Az Újpest BEK-győztest kiütve az elitben

Az MTK tízes-húszas évekbeli sorozatos bajnoki címei után az Újpest büszkélkedhet a második leghosszabb folyamatos uralommal a magyar futball történetében: 1969 és 1975 között zsinórban hétszer lett aranyérmes. Egyre-másra indulhatott így a BEK-ben, és 1972-ben valóban nagyszerűen szerepelt – ez az esztendő amúgy is labdarúgásunk egyfajta kései virágkora volt, az utolsó a nyolcvanas évek közepéhez köthető röpke végső(?) fellángolás előtt. Hiszen máig utolérhetetlen módon részt vettünk az Eb-n (negyedik hely), illetve olimpiai döntőt vívhattunk (ezüstérem).

Ezekhez jött még a Dózsa BEK-menetelése is. Először a Baselt ejtette ki, így a nyolcaddöntőben lehetősége nyílt revánsot venni a Celticen, amely a megelőző kiírásban budapesti 2–1-es sikerével megalapozta a továbbjutását (odakint 1–1 lett). Ezúttal a Rosenborgot verte meg oda-vissza két góllal, és esélyesnek számított a mieinkkel szemben is.

Elég, ha megnézzük a neveket: az 1967-ben BEK-et nyerő társulatból a karmester Murdoch ugyan sérült volt éppen, de játszott a hátvéd McNeill és a csatár Lennox meg Johnstone is. Utóbbit, az egyaránt kilenc bajnoki, illetve (FA- vagy Liga-) kupagyőzelmet gyűjtő veteránt a skót szurkolók néhány éve csapatuk valaha volt legjobb játékosának választották, általánosságban pedig minden idők egyik legjobb cselezőművészének szokás tartani.

Az ördöngösen dribliző szélső mellé pedig lassan felzárkózott az új hullám. Az olasz származású Macari még fiatal volt, és később a Ferguson-éra előtti MU fontos tagja lett, mintegy négyszáz tétmérkőzésen pályára lépve a Unitednél. A Celtic támadószekcióját erősítette a még ifjabb Dalglish, azaz „King Kenny" is, aki már a zöld-fehéreknél körülrajongott, trófeahalmozó figurává vált, de igazán majd a Liverpoolnál teljesedett ki: többek között hatszor lett bajnok és háromszor BEK-győztes, aztán menedzserként is ünnepelhetett három élvonalbeli elsőséget az Anfielden.

Az említett fiúkat pedig Jock Stein, a '67-es legendák edzője (később vb-t is megjáró szövetségi kapitány) dirigálta a kispadról, aki összesen 10 liga- és 15 különböző kupadiadalt hozott össze (egy híján mind a „katolikusokkal"), és akit új évezredünk elején a skót történelem legjobb trénerének szavaztak meg – pedig a honfitárs Sir Alex gyűjteménye már akkor is imponáló volt.

Na de az Újpestnek sem kellett szégyenkeznie humán vonalon: noha szenzációs csatársorából a hatvanas évek sztárja, Göröcs már hiányzott, míg az 1979-ben európai ezüstcipős Fekete majd csak a következő szezonban került fel a felnőttek közé (hogy a még egy idénnyel később igazolt Törőcsikről ne is beszéljünk), a klub úgy tobzódott a csillagokban, hogy az olimpiai bajnok Nagy László csupán csereként fért be...

A szintén ötkarikás aranyérmes alapemberek egytől egyig életveszélyes gólvadásznak számítottak: Bene 1964-ben (rekordszámú, 12 találattal) gólkirály lett Tokióban, majd az angliai vb-n is villogott, Dunai II 1967-ben európai ezüst-, egy esztendővel később bronzcipőt kapott, míg a hozzá hasonlóan Mexikóvárosban, 1968-ban a dobogó tetejére lépő, 92-szeres válogatott Fazekas majd 1980-ban bizonyult a második legtermelékenyebb mesterlövésznek a kontinensen, és még az 1982-es Mundial idején is meghatározó tagja volt nemzeti együttesünknek.

Nem mellesleg ez a trió összesen 11-szer végzett a góllövőlista élén; ebből Bene egymaga ötöt vállalt úgy, hogy az első és utolsó alkalom között 12 év telt el! S persze a negyedik támadó, Zámbó is klasszisszámba ment...

