlatot kihozni magamból, aztán Lausanne-ban a világbajnokságon szinte félgőzzel versenyeztem. Bár fejben tudtam, hogy ennél többre is képes vagyok, akkor az volt a legtöbb, amit adni tudtam. Valahogy most is ez történt. Ráadásul Lausanne óta gyakorlatilag folyamatosan versenyeztem, az elmúlt négy esztendőben nem volt nagyobb pauza a pályafutásomban, ami szerintem szükséges ahhoz, hogy az ember újra harapni tudjon.

– Vagyis az akaraterő hiányzott Önből.
– Nem is az akaraterő, inkább az a tökéletes érzés, ami a sydneyi olimpia előtt jellemzett. Ott a fejemben is rend volt, fizikailag is a legjobb állapotban versenyeztem, és ott tudtam, hogy csak én veszíthetem el az aranyérmet. Most hiába voltam a súlyomnál, hiába voltam erőm teljében, már a kvalifikáció után megéreztem, hogy nem az a Csollány Szilveszter vagyok, akit tavaly megismert a világ. Lelkiekben nem tudtam ráhangolódni erre a világbajnokságra.

– Ezt észrevették a versenyzőtársai is?
– Ezt nem lehetett nem észrevenni. Az emberről süt, ha valami nem passzol. Jovcseven már az első pillanattól látni lehetett, hogy duzzad az önbizalomtól.

– Beszélgettek a döntő után?
– Csak néhány mondatot váltottunk. Természetesen gratuláltam neki, és tényleg tiszta szívből örültem, hogy nem más, hanem ő kapta meg az aranyat. Több mint egy évtizede ott van az élvonalban, és még soha semmilyen szeren nem volt világbajnok. Szombaton holtversenyben megnyerte a talajdöntőt, és ez is biztosan feldobta őt a gyűrűfinálé előtt. Tényleg nagyon szimpatikus srác, és ahogy észrevettem, egy kicsit meg is hatódott a dobogón.

– Nem hiányzott Önnek ez az érzés?
– Persze hogy hiányzott, és hiányzik a vébéarany is... Ám el kell fogadni, ha más esetleg jobb. És kicsit hülyén hangzik, de büszke vagyok rá, hogy ötszörös világbajnoki ezüstérmes vagyok. Nem sokan mondhatják el ezt magukról ebben a sportágban!

– Gondolkodott már azon, mi következik az életében?
– Pihenni fogok. Azt hiszem, lemondom a hátralévő világkupaversenyeket, hagyok magamnak időt a regenerálódásra, és jövőre hihetetlenül jó gyakorlattal fogok a hazai közönség elé lépni a szerenkénti világbajnokságon. Mert most mindennél jobban vágyom arra, hogy Magyarországon szerezzem meg a címet. Nem érdekel, hogy ötezer vagy csak háromezer-ötszáz fős csarnokban, de szeretném, ha a magyar sport vezetői mindent elkövetnének annak érdekében, hogy Budapest rendezhesse majd ezt a viadalt!

Bár időközben Madrid mellett még két fajsúlyos pályázó, Stuttgart és Párizs is bejelentkezett (helyettünk) az említett eseményért, a FIG végül szabad kezet adott a magyar félnek, hogy eldöntse, presztízsveszteség nélkül képes lesz-e megrendezni a vb-t. Hála a 2002-ben fél év alatt felhúzott debreceni Főnix Csarnoknak, képes volt!

És noha Csollányt Patraszban még, ahogy az Eb-ken ez jellemezte, megint ketten is megelőzték, a vb-n aztán magyar közönség (valamint az ezüstérmes helyre szoruló Jovcsev) előtt ő nyert – s lett ezzel 2000 után másodszor is majd az év férfisportolója –, vagyis a legjobb helyen tette teljessé az életművét!

1941-ben e napon érkezett arról távirati jelentés, hogy „a keleti harcokban hősi halált halt Eino Olkinuora, az elmúlt esztendő legjobb finn sífutója. Az eddig is rendkívül súlyos vérveszteségeket szenvedő finn sísport a legnagyobb jövőjű versenyzőjét vesztette el. A csodálatos tehetségű sportoló az 1940–1941-es télen veretlenül küzdötte végig otthon valamennyi viadalát. Garmischban legyőzte a világbajnok svéd Alfred Dahlqvistot is. Olkinuora nemcsak sível, de anélkül is nagyszerűen futott, s indulni akart a maratonin a legközelebbi olimpián" – szólt az információ a váltóval 1939-ben Zakopanéban vb-aranyérmes, október 20-án 26 esztendős korában elesett versenyzőről. Ehhez hasonló hírből a magyar sajtóban jó néhány megjelent ezekben az időkben a „bolsevizmussal harcoló testvérnemzet" különböző sportágakban klasszisnak számító elhunytjairól.