Na szóval ők voltak a lilák kirakatemberei, de a glasgow-i Parkhead Stadionban inkább a védekezésre helyeződött hangsúly: az odavágón a házigazdák 70 ezer fanatikus rajongójuktól űzve-hajtva szinte folyamatosan rohamoztak, ám a tudatosan felépített ellencsapások egyike Bene révén góllal végződött a 26. percben.

A még tovább erősödő skót nyomás Dalglish duplázásában jutott eredményre a szünet után, és hogy nem lett nagyobb a vereség, az az összes magyar futballista önfeláldozó szerelésein kívül nagyban Szentmihályi kapus (1964 ötkarikás arany- és Eb-bronzérmese) érdemének tudható be.  

Meg persze a középpályán remeklő Tóth Andrásnak és az alig több mint húszéves átlagéletkorú hátvédeknek. Jelentős szerepük volt abban, hogy az üres területre belőtt labdákra rárobbanó, borzasztó erőszakos, fejjel életveszélyes skótok nem tudtak nagyobb előnyt szerezni, és így egytől egyig kissé elégedetlenül nyilatkoztak a szoros, 2–1-es sikerük után. Hiszen ők is tudták, hogy saját védelmük nem ér fel az elöl játszókkal: körülményes, lassú – egyszóval igencsak sebezhető. Ez aztán a Megyeri úton ki is derült.

A november 8-i visszavágó napján már két órával a találkozó előtt lila-fehér zászlók dekorálták a stadion felé tartó szurkolókkal teli villamosokat. Végül 18 ezren gyűltek össze a lelátókon, hogy azt lássák, a vendégek óhajával ellentétben híre-hamva sem volt az esőnek és így az általuk kedvelt sáros, mély talajnak. Valamint Macarinak sem, aki – Murdochhoz csatlakozva – sérülése miatt nem játszhatott. Őt leszámítva két másik csatárt is kivont a forgalomból Stein, aki csak az egyiküket váltotta fel igazi támadóval (a másik helyére söprögető került), azaz a biztonságot próbálta fokozni.

A Dózsa Borbély I – Noskó (Kolár, 32.), Harsányi, Horváth J., Juhász P. – Dunai III, Tóth A. (Nagy L., 72.) – Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó összetételben vette fel a harcot, amiből kitűnik: Szentmihályi még nem volt bevethető a Fradi elleni hétvégi rangadón elszenvedett agyrázkódása után. Szerencsére a kapunk nem került nagy ostrom alá, így ebből nem lett gond.

Hamar láthatóvá vált, hogy az ellenfél taktikája csődöt mondott ezen az estén: nehezen forduló hátvédjeik nem tudtak mit kezdeni a nemcsak gyorsan, de ötletesen, szellemesen futballozó újpesti támadókkal. Utóbbiak szétzilálták az „ellenséges vonalakat", aminek a 24. percig bezárólag három találat lett a jutalma: Bene két gólt vágott, a kettő között pedig Fazekas értékesítette a Zámbó felvágásért megítélt büntetőt.

Szünet után a Celtic a szokásos brit ívelgetős-fejelgetős harcmodorával beszorította riválisát, amely azonban lelkesen rombolta akcióikat. Védelmünk közepén Horváth és Harsányi általános elismerést kiváltva mint két ikeroszlop állta a rohamokat (fejjátékban is!), és sem ők, sem társaik nem viszonozták a szigetországiak olykor durvaságba hajló megmozdulásait, illetve színészkedni-fetrengeni sem kezdtek azok nyomán. Imponáló volt a csapat fegyelmezettsége!  

A továbbjutás pedig valójában nem került veszélybe, mert ahhoz két gólt is „kellett volna" kapnunk. Egy sem lett belőle, sőt a hajrában a szándékosan visszahúzódó és kontrákra aspiráló dózsások jobb helyzetkihasználással még meg is duplázhatták volna a 3–0-s győzelmet!  

A magyar együttes szellemes, korszerű, gólra törő játéka egyértelműen kifogott a glasgow-i zöld-fehéreken, a hazai csatárok és a vendégvédők közti sebességkülönbség döntőnek bizonyult, és az is, hogy a mieink nem egyszerűen betartották Kovács Imre alaposan kidolgozott taktikáját, de azt egyéniségükből faladó megoldásokkal meg is fűszerezték.

Dunai II kiszámíthatatlan kacsázása, Fazekas leheletfinom cselei, Zámbó ritmusváltásai, Tóth milliméter pontosságú átadásai, Bene lendülete – nem csoda, hogy számtalanszor érkezhettek egyedül a labdával Williams kapuja elé (más kérdés, hogy a gólok végül nem ezekből születtek...).

Mindezt a közönség is díjazta: vastapssal köszöntötték a tiszteletkört futó magyar játékosokat.  A kinti sajtó is dicsérőleg szólt az előző szezonbeli kudarcért törlesztő lila-fehérek teljesítményéről; „az Újpest eljátszotta a magyar rapszódiát", „két olyan villámgyors támadás döfte át a Celtic-védelem közepét, mint a lézersugár", és más hasonló címek, értékelések jelentek meg a skót lapokban.

A Népsport a nagy öröm közepette nem mulasztott el figyelmeztetni, hogy hasonlóan lelkesen, fegyelmezetten játszva a következő körben is esély nyílhat a továbbjutásra (csak épp a helyzeteket kell majd könyörtelenebbül kihasználni), mert a gárda képessége igenis megvan a további sikerekhez. És ezt bizonyította is, mert Torinóban 0–0-t harcolt ki a Juventus ellen, majd itthon már 2–0-ra elhúzott Bene és Tóth révén. Kár, hogy Altafini és Anastasi is betalált később, a 2–2 pedig az olaszok örömét jelentette.

A következő idényben aztán már tényleg bekerült a legjobb négy közé a Dózsa (az ír Waterfordot duplán verve, a Benficát biztosan, a nagyszombati Spartak Trnavát kétszeri 1–1 után szétlövéssel búcsúztatva), és csak a későbbi győztes – a kontinens trónjáról utána három esztendőn át le se szálló – Bayern előtt hajolt meg (0–3), ám csupán Münchenben, mert itthon 1–1-re végeztek.

Nehéz eldönteni, melyik szereplés volt fényesebb: a negyeddöntős, ám igen szép helytállásokkal igen erős vetélytársak ellen, vagy az, amelyik egészen a végső finálé küszöbéig tartott. Az bizonyos – nem kisebbítve ezzel a Ferencváros 1975-beli KEK-, illetve a Videoton 1985-ös UEFA-kupa-döntőjének értékét –, hogy ilyen közel azóta sem volt magyar klub tudásszintje a legszűkebb európai elitéhez.

1952-ben e napon rendezték a Nemzeti Sportcsarnokban mintegy másfél ezer néző előtt a Magyarország–Csehszlovákia válogatott kötöttfogású birkózóviadalt, amelyen a mieinknek alaposan, 7:1-gyel sikerült „visszavágniuk" az előző nap ugyanott elszenvedett 4:3-as súlyemelő-vereségért. A házigazdák az első hét mérkőzést megnyerték, köztük a harmadik párban (pehelysúlyban) az első két vállas győzelmet arató Polyák Imrével, aki nem sokkal korábban Helsinkiben szerezte meg első olimpiai ezüstérmét, melyet majd még kettő követett, mielőtt Tokióban végre sikerült megnyernie a jól megérdemelt aranyát is. Felülkerekedett ellenfelén két, az évi ötkarikás bajnokunk, Hódos Imre (légsúly) és Szilvásy Miklós (középsúly) is, az utóbbi szintén tussal. Az utolsó találkozó némi derültséget keltett, amikor nehézsúlyban a 147 kilós, olimpiai második helyezett Josef Ruzicka szembetalálta magát az „alig" 100 kilót nyomó Növényi Norberttel – igen, moszkvai (1980) hősünk édesapjával. A magyar sportoló nagy tapsot kapott, amiért az állásharc után alulra kerülve (békában) is ki tudta védekezni a három percet. Más kérdés, hogy a vége felé, immár ismét felül, meg sem tudta mozdítani másfélszer akkora vetélytársát – pontozással nyert a cseh „vitéz", ezzel szépítettek a látogatók.