1961-ben e napon közölte le a Népsport a Ceskoslovensky Sport című testvérlapból átvett interjú kivonatát, amely az UEFA dán elnökével készült a Prágában megrendezett Csehszlovákia–Írország vb-selejtező alkalmából. Ebbe Schwartz többek között elmondta, hogy az európai labdarúgásban túl sok lett a mérkőzés, s arra kellene törekedni, hogy ezek számát csökkentsék, mert lassanként igen nehézzé válik a számontartásuk. Hasonló tartalmú törekvésről egyébként már hírt adtunk a közelmúltban is e rovat keretében – tény, akkoriban megérett a helyzet, hogy a korábbi állapotokhoz képest jobban szabályozzák a különféle kupákat, sorozatokat, amelyek ebben az időszakban valóban letisztultak, és fokozatosan kialakult a ma is ismert versenyrendszer a kétévente váltakozó Európa-bajnokságokkal és világbajnokságokkal, illetve klubfronton a három nagy kupával, a BEK-kel (ma már BL), a KEK-kel (ez több évtized után, csak az előző évezred végén szűnt meg) és a VVK-val (később UEFA-kupa, mostanra Európa-liga). A számontartásukat pedig jelentősen könnyíti a rengeteget gyorsuló és könnyülő távközlés, a fax, a mobiltelefonok és az internet... Schwartz még azt is hozzátette, hogy (szerinte) érdekes módon a nemzetközi találkozók iránt kontinensünkön elsősorban ott mutatkozik nagyobb érdeklődés, ahol a futball nem áll magas színvonalon.

1971-ben e napon játszották a legjobb nyolc közé jutásért rendezett labdarúgó BEK-párharc visszavágóját a Megyeri úti stadionban. A jó hangulatot teremető 15 ezres közönség remek meccset láthatott, és azt, hogy a Valenciában Dunai II révén 1–0-s előnyt kiharcoló Újpest ismét – esélyeshez méltóan! – fölényben játszik a spanyol bajnok ellen. A gólokra azonban a második félidőig várni kellett, ám akkor Dunai II megint kétszer eredményes volt (Tóth András mindkét alkalommal közreműködött), és ezzel eldőlt a továbbjutás sorsa: a legendás Alfredo di Stéfano együttese már csak szépíteni tudott (2–1). A Dózsa ezzel máris túlszárnyalta előző idénybeli teljesítményét, amikor a Crvena zvezda egyből kiejtette, viszont a következő kört most sem élte túl, a Celtic sok volt neki (1–2, 1–1). A legnagyobb sikerükre még két évet várni kellett: az 1973–1974-es kiírásban a sorozatban hétszeres magyar bajnok lilák az elődöntőig meneteltek, és csupán a későbbi győztesnek, a következő korszakban szinte egyeduralkodó Bayern Münchennek adták meg magukat!

1981-ben e napon játszotta az első mérkőzését a hatcsapatos nagyszombati Szlovák Nagydíjon a magyar férfi kézilabda-válogatott, mégpedig nem mással, mint a románokkal, akik miatt az előző, 1978-as világbajnokságon nem jutottunk be a nyolc közé, s akiktől a moszkvai olimpia bronzmérkőzésén 20–18-ra kikaptunk. Ezúttal is végig kapaszkodni kellett az ellenfél után, és 19–19-nél jókora izgalmakat átélni az utolsó percben. A románok folyamatosan támadtak, és négy másodperccel a legvége előtt Vasile Stinga, a világ akkori egyik legjobb átlövője (7 gólos a mérkőzésen) megcélozta a kapunkat – Bartalos Béla azonban védte a bombáját, így maradt a döntetlen (nálunk Kovács Péter volt a legfőbb mesterlövész, nyolcszor talált be). A következő évi vb-n egyébként ők az ötödik, mi a kilencedik helyen végeztünk. Ezen a felvidéki tornán azonban nem volt több pontvesztésünk, és a befejező napon az addig várakozás felett szereplő szovjet juniorválogatottal az aranyéremért mérkőzhettünk, amely a 25–20-as győzelem révén meg is lett a végére elfáradó riválissal szemben. A harmadik helyen a csehszlovákok A-csapata zárt, és csak aztán jöttek a románok, csupán Izlandot és a házigazdák második számú együttesét megelőzve.

1991-ben e napon zárult Isztambulban a junior vívó-világbajnokság, amely számunkra Mohamed Aida női tőraranyával kezdődött, így szépen keretbe foglalta a versenyt, hogy Boros György pedig kardban bizonyult legyőzhetetlennek. Az 1989-ben ugyanezen a korosztályos versenyen még bronzérmes, immár húszesztendős versenyző a döntőben azzal a szovjet Vagyim Gutcejttel került szembe, aki az elődöntőben a végül a dobogó harmadik fokára álló, szintén honvédos Kovács Balázst múlta felül nagy csatában, három csörtében. A címvédő ellenfél – aki a nyáron már hazája felnőttválogatottjában is helyet kapott, sőt a budapesti vb-n egyéni bronzérmes lett – az első asszót megnyerte (6:7), de aztán Boros a következő kettőben (5:2, 5:3) fordítani tudott! Sajnos Gutcejtnek valamivel több siker jutott pályája során, mint magyar riválisának: leginkább a már említett vb-bronzának köszönhetően, és főleg mert a barcelonai játékokon az Egyesített Csapat tagjaként olimpiát nyert. (Atlantában – immár ukrán színekben – hatodikként zárt, míg Sydneyben épp a mi Ferjancsik Domonkosunk ejtette ki.) Ezzel szemben Boros az 1992-es lisszaboni Eb-n lett egyéni harmadik, majd az 1993-as esseni vb-n csapatban aranyérmes.