1982-ben e napon fejeződött be Venezuela fővárosában, Caracasban a futóvadlövők két részre bontott 60 lövéses vetélkedése a sportlövő-világbajnokságon (ekkor még malac formára tüzeltek, azaz nem futócéllövésnek nevezték a számukat). Az első nap végén együttesünk újonca, Péni István még az ötödik helyen állt, négy körrel lemaradva az éllovas Jerzy Greszkiewicztől, ám a 30 gyors lövésből álló befejező szakaszban (a célpont 2.5 mp alatt tette meg a tízméteres távolságot) mindketten visszaestek, bár a lengyel csak a második helyig (586). A győzelmet meglepetésre a szovjet Jurij Kagyenacij szerezte meg 587 körrel, a harmadik pedig honfitársa, Nyikolaj Gyedov lett (583), míg Péni a hetedik (575). Nem csoda, hogy a csapataranyat a Szovjetunió kaparintotta meg (2316), de mögötte a második helyre Magyarország (2291) ért oda Doleschall András, Péni, Keczeli Zoltán, Kovács Kálmán összeállításban. Érmük értékét növelte, hogy legjobb versenyzőnk, Bodnár Tibor (1979 világbajnoka) távollétében sikerült kiharcolni.

1992-ben e napon fergeteges magyar ünnepre lehetett számítani a lisszaboni női súlyemelő Európa-bajnokság zárásaként, ám kicsit keserűen alakult a vége. A három súlycsoport közül a középsőben nem volt gond, mert bár Tóbiás Veronika 82.5 kilóban tíz kilóval elmaradt a világbajnoki teljesítményétől, negyedik helye így sem forgott veszélyben – igaz, a bronzra semmiképp sem volt reális esélye. Viszont a női szakág hőskorának sztárjai, a Takács nővérek... Előbb Mária állt pódiumra 75 kilóban, és az edző-édesapa, Takács István három aranyérmet várt tőle, pedig ott volt a mezőnyben két nagy tudású bolgár rivális is. Marika szakításban szállította is az elsőséget, de már azt is csupán könnyebb testsúlyának köszönhetően. Aztán lökésben borult a papírforma, és a teljesen ismeretlen Panajota Andonopulu meglepetésre tíz kilóval többet emelt, mint az addig 23 különféle vb- és Eb-érmet gyűjtő magyar, amivel az összetett diadal is a görögé lett. De ez mégsem volt olyan fájdalmas, mint befejezésként a +75 kilósok küzdelme, ahol Takács Erika szakításban a terveknek megfelelően hozta az ezüstöt a FÁK-beli (vagyis szovjet) Ljubov Grigurko mögött. Mindenki úgy gondolta, hogy jóval erősebb másik fogásnemében majd alaposan megveri a mezőnyt. 120 kilón könnyedén biztosított, aztán amikor a többiek már kiszálltak, ő 125-tel próbálkozott. Kétszer is kilökte a súlyt, és bár a közönség mindkétszer hangosan tüntetett a szabályos(nak látszó) gyakorlatok láttán, mindkettőt elvették a bírók.  Ezzel a botránnyal ért véget az Eb, és persze Erika újabb két második helyével (ha megadták volna a 125-öt, akkor két arannyal gazdagodott volna).

2002-ben e napon hivatalosan is lemondta a válogatottságot az argentin labdarúgóklasszis, Gabriel Omar Batistuta, akinek búcsúja már az együttes nyári távol-keleti vb-leszereplése óta várható fejlemény, gyakorlatilag bejelentett tény volt. Az albiceleste történetének legeredményesebb gólszerzője (78 mérkőzésen 56 találat) néhány nappal korábban jelezte, hogy november 20-án a japánok ellen még szeretne pályára lépni, de a szövetségi kapitány, Marcelo Bielsa nem hívta be a keretbe a 33 éves csatárt. Batigol 1991-től szerepelt a nemzeti csapatban, és rögtön az első évében (majd 1993-ban is) Copa América-bajnoknak, 1992-ben pedig Konföderáció Kupa-győztesnek mondhatta magát. A Maradona-korszak „lecsengésével" ő lett a gárda vezéralakja, és három vb-n összesen 10 gólt szerzett, amivel ugyancsak rekordernek számított. „A legjobban természetesen azt sajnálom, hogy egyszer sem sikerült világbajnoki címet nyernem, pedig 1994-ben, 1998-ban és az idén is esélyesként utaztunk ki a vébére. A legfájóbb azonban az, hogy többször már nem is próbálhatom megszerezni az áhított trófeát. Már nem vagyok fiatal és a világbajnokságokat csak négyévente rendezik meg. Azt is őszintén elmondhatom, hogy jobb lett volna a pályán elköszönni, ezért reménykedtem abban, hogy Japán ellen még egy utolsó esélyt azért kapok" – szomorkodott a Roma játékosa (2001-ben bajnoka), a Fiorentina korábbi szimbolikus sztárja.